MINDENKI ODALETT
A helyszín Anglia, az időpont pedig a nyolcvanas évek közepe. Ennél pontosabb adatokra nincs is szükségünk – a történések egy fiktív falucska környékén játszódnak egy olyan időszakban, amikor a televízió, a telefónia és a rádiózás már réges-rég meghódította az emberek mindennapjait. A néhány épületegyüttesből álló kis közösség élete egy csapásra megváltozik, amikor a közeli obszervatóriumban dolgozó tudósok felfedeznek Valamit, ami balsorsukra rászabadul a völgy lakóira, és szépen lassan mindenki életét felforgatja. Először csak az influenzára jellemző szimptómák tűnnek fel a lakosoknak, de alig pár nap múlva már mindenki az apokalipszist várja. Mire a játékos, mint külső szemlélődő, megérkezik az idilli vidékre, az emberek eltűntek, emléküket csak izzó energiagócok őrzik. Vándorunkkal ezeket kell megtalálni, hogy az elmúlt napok sötét történéseire fényt derítsünk. Ahogy egyre mélyebbre ássuk magunkat a falucska lakóinak életében, a misztérium úgy mélyül, idővel pedig felelevenednek azok a popkulturális alkotások is (például az X-akták vagy a Shyamalan-filmek), amelyek maguk is sokat merítettek a Rapture forrásaként szolgáló John Wyndham és John Christopher sci-fi novellákból.
KÖNNYED KICSORDUL
A kissé retró hangulatú, tudományos-fantasztikus sztori nem is akármilyen formában elevenedik meg előttünk. Yaughton vidéke gyönyörű küllemmel bír, amelyet a CryEngine legutóbbi verziója repít el a mennyekig. A végeredmény magáért beszél: talán minden idők legszebb erdőiben-mezőiben grasszálhatunk, miközben energianyalábok festik meg fénnyel a környezetet, a napszakok (velük együtt a fények-árnyékok is) a szemünk láttára váltanak egyik szélsőséges állapotból a másikba, és minden egyes fűszál-falevél izeg-mozog a 1080p-ben prezentált látképeken. (Sajnos ezzel együtt a fix 30 fps csak vágyálom marad…) A látványhoz gondoljunk hozzá egy olyan meseszép kórusos-nagyzenekaros zenei kíséretet, ami a legjobb filmek sajátja szokott lenni, és ezzel nagyjából el is tudjuk képzelni, hogy micsoda kényeztetést nyújt érzékszerveinknek a játék. Egyedül Ethan kalandja képes az érzékelt csodához felérni, de a két cím azért másabb jellegű prezentációt képvisel, így direkt nem is nagyon lehet szembeállítani őket.
AZ INTERAKTIVITÁSNAK IS BEFELLEGZETT?
Mint a korábbi hasonszőrű játékok esetében, úgy a Rapture-nél is felmerül a kérdés: szabad-e játéknak nevezni az interaktivitást teljesen háttérbe szorító, történetmesélős kalandozást? A válasz nem egyértelmű, és a gyakorlati tapasztalás után még annyira sem lesz az. Bizonyára sokak számára unalmasnak, vontatottnak tűnik elsőre a szálak felgöngyölítése, amihez ugyebár semmi más eszközünk nincs, mint hogy felkeressük és passzívan végignézzük a lakók „emlékeit”. Ráadásul a sétatempó még a futás gomb alkalmazásával együtt is lassú, így tényleg kell egy nyugis hangulat ahhoz, hogy az immerzió ne csorbuljon, és félre tudjuk tenni a korábbi konvenciókból származó kétségeinket. Ha viszont minden klappol, akkor nincs menekvés – olyan élményben lehet részünk, amely lassú, de annál szívbemarkolóbb hullámvasútra ülteti a lelkünket. A dühtől a hidegrázós borzongásig mindenféle érzelem végigsuhan majd a gerincünkön, miközben felderítjük Yaughton lakóinak tragédiáját. Ha pedig megvilágosodtunk, akkor nem is nagyon lesz más dolgunk, mint hogy mi is elvesszünk az elragadtatásban.
Sétálós, melankolikus kalandjáték – így lehetne nagyon röviden (és meglehetősen pongyolán) beskatulyázni azt a zsánert, amelyet a Dear Esther hívott életre, és amely azóta is töretlenül generálja az újabbnál újabb díjnyertes alkotásokat. A Gone Home és a The Vanishing of Ethan Carter a nagyobb tömegek számára is fogyaszthatóvá tette az interaktivitást csak nyomokban tartalmazó, belső nézetű stílust. A friss aspiráns pedig (meglepő módon) Playstation 4 exkluzívként mutat valami mást, valami újat, valami meglepőt.
