Ugyan nem lehet elvitatni a tényt, hogy a PS2-re megjelent Kill.Switch rengeteget tett a műfajért, az Epic által összehozott Gears of War megújította a fedezékharcos lövöldék zsánerét, sőt olyan minőségben tálalta az alapvetően egyszerű, már-már primitív receptet, amilyenre azóta sem volt példa. Ráadásul bár a későbbi epizódok is ráleltek a megfelelő rajongókra, a legelső rész tulajdonképpen mindent vitt a kicsit sötétebb, komorabb, horrorisztikusabb megközelítésével, így a 2006-os kezdet mindenképpen fontos szelete a stílus történetének. Ebből kiindulva nem is meglepő, hogy kilenc évvel később, még a negyedik GoW érkezése előtt ez a klasszikus új köntösbe bújva tér vissza a The Coalition jóvoltából, méghozzá a kötelező ráncfelvarrás mellett mindenféle finomsággal kiegészítve.
Háború!
A történet elég egyszerű. Jön a Locust horda, avagy támadnak a sáskák, a kitalált Sera humán lakossága pedig a végzetével néz szembe, amikor összeakasztja a bajszát a brutális sereggel. E viszontagságos időkben kerülünk a börtönbüntetését élvező Marcus Fenix bőrébe, aki bajtársával, Dominic Santiagóval csöppen a harcba, majd a csapat más túlélőkkel kiegészülve indul el egy fontos küldetés teljesítésére.
Noha a játék már igen régi, újrajátszva a kampányt szerintem mindenkinek bevillannak a legfontosabb momentumok, így például számomra a Berserker elleni küzdelem, valamint a kryllekkel teli éjszaka volt meghatározó, amik ezúttal is egyből visszahozták a nem mindig szép emlékeket. Egyébként pedig maga a rendszer maradt a régi, vagyis fedezékről fedezékre haladva pusztítjuk el a megjelenő sáskákat, gránátokkal zárjuk be a földben nyíló lyukakat, néha választunk a felajánlott útvonalak közül, valamint ámulunk a még mindig brutálisan erős jeleneteken.
Minőségi felújítás
A Gears of War: Ultimate Edition ugyanis piszkosul jól néz ki. Egy-egy pillanatában fel sem tűnik, hogy az előző generáció egy igen régi darabjával állunk szemben, az 1080p és az átdolgozott külső nagyon sokat számít az élmény tekintetében, emiatt egyáltalán nem kell szégyenkeznie ennek a változatnak. A játékmechanika most is majdnem tökéletesen helyt áll, a cammogósabb mozgás és tűzharc pedig simán a testesebb hősök számlájára írható, egyáltalán nem zavaró. Bár van némi bug (egyszer eltűntek a környezeti elemek és textúrák, így a semmiben állva találtam magam, miközben láthatatlan ellenfelek sebeztek; egyszer-kétszer pedig gépi társaim táncolgattak fel és alá mindenféle értelemtől mentesen), a sztori általánosságban problémamentesen játszható végig. Ami külön öröm, hogy online kétfős kooperáció mellé osztott képernyős, lokális módot is kapunk, azaz ha van otthon két kontroller, akkor egy baráttal is végigélvezhetjük a programot.
Újdonságok és extrák
Szerencsére a mágikus számok mellett további pluszt is kapunk ezzel a kiadással. A felszedhető dögcédulákkal és a történet előrehaladásával képregényeket és művészi munkákat nyithatunk meg, pluszban pedig ott a PC-s verzióból hozott extra fejezet is a szívós Brumak ellen, de a multiplayer is rendesen fel lett újítva. Sajnos a megjelenés napja előtt nagyon kevesen voltak a világhálón, ritkán sikerült más újságírókkal összeakadni, de akkor élvezetes csatákat tudtunk nyomni, így remélhetőleg ezzel a szegmenssel sem lesz gond a startot követően. A minden térképet tartalmazó, 60 fps mellett futó kompetitív mód az új opciókkal (TDM, King of the Hill, Gnasher Execution) sokáig leköti majd a játékosokat – legalábbis a negyedik epizód érkezéséig biztosan.
Ha kimaradt az életedből az első GoW, vagy éppen szeretnéd azt a legteljesebb pompájában újraélni, akkor kifejezetten ajánlott az Ultimate Edition beszerzése, ami egy igazi klasszikus minőségi felújítása, így nem hiányozhat egy One-os gyűjteményből sem.
