Ha belegondoltok, akkor a platformer játékok általában a korlátokról szólnak: arról, hogy a fejlesztők által előre meghatározott mozgásrepertoárral kell megpróbálnunk felülkerekedni az elénk gördített akadályokon. A Bolverk Games alkotása, a Glyph, ezt az alapvetést gondolja újra teljesen: lényegében már a kezdetektől fogva egészen elképesztő távolságokat szelhetünk át benne pillanatok alatt, szó szerint repülve a platformok között, játszi könnyedséggel felmászva akár a függőleges oszlopok tetejére is. Ám ahogy mindennek, úgy ennek is megvan az ára, a Glyph ugyanis cserébe brutális precizitást követel meg tőled. Itt nem eljutni kihívás valahova, hanem ott megállni.
A Switchre egy ideje már elérhető, hamarosan pedig Steamen is debütáló játékban egy bogarat kell terelgetnünk a sivatag szívében elterülő pályákon, ahol lényegében egyetlen fő szabályt kell követni: ne érj a homokhoz, különben meghalsz. Alapvetően gurulva közlekedünk, de tudunk ugrani is (tisztára, mint a Metroidban), a speciális platformokat érintve dupla elrugaszkodásra is van lehetőség, rövid időre pedig még a gömb formánkat is magunk mögött hagyhatjuk, szárnyaink segítségével még messzebbre röppenve. A rendelkezésünkre álló mozdulatok felhozatala tehát meglehetősen egyszerű, de ez is bőségesen elegendő a Glyph számára, a játék ugyanis valójában a fizikára épít.
A Glyph-ben minden a lendületről szól: arról, hogy miként tudjuk elérni, megtartani, illetve kontrollálni azt. Az első még nagyon egyszerű: aranyszínű teremtményünk pillanatok alatt felgyorsul, egy-egy szökkenéssel és röppenéssel pedig tényleg nagyon komoly távolságokat tehet meg. Igen ám, valahogy azonban meg is kell állnunk: erre szolgál a lefelé irányuló, hirtelen és erőteljes mozdulat, de az ellenkező irányba nyomva az analóg kart, simán csak lassíthatunk is sebességünkön. Leírva ez is rendkívül egyszerűen hangzik, valójában azonban nagy pontosságot igényel: már csak azért is, mert az esetek többségében nem egybefüggő felületeken kell gurulgatnunk – sőt, épp ellenkezőleg, a sivatag homoktengerében elterülő egy-egy platform között kell vándorolnunk, melyek felülete néha olyan pici, hogy megállni sem lehet rajtuk.
A játékban található nagyjából száz pálya mind egy központi világból nyílik, és ahogy magában a golyó terelgetésében is nagy szabadságot kapunk, úgy a szintek teljesítését tekintve is – a Glyph végigjátszásához nem is feltétlenül kell mindegyiken végigmennünk. Alapvetően kétféle pálya van a játékban: a többség a gyűjtögetésről szól, ahol érméket és gyémántokat kell megtalálnunk – ha előbbiből mindet összeszedjük, akkor egy extra kincs is előbukkan, ám ezt általában komoly kihívás elérni. Ha homokhoz érünk és meghalunk, akkor rögtön megyünk vissza a szint elejére, az összegyűjtött dolgok azonban szerencsére megmaradnak – kivéve a kulcsokat, ezek kellenek ugyanis ahhoz, hogy kijussunk a pályáról. Ez kifejezetten játékosbarát megoldás, hiszen a gyűjtögetést megkönnyíti a rendszer, ám végül minden pályát hiba nélkül kell teljesítenünk, így a kihívás élét sem veszi el. Ezekkel az itemekkel aztán további pályák nyithatóak meg, melyek között vannak jóval kötöttebb és pörgősebb, időfutam-jellegűek is. Egyvalami azonban közös: aki 100 százalékra szeretné teljesíteni a játékot, annak fel kell kötnie a gatyáját, az ügyesség és a szemfülesség terén is magasan van ugyanis a léc. Főleg úgy, hogy minden egyes szinten van egy rejtett kozmetikai item, amit különösen nehéz megtalálni – az alapvetően a háttérsztorit mesélő jópofa cimboránk, Anobi, néhány utalással szerencsére próbál nekünk segíteni.
Egyedinek tehát egyedi, tartalmasnak pedig tartalmas a Glyph, mint ahogy a pályadizájn kreativitására és a sivatagi helyszínek hangulatára sem igazán lehet panaszunk. De vajon jó is? Kétség ehhez sem férhet, mindezek ellenére azonban nem egy könnyű darab a Bolverk Games játéka. És itt nem a klasszikus értelemben vett nehézségről van szó, sokkal inkább arról, hogy iszonyatosan kimerítő vele játszani. A Glyph nem rágja a szádba, hogy juss végig a pályákon: lehet lassan, komótosan, megfontolva, de akár kockáztatva és suhanva is haladni, bárhogy is döntünk azonban, iszonyatos precizitásra és összepontosításra lesz szükségünk a fizikára építő irányítás miatt. Ez utóbbi különbözteti meg igazán a többi nehéz játéktól: egy idő után az Experten nyomott Guitar Hero vagy éppen a törött karddal megvívott legkeményebb Dark Souls-boss során is eljut a játékos az úgynevezett „flow” állapotba, ahol egyszer csak eltűnik a nehézség. Itt azonban nincs ilyen, folyamatos kontroll alatt kell tartani a balra-jobbra imbolygó bogárgolyót. És ezzel nincs is baj: a Glyph tényleg ettől (is) egyedi. Ám mint ilyen, számomra nagyon kis adagokban volt csak élvezetesen fogyasztható, olyannyira kimerítő élmény ugyanis, hogy ha nem tesszük le időben, könnyen frusztrálóvá válhat. Ennek tükrében döntsetek a vásárlásról, tartalom ugyanis van benne dögivel!
