Az 1997-ben megjelent, még a Doom első és második részéhez hasonló kivitelezésű LucasArts-féle Outlaws megjelenése óta várom, hogy valamelyik játékfejlesztő végre újra fantáziát lásson a spagetti westernek világában (a tavalyi Dead Man's Hand felett jobb inkább nagyvonalúan átlépni). Sosem felejtem el, amikor éjszakákon át a hatlövetűmmel a kezemben kutattam elszántan hősünk feleségének és gyermekének gyilkosa után - arra azonban sosem gondoltam volna, hogy majdnem egy évtizedet kell majd várnom arra, hogy az alapművet minden szempontból felülmúló játékkal találkozhassak.
A Gun legnagyobb erőssége a hangulatában rejlik. A készítők a lehető legnagyobb tisztelettel nyúltak a műfajhoz és emelték át a játékba a legismertebb és legjobban működő vadnyugati elemeket. Ennek eredményeként a Gun akciójáték mivolta és napjaink trendjeinek követése ellenére valami nagyon jó történettel lett megáldva. Mint minden westernfilm, a Gun is a jó és a gonosz egymás elleni küzdelméről szól, ám ezt az egyszerűséget nagyszerűen ellensúlyozza a töméntelen számú fő és mellékszereplő részletes bemutatása. Minden egyes karakter saját jellemmel rendelkezik, ami nem csak a viselkedéséből, de a fizimiskájukból is azonnal kristálytisztává válik - éppen ezért a játékos azonnal kapcsolatba kerül velük, egyetlen szereplővel szemben sem maradunk közömbösek. A karakterek mellett mesterien lettek átemelve a filmekből mindenki számára jól ismert tipikus jelenetsorok (bankrablás, lovaglás, pókerpartik, lovaskocsis üldözések stb.); ezeknek nagyszerű elegyéből áll össze a fő összeálló küldetéssorozat, ami változatosságának és a rengeteg fő és mellékszereplőnek köszönhetően lélegzetvételnyi szünetet sem enged.
Az előzetes információk és videóbemutatók alapján a Guntól mindenki egyfajta western Gran Theft Autót várt - így a sajtó és a játékosok egy része csalódottan konstatálta, hogy a Neversoft játékára maximum a "GTA light" plecsnit ragaszthatjuk rá. A Gun ugyanis a legnagyobb hangsúlyt a történetre, és az azon végigkísérő összetett feladatokra helyezi, ami így a játék legnagyobb erősségét és gyengeségét is jelenti. Erőssége, mert olyan történetbe csöppenünk, ahol végig együtt lélegzünk a főszereplővel; és gyengesége, mert oly módon szívja magába a játékost, hogy az ügyet sem vet a melléküldetésekre (legalábbis velem ez történt), azaz önként feladja a GTA-féle szabadságérzetet és nyílt játékmenetet a fő küldetés sorozatért. Be kell vallanom: igazából ez engem egy cseppet sem zavart. Őrületes küzdelmet vívtam a híd elpusztításán mesterkedő indiánokkal, az életem árán is megvédtem a város legszebb lányát szállító lovaskocsit a hullámokban támadó ellenfelektől, és nagyszerűen szórakoztam a kocsmát felgyújtani próbáló, szomszéd városból érkező haramiákkal. Már ezen a néhány példán is látszik, hogy a Gun küldetései igazán változatosra sikeredtek, ami már alapban elég lenne a sikerhez - a készítők, azonban minden egyes missziót megpróbáltak még tovább csavarni, így azok teljesítéséhez 3-4 alfeladatot is meg kell oldanunk. A lovaskocsis küldetésnél például az alapfeladat a kocsi védelme. Először lóháton követjük a konvojt és a hátasunk nyergéből osztjuk az ólmot az ellenfeleknek, aztán a következő jelenetsorban már a kocsi tetején találjuk magunkat, ahol a lövöldözős játékmenetet rendszeresen megszakítják a sziklákról a kocsira ugró indiánokkal folytatott késpárbajok. Mire mindezt unni kezdtem volna, a készítők új feladat elé állítottak: a városba vezető utat egy kőomlás torlaszolta el, így a továbbjutáshoz némi véráldozat árán el kell lopni az indiánok TNT-készletét, hogy felrobbanthassuk az akadályokat.
Az ehhez hasonló összetett küldetések engem teljesen elvarázsoltak, így csak ritkán vetemedtem arra, hogy felgöngyölítsem a sztoritól független mellékszálakat, amik nagy része egy-egy körözött haramia kézre kerítése, elkószált állatok terelgetése vagy hasonló wester-sablon volt. Ugyancsak nem éltem a vagyonszerzés alternatív lehetőségeivel sem, aminek a legjobb példája a sziklaszirtek tövében található aranylelőhelyek kitermelése (ahhoz, hogy a kőzetből aranyat szerezzünk, szükségünk lesz csákányra, amit a városokban található kereskedőktől szerezhetünk be). Ha már a városoknál tartunk, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a Gun települései elmaradtak a várakozásaimtól. A poros koszfészkek ugyanis valahogy nem igazán élnek, az utcákon alig-alig találkozunk valakivel, és a szokásos bankon, fegyverbolton és kocsmán kívül sehová sem térhetünk be. A játék elején például nagyon vártam, hogy az első faluban minden pénzemet eljátszhassam egy pókerpartin (majd partnereimet csalónak tituláljam, és halomra lőjem őket mind egy szálig), de a játék egyharmad részének teljesítéséig erre nincs lehetőségünk. Mire eljutottam addig, hogy a kártyaasztalnál megmérkőzzek a helyi Korda Gyuri bácsival, már semmi kedvem nem volt az egészhez, mivel tűkön ülve vártam, mi fog történni a hősömmel a következő küldetésben.
A GTA-stílusú játékoknál számomra a legnagyobb problémát mindig a harcrendszer okozta - a Gun azonban ebből a szempontból jelesre vizsgázott. A küzdelem ugyanis a megszokott Max Payne-stílusban zajlik, az egyetlen különbség a bullet time módban van: a lelassított jelenetsorok alatt ugyanis lehetőségünk nyílik egyetlen gombnyomással váltogatni a célpontokat, így egy tölténytárral pillanatok alatt kivégezhetünk 5-6 embert, vagy a levegőben szétlőhetjük a felénk repülő dinamitrudakat. A fegyveres harc mellett mindenképpen meg kell említeni a lóháton vívott küzdelmeket is. Lovon ülve ugyanúgy tudunk célozni és lőni, mint ló nélkül, plusz hátasunkkal két lábra emelkedve eltiporhatjuk az utunkba állókat. A pacival ezen kívül természetesen vágtázhatunk is, de vigyázzunk, nehogy túlhajtsuk, mert akkor előbb-utóbb holtan esik össze alattunk.
A Gun képi világa nagyszerűre sikeredett. Semmi bump effekt, csillogó-villogó felület, dinamikus fény és árnyékhatás, csak a letisztult, vegytiszta vadnyugati hangulatot árasztó látványvilág, ami tökéletesen ellátja a feladatát. A karakterek és a lovak megvalósítása kiemelkedő, a vadnyugati városok éppen úgy néznek ki, mint a filmekben (csak ugye elég üresek), egyszóval grafika szempontjából minden a helyén van. Ugyanez a helyzet a hanghatások és a zenék esetében is. Azt nem mondanám, hogy Ennio Morricone dallamaival vetekedő zenei aláfestéssel van dolgunk, de azt sem állíthatom, hogy a Gun komponistája jócskán elmaradt volna a mester által felállított szinttől.
Mindent összegezve nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a Gun beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Nagyszerű története és hangulata a legjobb western játékká avanzsálta, ám klasszikus mégsem vált belőle. Ennek leginkább az az oka, hogy - a mellékküldetések nélkül - röpke 7-8 óra alatt végigjátszhatjuk az egészet. Ha kizárólag akójátékként kezeljük, ezzel sincs különösebb gond, ha azonban GTA-trónkövetelőt akarunk benne látni, ez a játékidő bántóan kevésnek bizonyul. Mindezek mellett a Gunt mindenképpen ki kell próbálnod: ha szereted az akciójátékokat, akkor azért; ha pedig odavagy a GTA-ért akkor meg azért.
Volt egyszer egy vadnyugat
A Gun legnagyobb erőssége a hangulatában rejlik. A készítők a lehető legnagyobb tisztelettel nyúltak a műfajhoz és emelték át a játékba a legismertebb és legjobban működő vadnyugati elemeket. Ennek eredményeként a Gun akciójáték mivolta és napjaink trendjeinek követése ellenére valami nagyon jó történettel lett megáldva. Mint minden westernfilm, a Gun is a jó és a gonosz egymás elleni küzdelméről szól, ám ezt az egyszerűséget nagyszerűen ellensúlyozza a töméntelen számú fő és mellékszereplő részletes bemutatása. Minden egyes karakter saját jellemmel rendelkezik, ami nem csak a viselkedéséből, de a fizimiskájukból is azonnal kristálytisztává válik - éppen ezért a játékos azonnal kapcsolatba kerül velük, egyetlen szereplővel szemben sem maradunk közömbösek. A karakterek mellett mesterien lettek átemelve a filmekből mindenki számára jól ismert tipikus jelenetsorok (bankrablás, lovaglás, pókerpartik, lovaskocsis üldözések stb.); ezeknek nagyszerű elegyéből áll össze a fő összeálló küldetéssorozat, ami változatosságának és a rengeteg fő és mellékszereplőnek köszönhetően lélegzetvételnyi szünetet sem enged.
GTA a vadnyugaton?
Az előzetes információk és videóbemutatók alapján a Guntól mindenki egyfajta western Gran Theft Autót várt - így a sajtó és a játékosok egy része csalódottan konstatálta, hogy a Neversoft játékára maximum a "GTA light" plecsnit ragaszthatjuk rá. A Gun ugyanis a legnagyobb hangsúlyt a történetre, és az azon végigkísérő összetett feladatokra helyezi, ami így a játék legnagyobb erősségét és gyengeségét is jelenti. Erőssége, mert olyan történetbe csöppenünk, ahol végig együtt lélegzünk a főszereplővel; és gyengesége, mert oly módon szívja magába a játékost, hogy az ügyet sem vet a melléküldetésekre (legalábbis velem ez történt), azaz önként feladja a GTA-féle szabadságérzetet és nyílt játékmenetet a fő küldetés sorozatért. Be kell vallanom: igazából ez engem egy cseppet sem zavart. Őrületes küzdelmet vívtam a híd elpusztításán mesterkedő indiánokkal, az életem árán is megvédtem a város legszebb lányát szállító lovaskocsit a hullámokban támadó ellenfelektől, és nagyszerűen szórakoztam a kocsmát felgyújtani próbáló, szomszéd városból érkező haramiákkal. Már ezen a néhány példán is látszik, hogy a Gun küldetései igazán változatosra sikeredtek, ami már alapban elég lenne a sikerhez - a készítők, azonban minden egyes missziót megpróbáltak még tovább csavarni, így azok teljesítéséhez 3-4 alfeladatot is meg kell oldanunk. A lovaskocsis küldetésnél például az alapfeladat a kocsi védelme. Először lóháton követjük a konvojt és a hátasunk nyergéből osztjuk az ólmot az ellenfeleknek, aztán a következő jelenetsorban már a kocsi tetején találjuk magunkat, ahol a lövöldözős játékmenetet rendszeresen megszakítják a sziklákról a kocsira ugró indiánokkal folytatott késpárbajok. Mire mindezt unni kezdtem volna, a készítők új feladat elé állítottak: a városba vezető utat egy kőomlás torlaszolta el, így a továbbjutáshoz némi véráldozat árán el kell lopni az indiánok TNT-készletét, hogy felrobbanthassuk az akadályokat.
Az ehhez hasonló összetett küldetések engem teljesen elvarázsoltak, így csak ritkán vetemedtem arra, hogy felgöngyölítsem a sztoritól független mellékszálakat, amik nagy része egy-egy körözött haramia kézre kerítése, elkószált állatok terelgetése vagy hasonló wester-sablon volt. Ugyancsak nem éltem a vagyonszerzés alternatív lehetőségeivel sem, aminek a legjobb példája a sziklaszirtek tövében található aranylelőhelyek kitermelése (ahhoz, hogy a kőzetből aranyat szerezzünk, szükségünk lesz csákányra, amit a városokban található kereskedőktől szerezhetünk be). Ha már a városoknál tartunk, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a Gun települései elmaradtak a várakozásaimtól. A poros koszfészkek ugyanis valahogy nem igazán élnek, az utcákon alig-alig találkozunk valakivel, és a szokásos bankon, fegyverbolton és kocsmán kívül sehová sem térhetünk be. A játék elején például nagyon vártam, hogy az első faluban minden pénzemet eljátszhassam egy pókerpartin (majd partnereimet csalónak tituláljam, és halomra lőjem őket mind egy szálig), de a játék egyharmad részének teljesítéséig erre nincs lehetőségünk. Mire eljutottam addig, hogy a kártyaasztalnál megmérkőzzek a helyi Korda Gyuri bácsival, már semmi kedvem nem volt az egészhez, mivel tűkön ülve vártam, mi fog történni a hősömmel a következő küldetésben.
Újra szól a hatlövetű
A GTA-stílusú játékoknál számomra a legnagyobb problémát mindig a harcrendszer okozta - a Gun azonban ebből a szempontból jelesre vizsgázott. A küzdelem ugyanis a megszokott Max Payne-stílusban zajlik, az egyetlen különbség a bullet time módban van: a lelassított jelenetsorok alatt ugyanis lehetőségünk nyílik egyetlen gombnyomással váltogatni a célpontokat, így egy tölténytárral pillanatok alatt kivégezhetünk 5-6 embert, vagy a levegőben szétlőhetjük a felénk repülő dinamitrudakat. A fegyveres harc mellett mindenképpen meg kell említeni a lóháton vívott küzdelmeket is. Lovon ülve ugyanúgy tudunk célozni és lőni, mint ló nélkül, plusz hátasunkkal két lábra emelkedve eltiporhatjuk az utunkba állókat. A pacival ezen kívül természetesen vágtázhatunk is, de vigyázzunk, nehogy túlhajtsuk, mert akkor előbb-utóbb holtan esik össze alattunk.
A jó a rossz és a csúf
A Gun képi világa nagyszerűre sikeredett. Semmi bump effekt, csillogó-villogó felület, dinamikus fény és árnyékhatás, csak a letisztult, vegytiszta vadnyugati hangulatot árasztó látványvilág, ami tökéletesen ellátja a feladatát. A karakterek és a lovak megvalósítása kiemelkedő, a vadnyugati városok éppen úgy néznek ki, mint a filmekben (csak ugye elég üresek), egyszóval grafika szempontjából minden a helyén van. Ugyanez a helyzet a hanghatások és a zenék esetében is. Azt nem mondanám, hogy Ennio Morricone dallamaival vetekedő zenei aláfestéssel van dolgunk, de azt sem állíthatom, hogy a Gun komponistája jócskán elmaradt volna a mester által felállított szinttől.
Mindent összegezve nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a Gun beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Nagyszerű története és hangulata a legjobb western játékká avanzsálta, ám klasszikus mégsem vált belőle. Ennek leginkább az az oka, hogy - a mellékküldetések nélkül - röpke 7-8 óra alatt végigjátszhatjuk az egészet. Ha kizárólag akójátékként kezeljük, ezzel sincs különösebb gond, ha azonban GTA-trónkövetelőt akarunk benne látni, ez a játékidő bántóan kevésnek bizonyul. Mindezek mellett a Gunt mindenképpen ki kell próbálnod: ha szereted az akciójátékokat, akkor azért; ha pedig odavagy a GTA-ért akkor meg azért.
