Az első Ludum Dare 2002-ben került megrendezésre, maga az ötlet pedig Geoff Howland fejéből pattant ki. A résztvevők feladata nem éppen egyszerű, hiszen alig 48 óra leforgása alatt, a semmiből kell felépíteniük egy játékot, egy előre meghatározott témát használva. Az esemény népszerűségét mutatja, hogy 2010 óta folyamatosan nő a résztvevők száma, a legutóbbi, tavaly decemberi versenyre már 1328 pályamű érkezett be. 2012-ben, az evolúció témájában az ncanassee fémjelezte Evoland nyert, ami ugyan már akkor is tartalmazta tesztalanyunk minden fontosabb momentumát, de teljes értékű játékká csak mostanra vált, miután egy kisebb csapatot és egy kiadót is maga mögé tudott állítani. És milyen jól jártunk vele!
IRÁNYÍTOTT FEJLŐDÉS
Fontos azonban már jó előre leszögezni, hogy az Evoland semmiképp sem említhető egy lapon napjaink szerepjátékaival – sokkal inkább egy interaktív, humorral átitatott történelemlecke ez, mintsem tényleges videojáték. Valami ilyesmivel próbálkozott a Retro City Rampage is, azzal a különbséggel, hogy ott masszív tartalom is volt a város mögött, de monotonitása miatt csak fél óráig volt élvezetes. Az Evoland mázlija az, hogy alig négyórás, így még azelőtt véget ér, hogy unalmassá válna, pont akkor lógatva be a stáblistát, mikor már kezd kissé sok lenni a harcokból. Addig viszont csodás – de csak annak, aki érti. Ez a program ugyanis nem a nyugati, hanem a japán szerepjátékok fejlődését hivatott bemutatni, így aki nem a kilencvenes években nőtt fel, vagy teljesen kimaradt a korai konzolozásból, az nem fog sokat megérteni abból, miről is van szó.
Még szerencse, hogy kezdetben nincs is mit megérteni: az Evoland egy Game Boy-os cím szintjén indul, hogy szó szerint elemekből építse fel magát. Előbb az irányítást, a mozgást, a zenét, majd a scrollozást „találja fel”, a továbbiakat pedig ládák felnyitásával adagolja. A 8-bites tálalás előbb 16-bitesbe, majd 3D-be fordul át, szó szerint a játékos szeme előtt. A váltások hihetetlenül látványosak és hangulatosak, és tökéletesen bemutatják azt, mekkora ugrást is jelentett a NES, a SNES és a Nintendo 64 megjelenése a korábbi generációkhoz képest.
REND A LELKE
Az irányított fejlődés, az evolúciós lépcsőfokok bejárása természetesen nemcsak a külcsínt, de magát a játékmenetet is érinti, amely a korai Zelda epizódokat idéző módon előbb felülnézetből, egyetlen élettel tálalja a felfedezést és a harcokat, majd később egyfajta izometrikus kameraállásra vált át, kitágítva mind a látóteret, mind az elérhető lehetőségek számát. Minden fejlesztés itt-ott megtalálható ládákból emelhető ki, pont, mintha kincset keresne az ember, csak a pályák itt alig pár méteresek, egyszerű, lineáris folyosókból állnak, és kizárólag azt a célt szolgálják, hogy minél gyorsabban haladjon előre a „történet”. Az idézőjel használata azért is indokolt, mert itt is egyértelműen a humoron van a hangsúly: van egy ősi gonosz, egy kétfős, világmegmentő csapat, és persze akadnak fordulatok.
Ez utóbbiak közül viszont egyik sem eredeti, pont a klasszikus játékok előtti főhajtás miatt. Van itt minden, amit csak el lehet képzelni: Final Fantasy-s drámai halál és kártyajáték, zeldás katakomba-mustra, sőt, még diablós hack 'n’ slash jelenetekből is akad pár. A csúcs egyértelműen a Final Fantasy 8 korszak, ahol bevezetésre kerülnek a töltőképernyők, amiket az egyik árusnál megvásárolható és persze méregdrága DVD-lejátszóval lehet felgyorsítani, pont úgy, ahogy a PS2 korszak eljövetele is elhozta ezt a funkciót.
A játékidő nagy részét azért a harc teszi ki, amely úgy egy óráig tudja fenntartani az érdeklődést – körülbelül ekkorra éri el a játék azt a körökre osztott, úgynevezett ATB rendszert, mint amit már a Final Fantasy is használ a kilencvenes évek óta. Viszont nem a harc működésével, sokkal inkább az ellenfelekkel van a baj: három-négy fajtánál nincs belőlük több, kihívást egyik sem jelent, egy perc alatt egy egész csapatnyi is leverhető belőlük, csakhogy a küzdelmek végtelen mennyiségben és véletlenszerűen jönnek elő a világtérképen kolbászolva, ami rövid időn belül idegesítővé, néha akár frusztrálóvá is válhat.
Pedig egyáltalán nem rossz az Evoland, sőt, ebben a formában gyakorlatilag bármelyik játékstílust érdemes lenne feldolgozni, mert sokkal látványosabb és izgalmasabb módja a történelemórának, mint mondjuk cikkek olvasása, vagy a YouTube videomontázsok bámulása. Játéknak természetesen nem túlságosan jó, annak ellenére sem, hogy minden porcikáján érezni azt a szeretetet és odaadást, amit belepumpáltak. Viszont legalább olcsó, gyorsan vége van, és egy másodpercig sem akar több lenni, mint ami: egy jól felépített vicc, gyenge csattanóval.
