A Layers of Fear esetében ezt ugyebár a főszereplő festő rettenetes múltja, és az azzal szembenézés jelentette. Amint szobáról szobára bejártuk az elnéptelenedett, egykor szebb napokat látott otthonunkat, úgy kerültek felszínre az olyan szörnyű témák, amik felé videojáték csak igen ritkán merészkedik: alkoholizmus, kapcsolatok megromlása, válás, szexuális frusztrációk, gyerekbántalmazás… a Layers of Fear jónéhány tabut ledöntött, ha az ember a történetet is figyelemmel követte, és nem csak végigrohant a játékon. A Red Candle Games 2017-ben már bizonyított, hiszen a 2D-s túlélőhorror, a Detention zseniálisan hozta az elvontabb ázsiai horrorfilmek hangulatát, nem mellesleg igen erős politikai töltettel is sikerült megtölteni az 1960-as évekbeli tajvani statárium apropóján. A Detention nekem bejött, néha már-már a Silent Hill hangulatát idézte, ráadásul a játék idővel konzolokra is továbbvándorolt. Meglepett, hogy a fejlesztők ezután hanyagolták a 2D-s stílust, és a Devotion immár teljes 3D-ben érkezett, viszont azt kitörő örömmel fogadtam, hogy Tajvan és a múltba révedés továbbra is megmaradt, csak épp a ’60-as évek helyett ezúttal az 1980-as években járunk, kísértetjárta iskola helyett pedig egy még bizarrabb bérház lesz rémálmaink helyszíne.
Hátborzongató lakógyűlés
Elsőre rögtön feltűnhet, hogy a Devotion bizony gyönyörű. Javarészt lakásokban mászkálhatunk, ezek kidolgozottsága pedig példaértékű lett: sikerült autentikusan átültetni a ’80-as éveket – a berendezések, a tévék (és benne a műsorok), a bútorzatok csak úgy árasztják magukból a nosztalgikus hangulatot. Eleinte szinte semmit nem tudunk a kibontakozó történeti szálból – a játék azt nagyon ügyesen, apránként adja tudomásunkra –, csupán bizonyos tárgyakat kell a megfelelő helyekre lehelyeznünk, és már halad is tovább a cselekmény. Látszólag mintha ugyanazon lakásokban fordulnánk meg időről időre, csupán a berendezés változik (itt egy kis P.T.-hangulat is befigyel), ám amint végzünk a játékidő első harmadával, a bérház szó szerint megnyílik előttünk. Több útvonalat is választhatunk, és csupán rajtunk áll, hogy merre indulunk tovább. Minden egyes új helyszín tartogat valami izgalmasat, arról nem is beszélve, hogy a Devotion bizony képes meglepni! Jó példa erre a mesekönyv, amit fellapozva mi magunk is a mese részeseivé válhatunk, és a játék ekkor 3D-s horrorból 2D-s meseszerű platformerbe csap át.
Hogy az interaktívan játszható emlékfoszlányok mennyire tesznek jót egy alapvetően sétaszimulátor játéknak, arról a What Remains of Edith Finch tudna többet mesélni, a Devotion viszont beéri ezen jelenetek narratívába illesztésével. Mondjuk itt sem sikerült elkerülni a gonosz támadó szellemet, aki egy bizonyos ponton Slenderman módjára jön utánunk nagy elánnal – menekülni, majd kikerülni kell –, de ez itt nem zavaró, és legalább annyira jól működik, mint a The Vanishing of Ethan Carter vonatkozó bányás jelenete. A sztori az idősíkok cserélgetésével remekül csavarodik, a hanghatások pedig instant hozzák a kötelezőt. Minimális negatívum a helyenként túltolt motion blur, (szerencsére ez opcionálisan kikapcsolható) és a gyakran rosszul fókuszáló kamera. Mondjuk, ezek egyetlen frissítéssel javítható bakik, így összességében a Devotion egy rettenetesen élvezetes sétaszimulátor-horror lett, amit vétek lenne kihagyni a műfaj szerelmeseinek. Filmben pont ilyen volt nemrég az indonéz Pengabdi Setan (Satan's Slaves), amiből gyanítom, hogy a fejlesztők is merítettek pár kanállal. Nagyon szépen fejlődik a tajvani Red Candle Games, érdemes lesz odafigyelni rájuk a jövőben, mert ha megmaradnak a 3D-s horrorjátékoknál, akkor akár még egy új P.T. is kitelik tőlük.
