Mi van veled Harry...?
Ha felületes szemlélődő módjára vizsgáljuk a legújabb Potter-epizódot, akkor még azt is hihetnénk, hogy jó irányba mozdultak a fejlesztők, ugyanis a Halál ereklyéi első része nem emlékeztet egyetlen korábbi epizódra sem. Sajnos valójában ez nem a programot készítő Bright Light Studios érdeme, hanem az író J. K. Rowlingé, aki a záró kötetben elhagyja Roxfortot, hogy szereplőit a fél világon kergesse végig. Ennek köszönhetően a fejlesztőknek le kellett mondaniuk a zárt környezetről és a korábbi mászkálós, gyűjtögetős, feladatmegoldós játékmenetről, és ki kellett találniuk valami újat. A megváltozott helyszín mellett adott volt még az igen sötét, komor hangulat is, így talán nem meglepő, hogy a Deathly Hallows egy „kőkemény” TPS akcióprogram lett. Nem tévedés, ezúttal már nem kell főzőcskézni, kártyákat és egyéb kacatokat gyűjteni, lőni kell (de azt rengeteget), fedezékbe vonulni, meg helyenként lopakodni... és ennyi.
Amit el lehetett rontani, azt sikerült is
Elsőre talán még nem is hangzik rosszul, hogy akcióprogram lett a Harry Potter, azonban az irányítás kézhezvételét követően a reményeink szinte azonnal szertefoszlanak. Kezdésnek ugye menekülnünk kell, Hargrid mellett, a repülő motor oldalkocsijában ülve kell szórjuk az átkokat, és nagyjából öt perc után szembesülünk a játék első két hibájával: ami a durvább, hogy az irányítás egérrel és billentyűzettel nettő szenvedés (tehát inkább egy kontroller javasolt), másrészt már az első pályán annyi halálfalót lelövünk, amennyi a Harry Potter hét kötetében összesen nincsen, így lényegében teljesen hiteltelenné válik a játék az eredetihez képest – persze biztos lesz olyan is, akit ez teljesen hidegen hagy. A szerencsés megmenekülést követően arra is rájövünk, hogy a játék ismét nem foglalkozik azokkal, akiknek fogalmuk sincs a könyvekről, suta átvezető videókban kapjuk a történet ívét adó kulcsmomentumokat, hatalmas lyukakkal és kérdőjelekkel, így az események folyása még azoknak is zavaros lehet, akik egyébként teljesen tisztában vannak a Harry Potter regényekkel és filmekkel. Ha azt hinnénk, hogy csak a gyenge felvezetést kell túlélni, akkor csalódni fogunk, ugyanis a játék javát adó harc és lopakodás szintén csapnivalóra sikeredett.
A küzdelem-orientált pályákon a lényeg nagyjából az, hogy mindig eljussunk A-ból B-be, lehetőleg életben, és mindezt úgy érhetjük el, hogy lövünk mindenkire aki az orrunk előtt felbukkan. A játék folyamán összesen tizennégy mágia között lesz lehetőségünk csemegézni, s ezek között lesz támadó és védekező varázslat egyaránt, habár érdemes megjegyezni, hogy a középső gombra helyezett – kissé kényelmetlen – görgős megoldás miatt aligha fogunk a repertoárunkhoz nyúlni. A harc maga egyébként kaotikus, millió ellenfél ellen kell bevetnünk a bűbájainkat, és az elképesztő mennyiséget a fejlesztők egy hallatlanul ostoba fedezékrendszerrel igyekeztek ellensúlyozni. Mert az egy dolog, hogy vannak mindenféle tereptárgyak, amelyek mögött meg lehet bújni a felénk száguldó átkok elől, de vannak olyanok is, amelyek erre nem alkalmasak, ellenben a program ezeket semmilyen módon nem különbözteti meg egymástól. Persze ha sikerül is találni egy sziklát, szekeret, falat vagy kukát, ami mögé be lehet húzódni, akkor sem vagyunk előrébb, hiszen Harry sosem akkor gugol, emelkedik, mikor mi szeretnénk, hanem akkor, mikor éppen a kedve szottyan – így tök jó, hogy van fedezékrendszer, csak az emberben hamar felmerül a kérdés: minek? A lövöldözés amúgy nem egy nagy truváj, az ellenfelek felbukkannak, mi tüzelünk (testre, fejre), és igyekszünk minél hamarabb magunk mögött hagyni az átláthatatlan és igencsak unalmas küzdelmeket. Már maguk a fejlesztők is érezhették, hogy ez ebben a formában nem túl nyerő, így a harmatgyenge lövöldözős részeket hasonlóan színvonalas lopakodós fejezetek szakítják meg. Ilyenkor természetesen Harry varázsköpenyét kell magunkra terítenünk, és First Person-nézetben lopakodva arra kell figyelnünk, hogy ne ütközzünk bele senkibe, ez ugyanis egyenértékű a lebukással és persze a halállal. Hogy legyen egy kis „kihívás” a dologban, nem csak a pályán koszáló ellenfelekre kell ügyelnünk, hanem a köpenyünk „életerejére” is, ami mozgás közben folyamatosan csökken és csak akkor töltődik vissza, hogyha megállunk egy kicsit szusszanni. Igazából ez a megoldás nehezebbé nem, ellenben jóval idegesítőbbé teszi a lopakodást, hiszen a legtöbbször nem azért fogunk állni, mert taktikázunk az ellenfelek miatt, hanem azért, mert arra várunk, hogy töltődjön a köpeny – akkor is, ha egy teremtett lélek sincs a közelünkben.
Prezentációból egyes
Sajnos nem csak a játékmenet gyenge a Harry Potter esetében, de a külső kivitelezés láttán sem dobtuk el a – harcrendszer kiismerése után megmaradt – hajunkat. A karaktermodelleket mintha baltával faragták volna, meg sem közelítik a 2010/11-ben kívánt színvonalat, az átvezető videók szegényesek és érdektelenek, a helyszínek unalmasak, nagy felbontásban helyenként totál pixelesek, rondák, ráadásul némelyiket többször is be kell járnunk, így a grafikusok igénytelenségének minden szegletét alaposan bevizsgálhatjuk. A szinkronhangokkal nagy baj nincsen, de a sokadszorra elkiabált varázsigék után már a hátunk közepére sem kívánjuk őket. Ahogy magát az egész játékot sem, ami röviden összefoglalva csak egy jól hangzó név mögé bújtatott fércmunka. Még azok is kerüljék el, akik egyébként Harry Potterrel kelnek és fekszenek...
