A bevezetőben feltett kérdésre sajnos egyből nemleges választ kell adnom, lévén a DmC: Devil May Cry – Definitive Edition nem sok olyan extrát ad hozzá a két éves alapjátékhoz, amit a rajongók már ne láttak volna. Pár játékmód ide, feloldható cucc oda, és kész is a több ezer forintos áron kínált, egyszer már sikerre vitt játék! Oké, hogy ráadásként az ahhoz később kiadott DLC-k mind helyet kaptak a Blu-ray-en, ez azonban szerintem alapelvárás egy magát felújított változatként hirdető játéktól. Arról nem is szólva, hogy a legtöbb fanatikus úgyis megvette a letölthető tartalmakat, lévén a DmC DLC-i egyike voltak a kevés értelmes online forgalmazott kiegészítőknek.
Ördögöm van!
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a játék maga ne lenne jó, sőt: a DmC kifejezetten igényes darab lett, ami úgy tudta rebootolni az évek során kicsit megkopott fényű japán sorozatot, hogy még a legszőrösebb szívű hisztimasinák is csak a főszereplő fiatalember frizurája miatt tudtak nyavalyogni. Tény, hogy a régen ultra laza, magát komolyan venni képtelen Dante után a DmC ifjú, arrogáns titánja éles váltásnak mondható. Ám ha onnan nézzük a dolgot, hogy az első Devil may Cry kiadása óta felnőtt egy teljesen más igényeket támasztó játékos generáció, érthetővé válik a fejlesztést végző Ninja Theory irányvonala. Ami egyébként önmagában is megállja a helyét, hisz egy DmC sem volt még olyan vicces, sötét, izgalmas és rejtélyes, mint a 2013-as etap.
És hogy mi az a DmC egyáltalán? Nos, ha eddig még nem hallottál erről a több mint tíz éves szériáról, akkor annyit kell csak tudnod róla, hogy egy hack ’n’ slash akciójátékokat magába foglaló franchise-ról van szó, amiben egy hősies démonivadékkal, Dantéval kell megmenteni az emberiséget a minden ellen felesküdött sátáni fattyak hordáitól. Noha a korábbi epizódok egy összefüggő történetet meséltek el, a DmC reboot lévén semmilyen előismeretet nem igényel, és ezért mindenkinek kiváló alkalmat szolgáltat egy jó kis kaszabolásra. A játékot mi magunk is leteszteltük, ha érdekel, milyen volt, kattints ide! A továbbiakban ugyanis a Definitive Edition sajátságaival foglalkozunk majd.
A legsármosabb Dante
Mivel ugye a mostani konzolok jóval izmosabbak azoknál, amikre ezt a játékot eredetileg elkészítették, érthető, hogy a már két éve is komoly minőségi ugrást jelentő PC-s változat könnyedén elfut rajtuk 1080p-s natív felbontásban, 60 fps-es sebességgel. Ennél fogva a DmC egy nagyképernyős tévén olyan jól mutat, mint még soha, köszönhetően elsősorban a számtalan pályán elrejtett részletnek, valamint az összképet jelentősen feldobó, mindent behálózó shadereknek.
Ugyanakkor vannak elemei a játéknak, amik fájóan rosszul öregedtek meg, gondolok itt elsősorban a nem főszereplő karakterek modelljeire, egyes nagyobb méretű helyszínek puritánságára, vagy épp a nem pokoli-démoni Limbóban játszódó összes pályára. Az intróban vonagló go-go-lányka például inkább komikus, semmint erotikus, ugyanis olyan kevés poligonból áll, amennyiből manapság egy cirka fejfedő vagy kard szokott a nagyobb költségvetésű programokban.
Ugyanakkor a sebességgel nincs gond, legalábbis az általam kipróbált PS4-es változat esetében, ami stabilan fut, gyorsan tölt, és egy-két textúra felfrissítésének köszönhetően talán még az emlegetett PC-s átiratot is felülmúlja egy hangyányit. És ez jó. Ami viszont nem jó, az a cenzorok túlbuzgósága, akik voltak olyan pofátlanok, hogy a DmC egyik legjobb komponensének mondható, explicit forgatókönyvébe utólag, gátlástalanul belekotnyeleskedjenek.
Az eredeti kiadás ugyanis számtalan obszcén kikacsintást és poént tartalmaz, amiket innét kivágtak, mert tudja fene, talán az amúgy is jócskán 18 év feletti vásárlók lelkét elkárhoztatja az egészségesen groteszk szexuális ábrázolásmód. És bár ez paradox állítás, a démonok világa már csak ilyen: egyszerre vonzó és taszító, édes és ijesztő, szeretetteljes és gyűlöletes.
Mi van még itt?
Ami a tartalmat illeti is kaptunk egy kiskanálnyi, ami azért ráfért az alapjáraton alig 5-6 óra hosszú, multiplayert nem tartalmazó játékra. A Hardcore és a Gods Must Die módok extra kihívásfaktort adnak az amúgy sem épp könnyű DmC-hez, a legklasszabb újdonság pedig kétségkívül a Must Style mód, amiben csak akkor lehet megsebezni az ellenfeleket, ha minimum S-es szinten adjuk elő a támadásainkat – elhihetitek, hogy ez nem egyszerű egy olyan program esetében, ahol a rangsorolás négy betűvel lejjebb kezdődik. Ezen felül elnyerhetünk új kosztümöket, achievementeket, és bizonyíthatjuk a rátermettségünket az online Hardcore ranglistán. Hogy ez kevés? Az, de mit lehet tenni, a Capcomnak pénz kell, nem pedig még több feladat…
Bár az első bekezdésben azt írtam, hogy a DmC: Devil May Cry – Definitive Edition nem éri meg a befektetést, igazából csak azokra gondoltam, akik már rongyosra játszották a játékot valamelyik másik platformon. Akik ilyen-olyan oknál fogva nem találkoztak vele, és nincs PC-jük, nyugodtan tegyenek egy próbát az újrakiadással, mert a vágóolló megszaladása ellenére sem lett rossz a játék. Ugyanakkor, amennyiben akad olyan PC odahaza, amin eldöcög az Unreal 3 motoros PC-s verzió, inkább arra tegyétek a voksotokat, mert még mindig az a legjobb DmC a „családban”.
