Eszméletlenül heversz a fűben. A sötétség jótékonyan ringatna még, és valahol elhomályosult tudatod mélyén te is tudod, hogy ez jó volna így. Egy kaján hangra azonban magadhoz térsz. „Ejnye, pajtás, keress valami ennivalót, mielőtt leszáll az éj!” Erőnek erejével feszíted fel a szemhéjaidat, de a rejtélyes idegen már köddé vált. Tagjaid mintha ólomból lennének, valahogy mégis talpra állsz. A zsebeid üresek; semmid sincs, csak a régi gönceid. Körbenézel hát, és felméred a szigetet, ami így vagy úgy, de a sírod lesz.
Igen, talán kissé rendhagyó, ha egy játék a biztos halállal kecsegtet, a Don’t Starve-ban azonban még elpatkolni is különleges élmény. Így aztán jobb, ha felkészülsz néhány fergeteges halotti torra, mert a Klei legújabb fejlesztése végre kikerült a bétafázis inkubátorából, és mindannyiunk örömére könyörtelenebb, mint valaha!
Számkivetve
Miután mindenféle magyarázat és instrukció nélkül felébredtél a szigeten, látszólag egyetlen célod van a játékban: a túlélés. Mivel pedig a teljes nincstelenségből kell viszonylag hamar biztos egzisztenciát teremtened, jó lesz azonnal hozzálátni a fejetlen gyűjtögetéshez. Új pályák generálásakor a Don’t Starve hajlamos rendkívül termékeny területre pottyantani a játékost, így a feltételek szinte mindig adottak az első napi szürethez. A legjobb stratégia ilyenkor az, ha nincs stratégiád: válogatás nélkül kell megrohanni a száraz bozótost és az értékes bogyókat termő bokrokat, kincsként kapkodni a földön heverő éles kövek és a madarak által elejtett magvak után, és bár kezdetben feleslegesnek tűnnek, még a tisztáson nyíló virágokat is érdemes módszeresen leszakítani.
Mivel mindegyik választható karakter látott már pár részt a Túlélés törvényeiből, a begyűjtött nyersanyagokból pillanatok alatt képesek fejszét barkácsolni, amivel még szürkület előtt ildomos nekiesni az érintetlen természetnek. A masszív erdőirtás közben szerencsére nem kell Greenpeace-aktivistáktól tartanod (mégiscsak egy lakatlan szigeten vagyunk), a méretre vágott fahasábok pedig hamarosan a napnyugta után elengedhetetlen tábortűzben fognak ropogni, elűzve a sötétségben megbújó rémségeket. A napközben összehordott zöldségek félig átsütve landolnak a gyomrodban, és máris megérdemelsz egy virtuális vállveregetést, mert bizony túlélted az első éjszakát!
Az igazat megvallva a Don’t Starve pusztán ennyiről is szólhatna, hiszen a néhány naponta visszanövő termésekből és a sziget végtelenített nyúlpopulációjából kiválóan el lehet éldegélni határozatlan ideig – de határozottan unalmasan. A játék ugyanakkor a hatalmas térkép és az életveszélyes élővilág felfedezéséről, illetve a sziget titkainak feltárásáról szól, eközben pedig rettentő nehéz ellenállni a gondos bázisépítéssel és a szédítően sokrétű craftolással járó szöszmötölés csábításának.
Élet a vadonban
A Don’t Starve alapvető mozgatórugója tehát a kíváncsiság, ami gyakran halálos is lehet. Mi lenne például, ha bemennél abba a bizalomgerjesztő mocsárba, hogy megnézd, mi adja ki azokat a fura, szörcsögő hangokat? Vagy hová jutnál, ha belevetnéd magad a földön tátongó, borotvaéles fogakkal szegélyezett féreglyukba? Esetleg elcsenhetnél egy pöttyös tojást az egyszemű, gólyalábú rémmadarak fészkéből. Általában azonban még ilyesféle akciókra sem lesz szükség, hogy sikeresen bajba keveredj, a vadonban leselkedő számtalan veszély miatt pedig -- hangzatos cím ide vagy oda -- az éhhaláltól kell a legkevésbé tartanod.
Már ha gondoskodtál róla, hogy minden nap biztos kajához juss. Ahogy az ember is rájött néhány ezer év alatt, erre a célra a földművelés a legmegfelelőbb módszer. A szóban forgó földön kívül ráadásul nem is kell hozzá más, csak néhány mag és pár taligányi gané. Utóbbi felleléséhez azért szükségeltetik némi szerencse, de ha megtaláltad a kifogyhatatlan trágyaforrást, már csak az egyre rövidülő nappalok szabhatnak határt az önfeledt szüretelésnek. A tél ugyanis valóban közeleg: ha az éjszakánként előmerészkedő pókokkal, és a vissza-visszatérő vérebekkel folytatott örök küzdelem nem lett volna elég, most már a faggyal és az azzal járó szűkösséggel is meg kell birkóznod. A húsznaponta beköszöntő hideg évszakban ráadásul nemcsak babér, hanem répa, saláta és padlizsán sem terem, így ha nem spájzoltál be jobb időkben, bizony alaposan felkopik majd az állad.
Az éhség pedig sosem jó dolog: aki nem talál rendes ételt, hamarosan ráfanyalodik a romlott gyümölcsökre, vagy épp a tápláló, de nem túl egészséges szörnyhúsra. Utóbbi fogyasztása az instant rosszullét mellett egy másik kellemetlen hatással is jár – konkrétan megőrülsz tőle. Az éjszakák egyre sötétebbek lesznek; egyre több villódzó szempár mered rád a tábortűz fénykörén túl, a rémképeket pedig idővel a felkelő nap sem oszlatja már el, míg elméd teljes megbomlásával gyilkos valósággá nem válnak.
A remény hal meg utoljára
A halálnak tehát rengeteg arca van, csak annyi biztos, hogy előbb-utóbb kajánul rád vigyorog. Ekkor pedig – hacsak nem sikerült valamilyen ritka varázsszerrel kijátszanod – vége a dalnak: nincs visszatölthető mentés és kilenc élet, minden kezdődhet elölről. A sokadik próbálkozással járó monotonitást ugyanakkor egy sajátos fejlődési rendszer küszöböli ki, melynek lényege, hogy a túlélt napok függvényében új játszható karakterek nyílnak meg. Bár egyedi képességeik üdítő változatosságot kölcsönöznek minden újrakezdésnek, a Don’t Starve elsősorban mégis önmaga miatt marad érdekes. Minél tovább jutsz ugyanis a játékban, úgy kerülsz szembe egyre földöntúlibb és rémisztőbb lényekkel, melyekkel immár fejlett fegyverek és mágikus eszközök segítségével szállhatsz szembe. A szövevényes tárgykészítési rendszer rejtett bugyrain túl a világ addig eldugott szegletei is feltárulnak előtted, a folyamatos és merész kísérletezéssel pedig nemcsak magát a természetet állíthatod szolgálatodba, de megnyithatsz új játékmódoknak megfelelő dimenziókat is. A világ határait feszegetve a túlélés igazi mesterei előtt még a szigetről való menekülés reménye is felcsillanhat, a végkifejletet azonban csak több tucat óra után, derékig érő szakállal lehet megismerni.
Nincs menekvés?
A kérdés csak az, hogy bírod-e addig cérnával. Bár a véletlenszerűen generált térképeknek és a folyton bővülő játékmenetnek hála felfedezni valóban sosem akad hiány, a sokszori újrakezdésnek van egy komoly hátulütője. A rendkívüli változatosság ellenére ugyanis a játék első órái ugyanarra a folyamatra, nevezetesen a biztos létminimum megteremtésére épülnek. Gyűjtögetés, felfedezés, letelepedés, termelés – mindig egy kicsit máshogy, de gyakorlatilag ugyanúgy. A látszólag megunhatatlan, sokrétű kihívás a sorozatos kudarcokkal így válik önismétlővé, sőt frusztrálóvá, de a véletlenszerű sorscsapások még a rutinos szigetlakók életét is megkeseríthetik.
Mindez azonban kevés, hogy elrontsa a Klei zseniális játékát. A megszámlálhatatlan órányi szórakozás ráadásul roppant stílusos és szemet gyönyörködtető köntösben érkezik: a kézzel rajzolt, mesekönyveket idéző világ látványa egyszerre aranyos és rémálomszerű, az éjszaka rémségei pedig a gyermeki stílus ellenére is jóleső borzongásra késztetnek. Hangok terén már némileg szegényesebb a repertoár, de a számkivetettség és a magány érzete nem is lenne teljes állandó zenei aláfestéssel. Ha pedig a Don’t Starve valamiben igazán remekel, az maga a hangulat: beszippant, megrág és kiköp, de az első megrázkódtatás után máris készen állsz a következő nekifutásra. Hiába az éhség, a szörnyek és a csapongó őrület, a mazochizmus ezúttal gyönyörködtet -- kész szerencse, hogy nem lehet tutajt eszkábálni.
