A Studio Sai játéka olyan méltán híres és elismert játékokból merített inspirációt a JRPG zsáneren belül, mint a Catherine: Full Body és a Persona-sorozat. Nem is kell túl szemfülesnek lennünk ahhoz, hogy észrevegyük a hasonlóságokat, a végeredmény azonban szerencsére nem egy ötlettelen másolat lett. Az elsősorban csak hobbinak indult fejlesztés az évek során egy igen szerethető és szórakoztató hack’n’slash-sé nőtte ki magát, amiben nemcsak dráma és akció, hanem némi románc is helyet kapott, méghozzá egy csipetnyi perverz humorral fűszerezve (mém- és anime-rajongók előnyben!)
De mégis mik történnek itt?
Történetünk meglehetősen átlagos felvezetéssel indul: két 18 éves srác délutáni programjába csöppenünk bele, amint épp különböző társkereső applikációkat próbálgatnak. Főhősünknek – a választható szövegbuborékok alapján legalábbis – nem igazán van ínyére a dolog, ám a tesztoszteronnal fűtött legjobb barátjának hamar sikerül meggyőznie. Amíg mi az adatlapunkkal bíbelődünk, a háttérben különös dolgok történnek: bejelentenek egy Eternights nevű készítményt, emellett pedig a híres (és nem kevésbé gyönyörű) popsztár, Yuna is koncertet ad hamarosan a városunkban – de ez nyilván eltörpül az előző hír mellett. A sztori azonban nem olyan egyszerű, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Magától értetődőnek tűnik, hogy biztosan ezzel a szerrel lesznek komplikációk, de a dolog azért jóval bonyolultabb és kacifántosabb ennél. Már a játék elején találkozunk egy titokzatos jachtos asszonnyal, valamint az egyik barátnő-jelöltünkkel (itt említeném meg halkan, hogy nem csak lányokkal randizhatunk), elveszítjük a jobb karunkat, a vérszomjas szörnyekről már nem is beszélve. Vajon melyik esemény okozza majd a legnagyobb meglepetéseket?
Fényesebb a láncál a kar(d)
Az idilli nyitány tehát hamar horrorba vált át, és ahelyett, hogy épp az applikációból összejött randevúnkon csapnánk a szelet, minket próbálnak csapkodni a hétköznapi emberekből lett fenevadak. Elveszített karunk helyén azonban egy fényes „valami” jelenik meg, amit kedvünkre formázhatunk polip csáppá, melltartóvá (igen, jól olvastátok!) és ha a szükség úgy hozza, akkor természetesen karddá is. Hack’n’slash lévén a játéknak fontos elemét képezik a harcok, amiket különböző kazamatákban vívhatunk meg. A helyszínek egyébként kifejezetten változatosak: kapunk metróalagutat, utcákat, de még egy hatalmas épületet is, amikben szerencsére nem csupán a csetepaté, hanem mindenféle minijátékok is helyet kaptak, melyek egy idő után igazi felüdülést jelentenek. Amíg az elején csak ámultam és bámultam a csihipuhi közben, a vége fele azért már éreztem némi csalódást és monotonitást.
A szereplőkkel való kapcsolataink alakulása nemcsak arra van hatással, hogy az általuk biztosított képességeket kioldhassuk, hanem aktívan ki is veszik a részüket az összecsapásokból, méghozzá nem úgy, hogy agyatlan NPC-ként csak összevissza püfölik az ellent! A lányok különböző elemeket birtokolnak, (tűz, jég, villám) a nem túl változatos gonoszaink egyik pikantériája pedig, hogy éppen ezek valamelyikére érzékenyek. Némelyek azonban plusz páncéllal is rendelkeznek, amiket szintén ezen logika mentén tudunk megtörni, és itt jött számomra a feketeleves. Ezt a képességet fel kell tölteni, ami sikeresen bevitt támadásokból és kivédésekből tevődik össze, ám teljesen felesleges a pajzzsal védett ellenfelet támadni, mivel pontosan 0 sebzést tudunk bevinni. A főellenfelek gyepálása így elég lelombozó, hiszen percekig csak azért kell őket ütni, hogy az később tényleg fájjon is. A behozható kombók sem túl változatosak, ráadásul az alapokon kívül a többit kissé macerás is előhívni (főleg, ha egyszerre többen támadnak ránk), így részemről az igazán epikus összecsapások elmaradtak.
Te leszel a párom
Társaink azonban nem csak ezekkel speciális képességekkel nyújtanak segítséget: a lányok/srácok között van gyógyító, védelmező és támadó is, kedvességüket pedig többféleképpen is meghálálhatjuk. Habár napjaink meg vannak számlálva – egy naptár figyelmeztet minket minden egyes fontos esemény előtt, nehogy túl komfortosnak érezzük a helyzetünket – azért bőven akad idő a szociális képességeink fejlesztésére is. A játék szerethetősége pedig nem a harcban, hanem ezekben a szálakban rejlik. Hiába tűnnek a karakterek első ránézésre teljesen sablonosnak (például a félénk lány és az okostojás), ha adunk nekik lehetőséget, sokkal árnyaltabb és kedvelhetőbb személyiségeket köszönthetünk bennük. A választható opciók sokszor humorosak, a jó reakciókat pedig pontokkal díjazza a játék – minél több a találat, annál nagyobb esélyünk van elnyerni szívünk választottját. Amíg éppen nem a világot szeretnénk megmenteni, játszhatunk velük minijátékokat vagy beszélgethetünk, éjszakánként pedig akár portyázhatunk is olyan fontos dolgokért, mint mondjuk egy plüssmacó – vagy épp tényleg fontosakért, például egy kontaktlencse.
Az (audió)vizuális megvalósítás terén sem igazán érheti szó a ház elejét. A grafika ugyan nem szemet gyönyörködtető, de szép, ahogyan az átvezető videók is, a különböző arckifejezések pedig csak a habot jelentik azon a bizonyos tortán. A zenék kellemesek, megadják az alaphangulatot, Yuna dalait pedig játékon kívül is szívesen hallgatnám. Az Eternights összességében egy érdekes egyvelege a hack’n’slash műfajnak és a randiszimulátoroknak, de mivel a harc része hamar kifullad, ezért inkább az utóbbi miatt érdemes neki adni egy esélyt – főleg, ha kedvelitek a JRPG-ket vagy az animéket.
