Némi önvallomás: rendes, békásmegyeri panelpatkányként nőttem fel, a Dunára maximum úszni meg kishajózni jártam. A horgászat nekem mindig egy rém unalmas dolognak tűnt. Sosem értettem Pistikét, egy roppant kedves, 2 méter magas, kopasz, fején persze csak kendővel közlekedő atomrocker dobos kollégámat. Nos, ő képes ősszel, késő éjjel meg kora hajnalban guminadrágban beállni a jéghideg Dunába, hogy valami halakat próbáljon kifogni. Vannak fura emberek.
Amikor Chocho kissé félve rámchatelt, hogy nincs-e kedvem egy halászhajó-szimulátort tesztelni, azt hittem, rosszul hallok. Oké, van kombájn- meg kukásautó-szimulátor is, de ott legalább mész a földeken, az utcákon, ott történik is valami. A poén kedvéért elvittem, de úgy sejtettem, nem ez lesz 23 éves pályafutásom csúcsa. Tévedtem.
EGY HAL AZ ÓCEÁNBAN
Dobáljatok meg nyálkás csalihalakkal, de komolyan mondom, a Fishing: Barents Sea-nél szórakoztatóbb és kikapcsolóbb játékkal régen találkoztam. Olyan szinten elvitt magával a tenger ringása és a kishajóm pöfögése, hogy még a kedvenc online harckocsis játékom helyett is őt nyomtam be esténként. És nem azért játszottam vele, mert tesztelni kellett, hanem azért, mert élveztem!
Az alapszitu: a kedves játékos 2017 kies augusztusának elején a nagyapjától örököl egy rozoga, Børge nevet viselő, kopottas, aprócska halászhajót (hossza talán 8 méter sincs), és ott találja magát Rypefjord (amúgy a valóságban is létező, apró norvég városka) kikötőjében. Valamiért úgy dönt, hogy mától pedig a tengeri halászatból kell megélnie, úgyhogy nincs más hátra, mint a tenger. A cél: egyre jobb hajókat és felszereléseket venni, hogy minél nagyobb bevételre tegyünk szert. Ehhez azonban rengeteget kell majd dolgozni a Norvég-tengeren, egészen pontosan a környező fjordokban. Az alapfeladat eléggé egyszerű, ahogyan a tutorial gondosan meg is tanít rá. Kiválasztjuk, hogy milyen halat akarunk fogni, veszünk ennek megfelelő csalit a horogsorra, majd megkeressük a térképen, hova kell a legjobb zsákmányért elhelyezni a horgokat, és várunk 20 játékórát (ez kb. 1 valós óra), mert ennyi az ideális idő a lerakás és a felszedés között. Utána kihúzzuk a két bója közötti horogsort, a halakat feldolgozzuk, majd a kikötőbe visszatérve eladjuk és örülünk. Nem nehéz, ugye?
A HAL NEVE: WANDA
Alapvetően nem, de a játék szépsége éppen az, hogy szép lassan tanulod meg, mennyi mindennel kell számolni, milyen sokféle dolgot kell figyelembe venni a maximális zsákmányhoz. Kezdjük az elején: nem mindegy, mikor milyen halra megyünk, mert mindegyiknek máskor van a szezonja. Ezt a játék beépített wikije azonnal meg is mondja, csak éppen ehhez el kell olvasni. Ezután a következő lépés a térkép megnyitása: melyik halat hol találjuk nagyobb számban, hova érdemes kirakni a horogsort? Aztán kiválasztjuk azt a csalifajtát, amit a kiszemelt zsákmányunk leginkább kedvel, megvesszük, felcsalizzuk a horgokat, tankolunk (10 ezer korona a visszavontatás, ha elfogy a nafta, és kinn ragadunk a tengeren), és már indulhatunk is. Semmi mágia nincs benne, csak egy csomó, egymásra épülő, apró lépés.
A készítők két apróbb ügyességi játékkal is kedveskedtek. A reflexeket teszteli, hogy a halakat a megfelelő pillanatban klikkelve emelhetjük be a hajóba – a tökéletes időzítés nagyobb zsákmányt is jelent. Ezt kedveltem, de a halbelezéstől a mai napig a falnak megyek. Mondjuk az ötlet zseniális, beismerem: a belezést végző kést a deszka mellett elhelyezett random méretű és helyzetű mágnesek rángatják ide-oda, míg mi a hasán végig szeretnénk siklani egy elegáns, jobbos egérmozdulattal. Na már most, ez azért kevésbé vicces, mert a pucolatlan hal sokkal kevesebbet ér a kikötőben, a piacon eladva. A kibelezés minősége (0-5 csillag) viszont befolyásolja, hogy a kifogott halból hány százalék lesz a feldolgozott, megpucolt halacska, azaz mennyi lesz a bevételünk. Két út van: vagy megtanuljuk valahogy (sok-sok gyakorlással) azt, hogy milyen a szuperkoordinált egeres belezés, vagy nagyobb hajót vásárolva rábízzuk ezt a munkát a matrózunkra.
HAJÓ, HA NEM JÓ
Apropó, hajóváltás. A nagyobb hajó nemcsak sok pénzbe kerül, de jogsi is kell hozzá. A kategóriaváltás alapja a tengeren lehajózott kilométerek száma (ha már itt tartunk, valaki igazán elmondhatná, hogy ha a sebességünket – nagyon helyesen – tengeri csomóban jelzi a játék, akkor a navigációs rendszerünk a távolságot miért méterben?), s a megfelelő érték elérésekor (például az amatőr pecásból 20 km után léphetünk tovább az első, junior tengerész szintre) a logbookba bekerül a pecsétes bizonyítvány fejlődésünkről (erről a könyvecskéről még lesz szó).
De nemcsak a hajóért, hanem a hajóra is rengeteget lehet, s bizony kell is költeni. A gyorsabb haladáshoz erősebb motorok, a nagyobb fogások tárolásához több tároló kell. Én ezt a kettőt találtam kifejezetten fontosnak, így mindig ezeket fejlesztem elsőre. A küllem (festés, szebb hajóárboc, erősebb keresőlámpa) ha minden igaz, a reputációnkat növeli, mely kis mértékben ugyan, de befolyásolja a zsákmányunk eladási árát. A város legalább olyan fontos eleme a játéknak, mint maga a tenger. Rengeteg minden történik itt: például megfelelő (el)ismertség esetén a korcsmában lehet jól jövedelmező különmunkákat bevállalni. Ezekhez azért nem árt egy rendesebb csónak, mert gyakran a szoros határidő nagy sebességet kíván meg.
A dokkban intézhetjük hajónk minden ügyét. Javítás, tankolás, festés, fejlesztés, új hajó vásárlása – csak a virtuális pénztárcánk koronatartalma szabhat határt. A városban lehet legénységhez is jutni: persze minél híresebb halászok vagyunk, annál ügyesebb matrózokat kaphatunk. Még egyszer: tökmindegy, ki, de én nem belezek többet, úgyhogy amint lehetett (és a hajó mérete megengedte), azonnal lett beosztottam. A bankban lehet hitelhez jutni, ami szintén reputációfüggő, mind a felvehető összeg, mind a kamatok területén. Ja, és itt lehet vontatási biztosítást is kötni: MC és fiai évi 10 lepedőért korlátlan visszavontatást vállalnak. Ha nincs kötvényünk, és rászorulunk a tengeri sárga angyalra, az sokba’ fáj: 8 ezer korona alkalmanként. Csak mondom.
TENGERRE, TATA!
Amiben még el lehet, és el is kell egy kicsit veszni, az a hajónapló, norvégül logbook. Itt rengeteg olyan infó tárul a szemünk elé, amiből pénzt tudunk csinálni. Például előfordul, hogy a helyi konzerviparnak annyira kell egyik vagy másik halfajta, hogy dob rá mondjuk egy, már szabad szemmel is látható, 20 százalékos bónuszt. Kinek nem jön jól 5-10 ezer extra norvég korona, most őszintén? Itt látható, hogy a zsákmány milyen megoszlású volt… Hoppácska, elfelejtettem mondani? Szóval itt is, mint minden rendes halászhajón, nem csak a kiszemelt hal kerül horogra vagy később, a fejlettebb hajókon hálóba. Mindig „keveréket” szedünk fel, de ha okosan csaliztuk fel és helyeztük ki a cájgot, akkor azért a kifogott halak döntő többsége az lesz, amire mentünk.
Van valami végtelenül megnyugtató ebben a játékban. A táj, a hullámok, az időnként társamul szegődő cetek. A zene, ami a Vangelisre emlékeztető dallamokkal remekül elzsongít. A hajómotor egyhangú pöfögése. A parti fények tükröződése a vízfelszínen éjszakánként. A sirályok rikoltozása, a Cessna az égen. Aki adrenalint keres, szája szélét nyalogatva irtaná az ellent, az meg se próbálja. Akinek viszont bejön az, ha halk zenére – ha csak virtuálisan is, de – halat belezhet egy kis hajó kopott fafedélzetén, az azonnal csapjon le rá. Én döntöttem, marad.
