Az idő relatív: 2018 például hivatalosan alig öt évvel ezelőtt volt, mégis minimum kétszer annyinak érződik, tekintve, hogy mennyi minden történt azóta és mennyi minden változott meg a világban – vagy épp maradt ugyanolyan. Ez utóbbira remek példa a Pokémon-család, amely szinte cseppekben adagolja újdonságait az ikonikus debütálása óta, az evolúciós versenyt szinte valós időben folytatva le. De ugyancsak ilyen a mostanra sorozattá duzzadt Detective Pikachuis, amely 2018-as debütálását követően úgy tért vissza egy másik platformon, hogy gyakorlatilag semmit sem változott.
Pokémon noir
A Detective Pikachu Returns ennek megfelelően egy olyan kalandjáték, melynek egyik főszereplője a kávéfüggő, teljes egészében kommunikatív Pikachu és társa, a tinikor utolsó etapjába lépett Tim Goodman, akik Ryme városának polgáraként élik mindennapjukat, önjelölt detektívként oldva meg a helyiek apró-cseprő ügyeit. Az első felvonásban elért eredményeikért járó kitüntetés bezsebelése közben viszont ismét megtörni látszik Ryme nehezen kiharcolt nyugalma, miután egy Corviknight támadása megzavarja az ünnepséget, ezt követően pedig mintha egy bűnözési hullám venné hatalmába a várost – az elkövetők pedig minden esetben Pokémonok, tehát van valaki, aki a háttérből mozgatja a szálakat. A duó így ismét a város megmentésére indul, főleg, miután kiderül, hogy Tim évekkel ezelőtt eltűnt apja lehet az események egyik fontos szereplője.
A páros mindezt kezdetben önállónak tűnő, valójában viszont meglehetősen szorosan összefüggő ügyek felgöngyölítésével igyekszik kivitelezni: a nyitóesemények után például egy eltűnt drágakő nyomába erednek, később Ryme városától nem túl távol, egy titokzatos rom mélyén mentenek meg egy eltűnt régészt, hogy aztán féltávnál egy a Pokémonokat és a városlakókat érintő összeesküvésre bukkanjanak egy kissé komorabb második felvonásban. És bár a bűntények eltérnek egymástól, megoldásuk minden esetben azonos. Tim és Pikachu bejárja a főbb helyszíneket, azokon nyomokat gyűjt, tanúkat hallgat ki, majd az ezekből levont végkövetkeztetésekkel megállapítják, ki a tettes, és hogyan követte el a bűntényt.
Sherlock Jr.
Ezen dedukciók során 3-5 lehetőség közül kell kiválasztani a helyes megoldást, de a hibás következtetésekért abszolúte semmi retorzió nem jár, sőt, igazából csak a potenciális opciók száma szűkül. Ez annyira nem meglepő, egyrészt, mert az első rész is így működött, másrészt pedig mert elég gyorsan kiderül, hogy a Detective Pikachu Returns elődjéhez hasonlóan egy rendkívül fiatal közönségnek szól, akik számára tökéletes beugrót nyújthat a komolyabb, a Phoenix Wrightot idéző kalandjátékok világába egy olyan, a Pokémon-univerzumba csomagolt, egyszerű kaland, amely kifejezetten ötletesen merít a klasszikus és a modern Pokémon-generációk lényeiből. Ryme városa ezúttal is hangulatosra sikeredett, ahogy a maroknyi külső területe is, de a ténylegesen bejárható rész egy zsebkendő méretével ér fel – ráadásul újra és újra vissza kell térni ugyanoda a hozzávetőlegesen 12-15 órás történet során, így változatossággal nem igazán lehet vádolni a Detective Pikachut.
Ahogy tetszetős előadásmóddal sem: a textúrák felbontását leszámítva csak egy sóhajtásnyival néz ki jobban a 3DS-es eredetinél, pedig azóta öt év telt el, az aktuális platformjának képességei pedig lényegesen meghaladják az utolsó Nintendo handheldjét, így ez a lusta előadásmód valamennyire érthetetlen. Ahogy az is, hogy a gyatra akciórészeket leszámítva miért nem tudott akár csak egy jottányit is fejlődni a formula, és miért érződik az egész egy súlyosan megkésett ráadásnak, amely történetével, szereplőivel ugyan le tud kötni ideig-óráig, de a stáblista után olyan gyorsan elfelejtődik, mint ahogy jött.
