Előre szólok: ez a cikk nem összehasonlító elemzés, vagyis nem fogom lépten-nyomon azt ecsetelni, hol hasonlít és hol tér el a játék konzolos és PC-s változata, ezen döntésem pedig több dologra is visszavezethető. Egyrészt, minek emlegetném a konzolos változatot azon olvasóknak, akik azt szeretnék megtudni, milyen lett a nem-konzolos változat. Nehezen hiszem, hogy százezrekben mérhető azon embertömegek mérete, akik Magyarországon ugyanazon játékból több platformra is bevásárolnak – akik meg nem vásárolnak, hanem (khm) egyéb forrásokból oldják meg a beszerzést, azoknak édes mindegy az én véleményem, nem buknak az akción semmit, maximum egy DVD-t, illetve esetünkben kettőt, ugye. Persze ettől még kitölthetném a helyet a sok közös vonás és eltérés részletekbe menő taglalásával, de a helyzet az, hogy ezt már a közösségért vállalt felelősségemen túl azért sem tehetem meg, mert nem játszottam a konzolos eredetivel.

Tabula rasa

Kezdjünk tehát tiszta lappal mi is, csakúgy, mint Marcus Fenix, a játék főhőse, a COG (Coalition of Ordered Governments) katonája. Az első képsorokon láthatjuk, ahogy épp a börtönben csücsülünk, a körülményeink optimista szemlélettel is minimum siralmasak, tekintve, hogy ami a nyakunkba csöpög az nem eső, hanem valami olyan élőlény nyála, akit igencsak rosszkedvűen alkotott meg a teremtő. Őrült szerencse, hogy megérkezik barátunk, Dom, és hozza a remek hírt: szabadok vagyunk, mint a madár. Illetve nem egészen, lenne itt ez a kis probléma még a locust nevű faj tagjaival, akik rusnyák, nagyok és korántsem barátságosak, ráadásul van az a fura perverziójuk, hogy a rabok nyakába csorgatják a nyálukat – őket még előbb meg kellene mogyorózni kicsit, és aztán szabadok vagyunk, de tényleg.

Na igen, nem egy világbajnok történet, de mivel a világ tagadhatatlanul imádja a b-vonalas akciófilmeket, ez bőven elég is lesz. Különben is, ez a játék valójában agyatlan (illetve annyira nem is agyatlan, erről még értekezünk később) puffogtatás, a történet csak arra jó, amire a pornó... akarom mondani, felnőtt filmekben is: két fejlövés közt kell egy kis pihenés. Ráadásul a sztori hátteréül szolgáló világ szinte kiált a hozzánk hasonló, brutális és nagyon páncélos hősökért, és valljuk be, az ilyen palikkal szemben nem az az elvárás, hogy Heideggert idézgessenek a szörnyekkel teázgatva. Jó lenne, ha tudnánk, hogy miért kerültünk börtönbe, jó lenne, ha tudnánk, hogy kerültek a képbe, és úgy egyáltalán, jó lenne tudni bármit erről az egész szószról, amiben Fenix úszik nyakig, de nem. Az egész leginkább egy kézikamerás háborús közvetítésre emlékeztet, amit nem azért nézünk, hogy alapvető tényeket tudjunk meg, hanem mert szeretjük látni a lángoló autókat, a nyomjelző lövedékek csíkjait és a harcot magát. A fejlesztők nem is viszik túlzásba a karakterek jellemfejlődését szolgáló szálakat, csak az akció van, meg néhány poén, amik – annak ellenére, hogy tökösség-faktor alapján akár Rambo is mondhatná őket – az adott pillanatban tényleg viccesek. Sera bolygója amúgy tökéletes némi macsó lövöldözéshez, s bár mostanra a környék meglehetősen romos, hajdanán az itt élők grandiózus építészeti stílussal hódították meg a szabad területet. Mindenhol hatalmas kupolák, égbe szökő tornyok erős egységet alkotó csoportjai magasodnak. Gyönyörű, összetett, látványos – kár, hogy nekünk csak a jelenlegi, lelakott változat jut. Viszont ha már ez jutott, használjuk ki azt, amire egy ementálivá lőtt városban igazán sok lehetőség akad: bújjunk fedezékbe.

Fedezékbe!

A játékmenet alapja, a taktikusság sarokköve, a haladás mértékegysége a GoW-ban a fedezék. Mindig van egy betondarab, egy konténer, egy lámpaoszlop vagy egy autóroncs, ami mögött lapíthatunk, de ami a legjobb, hogy általában ahol egy fedezék van, ott több is akad, így anélkül törhetünk előre, hogy pőrén maradnánk az ellenség golyóinak zuhanyában. Fenix közlegény hatalmas méretei ellenére kiválóan pattog egyik hevenyészett lőállástól a másikig, a játék pedig ügyesen kezeli a környék pajzsként számításba vehető elemeit, én pedig csak azt veszem észre, hogy elkap a lendület, keresztülvágtatok az oszlop és a kerítés közti téren, golyók fütyülnek a fülem mellett, célt tévesztett lövedékek tépik mellettem a betont, már csak öt lépés, már csak négy, a francba a lépésekkel, egy ugrással simán elérem, szép bukfenc, kis tompítás homlokkal, de annyi baj legyen, a lényeg, hogy itt már nem érhet baj. Kihajolnék megnézni, hogy ki is szórja a halált, de sokan vannak, így inkább csak a fedezék fölé emelem a fegyvert és érzésből megeresztek vagy harminc golyót, hallom, hogy néhány inkább placcsan kopogás helyett, hehe, nesze neked pángalaktikus birodalom, rohadék szörny.

Locus-pókusz

Hangulatos, meg kell hagyni, és alkalmunk is van a harcra bőven, mert az ellenség most is meglehetősen ellenszenves, egy pillanatra sem merül fel majd, hogy azokra a kislocusokra gondoljunk, akik most apa nélkül maradtak. Persze ebben sokat segít az a tény, hogy ellenfeleink korántsem változatosak, sőt. Van a nagydarab, takonyszerű, csigaképű humanoid, aztán az elhízott kutyanoid, ezen felül pár olyan, aki feltűnően hasonlít a takonyszerű humanoidra, csak mintha más páncél lenne rajta. A legnagyobb baj, hogy hiába végletekig kidolgozottak az ellenfelek modelljei, ha a köztünk lévő távolság, a pergős játékmenet és a hullák korai „felszívódása” szinte lehetetlenné teszi, hogy „gyönyörködjünk” bennük. Szó se róla, azért van pár kifejezetten nehézsúlyú célpont, akiket az ember inkább csak két galaxisnyi távolságról csodálna, de esetükben meg idő nincs a nagy futkározás és lövöldözés közepette megbámulni, hogy hej, de szépen kidolgozták az epices srácok ott azt a potroh körüli szőrzetet.

Tanktika

Lássuk most egy pillanatra a doboz hátulját, mit ígér a fejlesztő. Taktikus harc, azt mondja. Ha jönnek a népek a föld alól, robbantsuk be a kijárat bejáratát. Hm, oké, taktikus, micsoda pech, hogy a pályák tervezésekor pont annyi gránátot tettek le nekünk, ahány lyuk majd megjelenik – vagyis ha mi dőre módon elpazaroltuk a javadalmazást a harc hevében, akkor ez az amúgy remek játékelem kiesik. Sebaj, lássuk tovább. Vegyük át az irányítást a társak felett. Rendben, vegyük. „Hé, te ott, fuss szépen előre, vond magadra a tüzet. Na, fuss már. Ne, ne akadj el… Ne arra… Most mit állsz meg, te hülye?! Áhh…” Na igen, ha valamit jól akarsz megcsinálni, láss neki magad, gondolkozó tankként többet érsz, mint a három társ együttvéve. Az, hogy majd szépen elhullanak mellőlünk ezek az ökrök, hiú remény csupán: időnként valóban elkaszálja őket a locustok rohama, de meghalni csak bizonyos szereplők tudnak – nekem legalábbis nem sikerült „véletlenül” elhagynom a földön nyöszörgő szerencsétleneket, a kevésbé kőszívűeknek ráadásul lehetősége nyílik odarohanni a vérző társhoz, és egy baráti érintéssel visszahozni őt a harcba. Mint annyiszor, itt is bebizonyosodik: ha a fejlesztők valóban olyan jó mesterséges intelligenciát programoznának, mint azt a marketingesek elhitetik velünk, már réges-régen John Connorral laknánk a föld alatt. Szerencsére a játék legalább igazságos: az ellenség legalább annyira ostoba bír lenni, mint a társaink.

A játék időnként megkérdezi, merre is szeretnénk menni előre, a jobb oldali folyosón, avagy a bal oldali lépcsőn – egyrészt legtöbbször tökmindegy, másrészt meg kicsit izzadtságszagú és felesleges ez az erőltetett nonlinearitás az amúgy minden szempontból nyílegyenes játékmenetben. Az egyetlen, ami tényleg jól működik, és valamennyire taktikázásnak mondható, az a korábban már részletezett fedezék-rendszer. Persze ezt sem ússzuk meg közepesen bosszantó hiba nélkül: Marcus Fenix, a magasan képzett, bámulatos testi erővel megáldott katona képtelen anélkül átugrani egy akadályt, hogy előtte be ne guggolna mögé. Nyilván kicsit problémás lett volna lekódolni valahogy (egy fenét, azért a billentyűzeten több a használható gomb, mint a kontrolleren), hogy mondjuk hosszabb ideig nyomva a fedezék-gombot, emberünk minden egyéb tökölés helyett küzdje le az előtte tornyosuló kerítést, de ez így meg frusztráló, hogy sehol egy lélek, de Marcus éhes tigrisként vetődik két centiről az úttorlasz biztonságába.

Ha port akartok

Akármennyire is jól sikerült az átirat, egy-egy tipikus hiba vagy konzolos megszokás azért maradt a játékban. Ami nekem legjobban fáj, az a „nyomj meg egy gombot a játék elkezdéséhez” felirat a főmenü megjelenése előtt. Ha valaki tudja, hogy miért kell entert nyomnom ahhoz, hogy a játék elején megláthassam a menüt, az ne fogja vissza magát, és írjon egy e-mailt a témában. Persze ez puszta szőrszálhasogatás, lássunk valami otrombább dolgot. A GoW egy- és többjátékos módjai erősen alapoznak a Live! rendszer használatára, vagyis ahhoz, hogy mondjunk menteni tudjunk, vagy hogy a haverjainkkal lőjük az ET-ket, be kell jelentkeznünk a rendszerbe. A Home billentyű lenyomásakor előkerülő felület azonban durva gyomros a PC-s világhoz szokottaknak: zöld „A” meg piros „B”? Sárga „Y”? Xbox-kontollert ne vegyek rögtön?

A játék a PC-s változatban sem nélkülözi az Xbox360 egyik leghangulatosabb elemét, az úgynevezett teljesítménypontokat. A különböző szakaszok teljesítéséért, az online küzdelmekben kimagasló cselekedetekért és egy sor egyéb dologért összesen ezer pont gyűjthető, egy-egy elvégzett küldetés tíz és harminc pont közötti jutalmat jelent, a nehézségtől függően. Első látásra a megszabott feltételek sokszor a lehetetlent súrolják, de nyugalom: négy-ötszöri végigjátszás, és lesz vagy... háromszáz pontunk is.

A felsorolt hibák ellenére azt kell mondjam, a játék megéri az árát (főleg, ha azt vesszük, hogy egy xboxos változat árából két PC-s is kijön). Letaglózó grafika, remek hangulatú zene, pörgős lövöldözés, filmszerű élmény – láttunk már ilyet nem egyszer, de az legyen a legnagyobb baj, ha az ilyen játékok jelentik az „átlagon felüli, de nem kivételes” kategóriát.