Vannak játékok, amelyeknél a vásárló biztosra mehet, hiszen a műfaj alapjai évtizede változatlanok. Ilyenek az oldalra görgetős (side-scrolling) run and gun akcióplatformerek is. A képlet egyszerű: hősöd elindul a képernyő egyik széléről a másik felé, miközben minden irányból özönöl az ellen, akiket válogatott arzenállal hűvösre kell tenni, aztán jön egy boss, majd megint egy hadseregnyi rossz arc, és ezt ismétled a vége főcímig. Ha pedig egy ilyen alapzsánerben próbál szerencsét egy fiatal, független stúdió, akkor nagyon fel kell kötniük az alsóneműt, hiszen nüánszokon múlik, hogy művük fennmarad-e az utókor számára, vagy megy a „tizenkettő egy tucat” feliratú raktárba porosodni. Nos, a Crazy Monkey Studios játéka bizonyosan nem lesz klasszikus, de pár önfeledt órát eltölthetünk a társaságában – aztán megy a raktárba ő is. Kegyetlen az élet.
NAGYMENŐ
Félreértés ne essék: a Guns, Gore & Cannoliban tényleg minden megvan, amiért ezt a műfajt egyszerre lehet imádni és gyűlölni – lásd: pörgős akció és kontrollert földhöz csapó mértékű kihívás –, ráadásul a belga srácok mindezt egészen parádés körítéssel öntötték nyakon. Őszintén szólva nekem már herótom van attól, ha egy indie csapat összedob egy pixeles platformert, ráhúzza a „retró” meg „8 bites” címkét, és máris nem kell tökölni a grafikával. Szerencsére a belga srácok nem akarták ennyivel kiszúrni a szemünket, így a GGC igazi erőssége a rajzfilmszerű látvány, amelynek minden képpontját átitatja örök nagy szerelmem, a gengszterromantika, az ehhez illő, kiváló zenével és dicséretes szinkronnal. A sztori (!) helyszíne ugyanis az Egyesült Államok, időpont az alkoholtilalom sújtotta 1920-as évek, hőse pedig a maffia végrehajtója, Vinnie Cannoli, akinek egy Frankie nevű alakot kell kimentenie a zombiktól hemzsegő Thugtownból.
SHOOT MANY ZOMBIES
Igen, zombik, ezt itt sem ússzuk meg, viszont ez annyira nem baj, ugyanis ennek köszönhetjük a változatosságot: nemcsak ellenlábas maffiózókat kell kinyírnunk, de eltérő erősségű és képességű élőholtakat is, no meg a várost karanténba záró, jól felszerelt Nemzeti Gárda tagjait. Mindehhez pedig megkapjuk a korszak ikonikus fegyvereit, a Tommy Guntól kezdve a luparán (lefűrészelt csövű puska) és a Magnumon át a hadsereg páncélökléig és lángszórójáig.
Mindezek miatt nem lehet eszetlenül előretörni, néha fedezékbe kell húzódni, ugrani, guggolni, ami mindenképp pozitívum. Ami viszont nem, hogy miután csak egyenes irányba lehet lőni, a pályatervezés átgondolatlansága nagyon sok frusztráló pillanatot eredményez (értsd: a lépcső tetejéről nem tudod lelőni az alattad állót). Mindezt pedig megfejeli a rendkívüli kiegyensúlyozatlanság; a műfajban szokásos, fokozatosan emelkedő nehézségi görbe helyett egy darabig kellemesen pörgősen irtod a népet, aztán tövig nyeled azt a bizonyost, amire csak rátesznek egy lapáttal a szeszélyesen elszórt automatikus mentési pontok.
OMERTÁ
A játék ráadásul rövid, alig három-négy óra alatt le lehet tudni, és utána maximum az achievementekért vagy a magasabb nehézségi fokozat teljesítéséért küzdhetsz tovább; ami kitolhatná a szavatosságát, az a multi, ám sajnos csak lokális, 4 fős kooperatív módban tolhatjuk a sztorit, online nem. Emiatt bármennyire is jó szórakozás (elsősorban az erősebb idegzetű, stressztűrő és a kihívást a szívatással összekeverő címektől nem visszarettenő akcióimádók számára) a Guns, Gore & Cannoli, maradandó nyomot legfeljebb a kirojtosodott idegszálainkon fog hagyni.
