Destiny: Dark Below teszt

Az Activision és a letölthető tartalmak közti viszony egy örökös, kifogyhatatlan téma, amiről obszcén mennyiségű cikket lehetett írni az évek során, és nagyon úgy tűnik, hogy amíg világ a világ, ez így is marad. Hiszen elég csak mondjuk az idei Call of Duty-epizódot megnézni, ahol már eljutottunk oda, hogy egy korábban sztenderdnek számító játékmódért (a zombivadászatért) is külön kell fizetni, méghozzá nem is keveset, és a majdnem egy teljes játék árába kerülő Season Pass megvásárlása az alapcsomaggal együtt annyira természetessé vált, hogy már csak kevesen húzzák fel a szemöldöküket ennek láttán. Ez egy már alapjáraton is tartalomban gazdag játék esetében még megbocsátható – ám a Destiny minden volt, csak tartalmas nem: nyúlfarknyi, alig pár óra alatt letudható sztoriküldetéseit csak egy maréknyi strike-küldetés, egy darab raid-térkép, és egy nem mindenkit érdeklő kompetitív multiplayer volt képes kiegészíteni, semmi más, rákényszerítve minden kitartó érdeklődőt nemcsak a grindelésre, de pár küldetés folyamatos ismételgetésére, mindezt játék és hosszú távú szórakozás címén.

Ez a fajta mókuskerék inkább emlékeztet gyári szalagsor melletti álldogálásra, semmint hagyományos értelemben vett endgame-re, de még így is megvan a szépsége: a makulátlan gungame és az önismétlő, de folyamatosan érkező bountyk miatt tényleg lehet élvezni az önismétlő játékmenetet, még ha annak nem is mindig van eredménye a véletlenszerű loot-dobálás és az időközben többször is módosított, a maximális szintkorlát utáni szintlépés miatt. A Destiny helyzete ezért meglehetősen furcsa: úgy lett több százezer aktív játékos első számú szórakozása, hogy igazi tartalom nincs benne, a célt tulajdonképpen mindenki magának jelöli ki, kizárólag a jobb felszerelésért küzdve. Innen elvileg csak felfelé vezethet az út, de az első Destiny-kiegészítő láttán mégis pont az ellenkezője történt: sem a kevés tartalmat, sem annak önismétlését nem sikerült megoldani.

MEGÉRKEZETT A SÖTÉTSÉG

A december óta elérhető The Dark Below (TDB) ugyanis csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető kiegészítőnek vagy DLC-nek, annak ellenére, hogy papíron nem hangzik annyira borzalmasnak: történetorientált küldetések, új kompetitív térképek, új szintkorlát, új tárgyak. Az első figyelmeztető jel mégis már a vásárláskor felbukkan: a 20 eurós ár, amiért mondjuk vehetünk egy Alien Isolation vagy egy The Evil Within Season Passt is, itt viszont egyetlen bővítmény kerül ennyibe.

A sztoriküldetéseket egy, a Toronyban feltűnő új karakter, bizonyos Eris Morn adagolja (de csak azoknak, akik már elérték a maximális 20. szintet), akit a Sötétség kerget a bolygóra: a Hive arra készül, hogy feltámasszák egyik ősi istenüket, Crotát, így próbálva meg egyszer és mindenkorra elpusztítani a Földet. A feladat egyáltalán nem lehetetlen, és hosszúnak sem nevezhető: egy közepesen magas szintű, 2-3 fős csapat akár 8-10 perc alatt letudhatja az egyes darabjait, és az utolsó, harmadik állomáshoz érkezve is inkább csak a rengeteg alattvalóval és bivalyerős pajzzsal rendelkező főellenfél jelentette magas kihívás miatt akadhat meg a szokásosnál több időre.

Igen, jól olvastátok, a DLC-ben tényleg csak három extra küldetés van, ráadásul ezek egyike sem játszódik egy teljesen új helyszínen, mindegyik egy korábban már látott és ezerszer bejárt térképen nyit meg egy aprócska kis részt, és ott sem tölt el időt. Bár ez a fajta rövidítés bizonyos szempontból kifejezetten jó – a Destiny több, feleslegesen elnyújtott, 30 perces misszióval is rendelkezett –, mégis sikerült átesni a ló túloldalára. Ez ugyanis kevés, főleg úgy, hogy az utolsó feladatot látványos grindelés mögé zárták, mivel az csak adott számú ellenfél megölése után nyílik meg.

AZ ÉBREDÉS

Pedig vannak próbálkozások a régi szabályok felrúgására: egyszer elveszik a boostolás lehetőségét, máskor a biztos menedékeket tolják halálos csapdák közé – de igazából a leosztás így se változott, ugyanaz a tánc megy ugyanazokkal a mozdulatokkal. Fedezékből ki, fedezékbe be, sorok ritkítása, bossok leverése, lootért való imádkozás.

A fentiek igazából egy az egyben elmondhatók a két új Strike-ról is (bár az Xbox-tulajdonosok csak egyet kapnak, a második ugyanis az év második feléig PlayStation-exkluzív), ahol magas nehézségi szinten annyira túlerősítettek az ellenfelek, hogy macska-egér harc helyett bujkálni kell, és alkalmanként, biztos fedezékből lehet csak kilőni a célpontokra, máskülönben esélytelen életben maradni.

A DLC legnagyobb és legélvezetesebb újítása éppen ezért nem is ez a két rész, hanem az új Raid – főleg, mert még mindig nevetségesen kevés, kereken két darab található az egész játékban. A Crota's End ugyanannyira kemény, ugyanannyira könyörtelen, mint a Vault of Glass, és a belépési feltételei sem alacsonyabbak: hat fő, és az eddigi maximum szint alatt nem is lehet nekilátni. Utóbbit szerencsére 32-re emelték, de a véletlenszerűsége nem változott, vagyis még mindig a random eső tárgyakon múlik az egész, ami miatt nem lett sem könnyebb, sem élvezetesebb a grindelés. Ráadásul a kiadáskor a lehető legelkötelezettebb Destiny-játékosok életét sikerült megkeseríteni a legendás és az egzotikus gear tulajdonságainak tulajdonképpeni alaphelyzetbe állításával. Szerencsére ezt egy gyorsjavítással sikerült korrigálni, és legalább a vérlázítóan kemény raid alatt jó eséllyel meg lehet csípni a DLC kifejezetten fantasztikus új cuccait – de ember legyen a talpán, aki odáig eljut.

Szerencsére nem kell a raidben vért izzadni némi új felszerelését, a sztorit követve gyorsan megkapható a Murmur néven futó fusion rifle, amely földöntúli vonásaival nem csak kifejezetten egyedien néz ki, de nagyon hasznos is, mivel képes arc és solar elementál között is váltani. Ezt szerencsére ki is használták a Will of Crota Strike-nál, ahol a főellenség, Omnigul előszeretettel vált maga is a két elementál között, így az adott fázisában csak a megfelelő támadással sebezhető.

Ezekből az ötletekből, és persze ezekből a tartalmakból kéne még rengeteg: minimum kétszer ennyi strike-kal, legalább ötször-hatszor ennyi raiddel már egyáltalán nem lennének furák azok, akik szinte sportként űzik a Destinyt, több száz órán át pörgetve újra és újra azt a maroknyi missziót és feladatot. A Destiny ugyanis zseniális játék lehetne: gungame-je makulátlan, világ- és ellenféldizájnja fantasztikus, csak épp nincs mögötte tartalom. Súlytalan, ráadásul bővítmény címén, felháborítóan sok pénzért annyit ad, amennyit egy Blizzard- vagy egy Valve-játék is maximum egy teljesen ingyenes patch formájában merne elsütni. Reménykedjünk, hogy a következő adag ennél jobban sikerül. Idő lesz rá, a második DLC csak tavasszal érkezik, addig pedig úgyis még ötször rá lehet unni a Destiny örök harcára, amit nem csak a saját világában vív, de a mi kegyünkért is – és mindkettőben a túlélés a cél.