Valaha a mágia és a tudomány összefüggő, harmonikus világot alkotott. A kétt erő azonban nem fért meg egymás mellett, így a legnagyobb mágusok hatalmas erőfeszítések és áldozatok árán két különálló világot hoztak létre, melyek egymástól elkülönülten fejlődtek tovább a mágia, illetve a tudomány útján. A két univerzum közötti egyensúlyt sok száz évig négy sárkány és a Tizenkét Őrző biztosította. A világok közötti átjárót sokáig csak az álmok jelentették, de egyes dolgok, ugyan csak másodpercekre, de egy idő után elkezdtek át-átszökni a másik dimenzióba, bizonyos kiválasztottak pedig képessé váltak a testi utazásra is. A két világnak egy hősre volt szüksége, aki ismét egyensúly hoz a mágia és tudomány birodalmába…
Ragnar Tornquist fantasztikus története minden idők egyik legjobb játéksztorija volt. Az öntudatára ébredő fiatal April Ryan története, az álmok által átjárható csodálatos fantasy és sci-fi világok, a regénybe illő párbeszédek és kidolgozott karakterek sokunkat ragadták el annak idején, és mai napig sem engedték el a nem éppen elkényeztetett kalandjáték-rajongókat.
Nem mondhatni, hogy a Funcomnál elkapkodták volna a folytatás elkészítését: több mint hat év telt el azóta, hogy elhagytuk Stark és Arcadia világát, és hiába kaptuk folyamatosan az információkat a folytatásról, a Dreamfall körül az akció irányába történő változásokról szóló információk nyomán enyhe kételyek merültek fel. Vajon sikerül-e ismét a monitorhoz szögező történetet alkotni, vajon hogy sül el a point’n click stílusról 3D-be való váltás, és vajon hogy lehet ügyesen beleszőni a klasszikus kalandjáték-elemek közé az akció- és lopakodós elemeket? Nos, bár a válasz nem minden kérdésre pozitív, a Dreamfall így is fantasztikusan jó kalandjáték lett.
Zoe, az új Lara?
„A klasszikus point’n click kalandjáték halott.” - halljuk már szinte minden bokorban, és valóban, sajnos ma már egy nagyobb kiadó sem vállal be hagyományos irányítási rendszerre épülő kalandjátékot. Hősnőnk, illetve főszereplőink irányítása a Dreamfallban is immár az akciójátékokban jól megszokott külső, vállmögötti kameranézetből folyik, főleg billentyűzetről. A rendszer villámgyorsan megszokható, az irányítással nem lesz semmi gondunk, csupán furcsa lesz mondjuk egy Tomb Raider után, hogy csaknem ugyanolyan külsőségek mellett teljesen más stílusú játékot kapunk. A Dreamfall továbbra is vérbeli kalandjáték, amit szerintem teljesen feleslegesen próbáltak meg színesíteni holmi akció- és lopakodós elemekkel - igaz nekem a Broken Sword 3 újításai se jöttek be. A harc két támadó és egy védekező gomb megfelelő nyomkodásában merül ki, ami akár lehetne jó is, de karakterünk és ellenfeleink bicskanyitogató lassúsággal reagálnak minden ingerre, gombnyomásra. A küzdelmek során - akár egy Mortal Kombatban - az életerőnkre is figyelni kell, igaz nem kell túl óvatosnak lennünk: ellenfeleink szörnyen passzívak és gyengék, minimális ügyességgel és ráhangolódással semmi gondunk nem lesz a csatákban. Személy szerint én alig vártam, hogy végre túl legyek az összecsapásokon, amiket sajnos az előzetes információkkal ellentétben többnyire nem lehet elkerülni, más megoldásokkal kiváltani - szerencse, hogy alig fél-egy perceket vesznek igénybe.
A másik „nagy újítás”, a lopakodás, bujkálás bevezetése szintén csak kolonc az egyszeri kalandor nyakán: általában legyőzhetetlen katonák, robotok elől kell biztonságban távol maradnunk úgy, hogy mindig a megfelelő tereptárgyak, falak mögé bújunk, és megvárjuk, míg ellenlábasaink továbbállnak. Sajnos ilyen részekből is akad jócskán a végigjátszás során, az ötödik fejezet öt (!) egymást közvetlenül követő ilyen része után már kezdtem kételkedni benne, hogy kalandjátékkal játszom-e - de ezután szerencsére már nem találkoztam ezzel az erőltetett, nagyon gyenge Splinter Cell-utánérzés játékelemmel.
Regény vagy játék?
A játék negatívumait letudva végre rátérhetek a program legnagyobb erősségére: a történet az elődhöz hasonlóan fantasztikusan izgalmas és magával ragadó. Ugyan aki játszott az előddel, vagy követte a játékkal kapcsolatos előzeteseket, interjúkat, az cirka három órán át nem sok újdonságot fog megtudni, de utána igen gyorsan beindulnak az események. Nem szeretnék egy fordulatot, történeti elemet se leleplezni (majd a jövő hónapban a végigjátszásban…), így csak annyit mondhatok, végigjátszásunk során nem egyszer fogunk döbbenetes fordulatokkal, szívszaggató meglepetésekkel és mélyen megható részekkel találkozni. Sőt hősnőnk ezúttal nem marad csók nélkül se. Jaj, mégis eljárt a szám…
Fantasztikusan lett megoldva, hogy az előző rész után tíz évvel játszódó történetszál kibontása érthető az első utazást kihagyók számára is - bár a Longest Journey ismerői természetesen sokkal mélyebb élményben részesülnek, mint az „elsőbálozók”. Borzongató érzés, amikor felmerül egy-egy régi kedves szereplő vagy helyszín neve, akiket-amiket aztán meg is látogathatunk, megtudhatjuk, mi lett velük az elmúlt évtizedben. Nem árulom el a visszatérő karakterek kilétét se, de azért kritikaként muszáj megjegyeznem, hogy sok más ismerőst is szívesen viszontláttunk volna, és a visszatérők lelkivilágába jó lett volna kicsit jobban belelátni.
Mint azt már régóta tudjuk, a játékban három szereplőt irányíthatunk kalandjaink során. A történet túlnyomó részében a gyönyörű Zoe-t fogjuk vezényelni, aki a modern technológiát és ősi kultúrát egyesítő modern Casablancában végzi éppen biomérnöki tanulmányait, és a játék kezdetekor éppen lázadó, nihilista életszakaszát éli. Másik karakterünk az előző rész főszereplője, April, aki kissé megkeseredett az elmúlt tíz év során, már közel sem az a szeretnivaló kislány, akit korábban megismertünk. Harmadik hősünk viszont hihetetlenül jól eltalált, kidolgozott és karakterisztikus: Kian, a hithű, törtető apostol feledhetetlen szereplő szuper beszólásokkal és tökéletesen eltalált szinkronnal - kár hogy nagyon keveset irányíthatjuk.
A karakterek többsége ugyan stílusos, ötletes és kidolgozott, azért elmaradnak az előző rész máig feledhetetlen szereplőitől (a Syberia szereplőit viszont fényévekkel verik). A mindig kanos Zacket, a mázsás, lebegőszékben közlekedő hacker Flippert, vagy a múltban, jelenben és jövőben egyszerre élő Abnaxust nem pótolják az új arcok, akik közül csak a két főszereplő, és talán a fűszerárus igazán feledhetetlen figura. A párbeszédek pár kivételtől eltekintve fifikásak, ötletesek, és ezúttal tényleg van valamennyi jelentősége annak, hogy milyen válaszlehetőséget jelöltünk meg - bár többnyire ugyanoda lyukadunk ki végül. Nagyon élővé teszi a játékot, hogy az utcán kószáló nem kevés NPC mindegyikét megszólíthatjuk, akik rendszerint két-három frappáns gondolatukat is megosztják velünk.
Új játékelemek ide vagy oda, a Dreamfall, akárcsak a Longest Journey jobban hasonlít egy interaktív regényhez, mint játékhoz. Nem egyszer öt-tíz perces párbeszédeket vagy monológokat kell végighallgatnunk anélkül, hogy billentyűzethez nyúlnánk, hogy utána ismét megismerkedjünk egy-egy szereplővel, történetszállal. Mindezeket egyszerű ide-oda mászkálós részek szakítják meg a már említett akcióelemek, és az időnként felbukkanó tárgyhasználat, valamint logikai-ügyességi feladatok mellett.
A tárgyhasználat sajnos kissé le lett egyszerűsítve: négy-ötnél nemigen lesz több cucc egyszerre nálunk, így ezek próbálgatása, kombinálása nem fogja túlzottan igénybe venni agyi kapacitásunkat. Logikai, „kitalálós” feladatból se találkozunk sokkal a két visszatérő típuson kívül: az egyiknél zárnyitást imitálandó fogaskerekeket kell a megfelelő módon forgatunk, a másiknál pedig világító jeleket kell bizonyos időn belül megtalálnunk egy mezőn (ez időnként kissé frusztráló).
Mindezeknek köszönhetően a játék elég könnyű: ha kellően odafigyelünk, egy-két helyet kivéve nem is nagyon akadhatunk el, de nem is ez volt a fejlesztők célja. A Dreamfall egy gyönyörű mesét kíván elmesélni némi interakcióval és akcióelemekkel fűszerezve. Bár a fejtörőket még ilyen koncepció mellett is hiányoltam, az említett akciórészek, és néha az ide-oda bóklászás is kicsit unalmas volt (bár az a pár perc elveszik a mintegy tizenöt órás végigjátszás során). A történet kissé lassan is indul be, de gyönyörűen és következetlenségek nélkül bontakozik ki, mi pedig csak isszuk a dialógusok minden egyes szavát, hogy minél többet tudhassunk meg a két fantasztikus világról.
Fájdalom, hogy a játék végigvitele után több szinten is tátongó űr marad bennünk: nemcsak hogy nem kapunk választ pár alapvető, élet-halál fontosságú kérdésre, de a befejezés gonosz módon a fő történetszálat, és egy rakás érdekes mellékszálat is nyitva hagy.
Művészi kivitelezés
A történetet csodálatos, magába szippantó látványvilág teszi teljessé. A játék eme részének nagyon jót tett a 3D, a helyszínek szinte kivétel nélkül fantasztikusan jól és stílusosan megtervezettek, látszik hogy hatalmas művészi munka volt minden egyes ház, karakter, jármű megalkotásában. A világ hangulata legjobban talán a Fable-höz hasonlít némi Csillagok háborúja beütéssel - ennél nagyobb dicséretet pedig azt hiszem, nem nagyon lehet kiosztani.
A játék forgatókönyvéhez, dialógusaihoz hasonlóan a szinkronhangokat is többnyire piszok jól eltalálták, csak egy-két szereplő hangja (köztük sajnos a legtöbbet beszélő Zoe-é) lóg ki kicsit a sorból. Az összkép így is pazar, de azért nem ér fel (már megint…!) a Longest Journey zseniális színészi teljesítményéhez - bár ezt a Blizzard művein kívül amúgy se nagyon mondhatjuk el más játékokról. A zene viszont minden igényt kielégít, a nagyzenekari művek tökéletesen passzolnak a fantasy világhoz és zseniálisan alkalmazkodnak a szituációkhoz - a zenei CD-ért mindenképpen érdemes megvenni a játék gyűjtői változatát.
A legcsodálatosabb utazás?
Nagyon nehéz dolgom van a játék értékelésével. Számomra egyértelműen az utóbbi öt év legjobb kalandjátéka a Dreamfall (igaz, a Fahrenheit és a Myst-stílus nekem nem igazán feküdt), mégis kisebb csalódásként éltem meg a programot. Sajnos kénytelen vagyok lépten-nyomon a zseniális előző részhez hasonlítani, és a Longest Journeyhez viszonyítva - a látványvilágtól eltekintve - a Dreamfall kivétel nélkül minden szempontból elmarad. A sztori bár izgalmas és lebilincselő, valamint nagyon ügyesen viszi tovább az előzményeket, mégsem annyira földbedöngölő, mint az első részé volt. A karakterek egyedisége, a párbeszédek ötletessége, kidolgozottsága szintén elmarad az elődtől, a teljesen felesleges és frusztráló lopakodós és akciórészeket pedig elég nehéz megbocsátani, és nem csak a begyöpösödött point’n click kalandjátékosnak. A Dreamfall így is az utóbbi évek legcsodálatosabb kalandjátéka, melyben egyedül az első, közel tökéletes rész rajongói fognak valamelyest csalódni, de természetesen így is kötelező darab minden, kalandjátékoktól nem zsigerből irtózó számára.
Írta: Greg5
Ragnar Tornquist fantasztikus története minden idők egyik legjobb játéksztorija volt. Az öntudatára ébredő fiatal April Ryan története, az álmok által átjárható csodálatos fantasy és sci-fi világok, a regénybe illő párbeszédek és kidolgozott karakterek sokunkat ragadták el annak idején, és mai napig sem engedték el a nem éppen elkényeztetett kalandjáték-rajongókat.
Nem mondhatni, hogy a Funcomnál elkapkodták volna a folytatás elkészítését: több mint hat év telt el azóta, hogy elhagytuk Stark és Arcadia világát, és hiába kaptuk folyamatosan az információkat a folytatásról, a Dreamfall körül az akció irányába történő változásokról szóló információk nyomán enyhe kételyek merültek fel. Vajon sikerül-e ismét a monitorhoz szögező történetet alkotni, vajon hogy sül el a point’n click stílusról 3D-be való váltás, és vajon hogy lehet ügyesen beleszőni a klasszikus kalandjáték-elemek közé az akció- és lopakodós elemeket? Nos, bár a válasz nem minden kérdésre pozitív, a Dreamfall így is fantasztikusan jó kalandjáték lett.
Zoe, az új Lara?
„A klasszikus point’n click kalandjáték halott.” - halljuk már szinte minden bokorban, és valóban, sajnos ma már egy nagyobb kiadó sem vállal be hagyományos irányítási rendszerre épülő kalandjátékot. Hősnőnk, illetve főszereplőink irányítása a Dreamfallban is immár az akciójátékokban jól megszokott külső, vállmögötti kameranézetből folyik, főleg billentyűzetről. A rendszer villámgyorsan megszokható, az irányítással nem lesz semmi gondunk, csupán furcsa lesz mondjuk egy Tomb Raider után, hogy csaknem ugyanolyan külsőségek mellett teljesen más stílusú játékot kapunk. A Dreamfall továbbra is vérbeli kalandjáték, amit szerintem teljesen feleslegesen próbáltak meg színesíteni holmi akció- és lopakodós elemekkel - igaz nekem a Broken Sword 3 újításai se jöttek be. A harc két támadó és egy védekező gomb megfelelő nyomkodásában merül ki, ami akár lehetne jó is, de karakterünk és ellenfeleink bicskanyitogató lassúsággal reagálnak minden ingerre, gombnyomásra. A küzdelmek során - akár egy Mortal Kombatban - az életerőnkre is figyelni kell, igaz nem kell túl óvatosnak lennünk: ellenfeleink szörnyen passzívak és gyengék, minimális ügyességgel és ráhangolódással semmi gondunk nem lesz a csatákban. Személy szerint én alig vártam, hogy végre túl legyek az összecsapásokon, amiket sajnos az előzetes információkkal ellentétben többnyire nem lehet elkerülni, más megoldásokkal kiváltani - szerencse, hogy alig fél-egy perceket vesznek igénybe.
A másik „nagy újítás”, a lopakodás, bujkálás bevezetése szintén csak kolonc az egyszeri kalandor nyakán: általában legyőzhetetlen katonák, robotok elől kell biztonságban távol maradnunk úgy, hogy mindig a megfelelő tereptárgyak, falak mögé bújunk, és megvárjuk, míg ellenlábasaink továbbállnak. Sajnos ilyen részekből is akad jócskán a végigjátszás során, az ötödik fejezet öt (!) egymást közvetlenül követő ilyen része után már kezdtem kételkedni benne, hogy kalandjátékkal játszom-e - de ezután szerencsére már nem találkoztam ezzel az erőltetett, nagyon gyenge Splinter Cell-utánérzés játékelemmel.
Regény vagy játék?
A játék negatívumait letudva végre rátérhetek a program legnagyobb erősségére: a történet az elődhöz hasonlóan fantasztikusan izgalmas és magával ragadó. Ugyan aki játszott az előddel, vagy követte a játékkal kapcsolatos előzeteseket, interjúkat, az cirka három órán át nem sok újdonságot fog megtudni, de utána igen gyorsan beindulnak az események. Nem szeretnék egy fordulatot, történeti elemet se leleplezni (majd a jövő hónapban a végigjátszásban…), így csak annyit mondhatok, végigjátszásunk során nem egyszer fogunk döbbenetes fordulatokkal, szívszaggató meglepetésekkel és mélyen megható részekkel találkozni. Sőt hősnőnk ezúttal nem marad csók nélkül se. Jaj, mégis eljárt a szám…
Fantasztikusan lett megoldva, hogy az előző rész után tíz évvel játszódó történetszál kibontása érthető az első utazást kihagyók számára is - bár a Longest Journey ismerői természetesen sokkal mélyebb élményben részesülnek, mint az „elsőbálozók”. Borzongató érzés, amikor felmerül egy-egy régi kedves szereplő vagy helyszín neve, akiket-amiket aztán meg is látogathatunk, megtudhatjuk, mi lett velük az elmúlt évtizedben. Nem árulom el a visszatérő karakterek kilétét se, de azért kritikaként muszáj megjegyeznem, hogy sok más ismerőst is szívesen viszontláttunk volna, és a visszatérők lelkivilágába jó lett volna kicsit jobban belelátni.
Mint azt már régóta tudjuk, a játékban három szereplőt irányíthatunk kalandjaink során. A történet túlnyomó részében a gyönyörű Zoe-t fogjuk vezényelni, aki a modern technológiát és ősi kultúrát egyesítő modern Casablancában végzi éppen biomérnöki tanulmányait, és a játék kezdetekor éppen lázadó, nihilista életszakaszát éli. Másik karakterünk az előző rész főszereplője, April, aki kissé megkeseredett az elmúlt tíz év során, már közel sem az a szeretnivaló kislány, akit korábban megismertünk. Harmadik hősünk viszont hihetetlenül jól eltalált, kidolgozott és karakterisztikus: Kian, a hithű, törtető apostol feledhetetlen szereplő szuper beszólásokkal és tökéletesen eltalált szinkronnal - kár hogy nagyon keveset irányíthatjuk.
A karakterek többsége ugyan stílusos, ötletes és kidolgozott, azért elmaradnak az előző rész máig feledhetetlen szereplőitől (a Syberia szereplőit viszont fényévekkel verik). A mindig kanos Zacket, a mázsás, lebegőszékben közlekedő hacker Flippert, vagy a múltban, jelenben és jövőben egyszerre élő Abnaxust nem pótolják az új arcok, akik közül csak a két főszereplő, és talán a fűszerárus igazán feledhetetlen figura. A párbeszédek pár kivételtől eltekintve fifikásak, ötletesek, és ezúttal tényleg van valamennyi jelentősége annak, hogy milyen válaszlehetőséget jelöltünk meg - bár többnyire ugyanoda lyukadunk ki végül. Nagyon élővé teszi a játékot, hogy az utcán kószáló nem kevés NPC mindegyikét megszólíthatjuk, akik rendszerint két-három frappáns gondolatukat is megosztják velünk.
Új játékelemek ide vagy oda, a Dreamfall, akárcsak a Longest Journey jobban hasonlít egy interaktív regényhez, mint játékhoz. Nem egyszer öt-tíz perces párbeszédeket vagy monológokat kell végighallgatnunk anélkül, hogy billentyűzethez nyúlnánk, hogy utána ismét megismerkedjünk egy-egy szereplővel, történetszállal. Mindezeket egyszerű ide-oda mászkálós részek szakítják meg a már említett akcióelemek, és az időnként felbukkanó tárgyhasználat, valamint logikai-ügyességi feladatok mellett.
A tárgyhasználat sajnos kissé le lett egyszerűsítve: négy-ötnél nemigen lesz több cucc egyszerre nálunk, így ezek próbálgatása, kombinálása nem fogja túlzottan igénybe venni agyi kapacitásunkat. Logikai, „kitalálós” feladatból se találkozunk sokkal a két visszatérő típuson kívül: az egyiknél zárnyitást imitálandó fogaskerekeket kell a megfelelő módon forgatunk, a másiknál pedig világító jeleket kell bizonyos időn belül megtalálnunk egy mezőn (ez időnként kissé frusztráló).
Mindezeknek köszönhetően a játék elég könnyű: ha kellően odafigyelünk, egy-két helyet kivéve nem is nagyon akadhatunk el, de nem is ez volt a fejlesztők célja. A Dreamfall egy gyönyörű mesét kíván elmesélni némi interakcióval és akcióelemekkel fűszerezve. Bár a fejtörőket még ilyen koncepció mellett is hiányoltam, az említett akciórészek, és néha az ide-oda bóklászás is kicsit unalmas volt (bár az a pár perc elveszik a mintegy tizenöt órás végigjátszás során). A történet kissé lassan is indul be, de gyönyörűen és következetlenségek nélkül bontakozik ki, mi pedig csak isszuk a dialógusok minden egyes szavát, hogy minél többet tudhassunk meg a két fantasztikus világról.
Fájdalom, hogy a játék végigvitele után több szinten is tátongó űr marad bennünk: nemcsak hogy nem kapunk választ pár alapvető, élet-halál fontosságú kérdésre, de a befejezés gonosz módon a fő történetszálat, és egy rakás érdekes mellékszálat is nyitva hagy.
Művészi kivitelezés
A történetet csodálatos, magába szippantó látványvilág teszi teljessé. A játék eme részének nagyon jót tett a 3D, a helyszínek szinte kivétel nélkül fantasztikusan jól és stílusosan megtervezettek, látszik hogy hatalmas művészi munka volt minden egyes ház, karakter, jármű megalkotásában. A világ hangulata legjobban talán a Fable-höz hasonlít némi Csillagok háborúja beütéssel - ennél nagyobb dicséretet pedig azt hiszem, nem nagyon lehet kiosztani.
A játék forgatókönyvéhez, dialógusaihoz hasonlóan a szinkronhangokat is többnyire piszok jól eltalálták, csak egy-két szereplő hangja (köztük sajnos a legtöbbet beszélő Zoe-é) lóg ki kicsit a sorból. Az összkép így is pazar, de azért nem ér fel (már megint…!) a Longest Journey zseniális színészi teljesítményéhez - bár ezt a Blizzard művein kívül amúgy se nagyon mondhatjuk el más játékokról. A zene viszont minden igényt kielégít, a nagyzenekari művek tökéletesen passzolnak a fantasy világhoz és zseniálisan alkalmazkodnak a szituációkhoz - a zenei CD-ért mindenképpen érdemes megvenni a játék gyűjtői változatát.
A legcsodálatosabb utazás?
Nagyon nehéz dolgom van a játék értékelésével. Számomra egyértelműen az utóbbi öt év legjobb kalandjátéka a Dreamfall (igaz, a Fahrenheit és a Myst-stílus nekem nem igazán feküdt), mégis kisebb csalódásként éltem meg a programot. Sajnos kénytelen vagyok lépten-nyomon a zseniális előző részhez hasonlítani, és a Longest Journeyhez viszonyítva - a látványvilágtól eltekintve - a Dreamfall kivétel nélkül minden szempontból elmarad. A sztori bár izgalmas és lebilincselő, valamint nagyon ügyesen viszi tovább az előzményeket, mégsem annyira földbedöngölő, mint az első részé volt. A karakterek egyedisége, a párbeszédek ötletessége, kidolgozottsága szintén elmarad az elődtől, a teljesen felesleges és frusztráló lopakodós és akciórészeket pedig elég nehéz megbocsátani, és nem csak a begyöpösödött point’n click kalandjátékosnak. A Dreamfall így is az utóbbi évek legcsodálatosabb kalandjátéka, melyben egyedül az első, közel tökéletes rész rajongói fognak valamelyest csalódni, de természetesen így is kötelező darab minden, kalandjátékoktól nem zsigerből irtózó számára.
Írta: Greg5
