A 2001-ben megjelent Desperados az egyik legjobb Commandos-klón, melynek nagy rajongói lettek a 2016-os Shadow Tactics: Blades of the Shogun fejlesztői is, akik a THQ Nordic alatt végre megvalósíthatták azt, amiről régóta álmodoztak: elkészíthették az igazi Desperados 3-at. Amit amúgy nyugodtan nevezhettek volna Desperados 2-nek is, mert olyan remek játék lett, hogy a Cooper’s Revenge alcímű második rész és a Helldorado (a régi „Desperados 3”) rossz emlékét garantáltan kitörli a fejünkből.
Volt egyszer egy vadnyugat a fapadon
Amennyire lelkesítően harangoztam be a Desperados 3-at, most annyira lelombozó leszek: a történet a játék leggyengébb pontja, persze csak a szinte tökéletesre csiszolt játékmechanizmushoz képest. Nagyjából a Volt egyszer egy vadnyugat könnyedebb vagy inkább lebutított változatáról van szó néhány slendrián írói húzással. Avagy az 1870-es években járunk, amikor egy DeVitt (nem pedig Morton) nevű gátlástalan kapitalista sanyargatja a népet vasútépítés és egyéb, nem éppen legális üzleti tevékenységei közepette, jobbkeze pedig az öntörvényű Frank (igen, itt is Frank), aki annak idején csúnyán elbánt a főhőssel (nem Harmonikával, hanem Cooperrel), illetve annak (bátyja helyett) édesapjával. Egyfelől az ő megállításuk és a bosszú a fő cél, másfelől a Desperados 3 előzménytörténet is, azaz azt meséli el, hogyan áll össze a „vad banda”.
A cselekményvezetés viszont az összecsapott lezárás ellenére is tetszetős, mert az alkotók pályáról pályára jó érzékkel adagolják az információkat. A „flashback küldetésekben” a tinédzser Coopert irányítva megismerhetjük a karakter tragikus múltját, és azt is, hogyan került össze az izomember Hectorral. Kár, hogy az utolsó, harmadik fejezetben, a fejlesztők elsiették a dolgokat, így a karakterek közötti konfliktusok lógnak a levegőben. Sőt, épkézláb epilógust sem kapunk, hanem a nagy leszámolás után jön a stáblista, oszt’ kalap, kabát. A Shadow Tactics története sem érdemelt Oscar-díjat, de a fejlesztők abba jóval több energiát fektettek.
Persze ettől még magukat a karaktereket nagyon eltalálták. Akik nem ismerik Coopert, a Dokit vagy Kate-et, azok is élvezni fogják, ahogy ez a három, alapvetően összeférhetetlen ember bár oltja egymást, de örök barátokká kovácsolódnak össze. Hector akármilyen klisés Izomtibor, ő is abszolút szerethető, sőt megsajnálható az egyik jelenetben, míg Isabelle, a másik új szereplő is kellőképp érdekes, szimpatikus személyiség, aki képességeiből (vudupraktikák) adódóan a Doki riválisává válik, ezért őt piszkálja folyton, persze csak szeretetből. Jó-jó, a karakterek kapcsolata kb. a Bosszúállók-filmeket idézi, de szerencsére nincs túltolva, nem érződik erőltetettnek a poénkodás, így nem is megy a westernhangulat rovására. Ja, és a DeVittet és Franket játszó színészek előtt le a kalappal! Ez utóbbi reszelős, bagós hangja különösen jól állt a negatív hősnek, aki a névegyezés ellenére szerencsére nem tűnt a Henry Fonda által amúgy kiválóan eljátszott Volt egyszer egy vadnyugat-antagonista direkt másolatának.
A lápvidék harcosai
A sztori a Desperados legelső részéhez hasonlóan csak körítés a mesterien felépített pályákhoz és küldetésekhez. Kalandjaink során megfordulunk nemcsak a vadnyugat néhány jól ismert, ikonikus helyszínén (déli határvidék, kanyonok, farmok, gazdag birtokok), de a mocsaras Louisiana játékokban sem gyakran (legutóbb a Red Dead Redemption 2-ben) feltűnő, igen hangulatos lápvidékére, valamint a piszkosul jól eltalált New Orléans-ba is ellátogatunk, így a déli gótika motívumai (például Isabelle egyik képessége révén a vudumágiával irányított „klasszikus zombik”) is beköszönnek. A bétateszt alapján annak idején azt állítottam előzetesemben, hogy talán kicsit sok az olyan küldetés, amelyekben a karaktereket kell összeszedni vagy kimenteni. Nos, a 16 küldetésből 3–4 ilyen fordul elő, és ezeket is roppant kreatív módon variálták az alkotók. Emellett lesz részünk vonatmegállításban, vasútrobbantásban, hajófelgyújtásban, sőt beépülésben, kémkedésben és emberrablásban is. Ráadásul a hatalmas pályákon több feladat vár minket, valamint egy-egy nagyobb küldetést meg-megszakítanak váratlan történések, amelyeket követően új célpontokat kaphatunk. Az pedig a Shadow Tactics rajongói számára már természetes, hogy egy-egy feladatot többféleképpen is megoldhatunk. Például az egyik pályán, ahol egy partiról el kell rabolnunk egy gazfickót, tűzijátékkal vagy egy kezdetleges, akkoriban látványosságnak számító hatalmas izzó beüzemelésével is elterelhetjük a vendégek figyelmét. Igaz, a dolgunk ezután sem lesz egyszerű, mert az őrök attól még figyelik a célpontot, hogy az istenadta nép máshol bámészkodik.
Apropó, nem egyszerű: a Desperados 3 szerencsére merészen nehéz játék, bár akik a Shadow Tactics-en edződtek, és begyakorolták az ottani billentyű/gombkiosztást, azok itt is könnyebben fognak érvényesülni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne izzasztanának meg a küldetések, főleg a játék vége felé. És arról még nem is értekeztünk, hogy itt is lehet különböző nehezítésekkel élni a jutalmak megszerzése végett (például nem ölünk meg senkit), sőt finomhangolhatjuk is a nehézséget (például beállíthatjuk az ellenfelek érzékenységét). Egy-két kisebb probléma van csak ezen a téren. Egyrészt néha a saját logikámmal egyszerűbben meg tudtam volna oldani egy adott feladatot, de a fejlesztők egészen másra gondoltak, és nem is engedték az általam kiötlött alternatív megoldást. Másrészt, ezzel összefüggésben a legutolsó pálya legutolsó részfeladata, a nagy leszámolás olyan szinten nehézre sikeredett, hogy az már nem izgalmas kihívás, hanem inkább frusztráló. Pont azért, mert a Mimimi alkotói fejével kell gondolkodni, hogy eljussunk a kb. egyetlen, lehetséges és helyes megoldásig Többet nem írok róla, mert lelőném a poént, de itt egyetlen hiba is „game over”-be kerül, és ez az egyetlen hiba bármi lehet, ami eltérés attól a megoldástól, amit a fejlesztők kigondoltak.
Ezeket az apróságokat leszámítva a játékmenet szinte tökéletes, a játék pedig nagyon élvezetes. Ennek az élménynek az alapját képezik természetesen a karakterek, akik rendkívül átgondoltak, kiforrottak lettek játéktechnikai szempontból is. Az utolsó pályákon és az említett végső leszámolás során tényleg szó szerint elengedhetetlen, hogy egymást kiegészítve, együttműködve küzdjenek, azaz képességeiket összehangoljuk a Showdown-módban (ez a Shadow Tactics Shadow Mode-jának továbbfejlesztett, az időt ezúttal megállító változata). A bétateszt alapján készült előzetesemben azt írtam, Isabelle túlságosan is erős lett a vudupraktikái miatt. Ha ügyesek vagyunk, vele akár egyszerre három embert is kiiktathatunk, és Hector duplacsövű sörétesével még gyanút sem keltünk vele: mérgezett dartjával két ellent összekötünk, egy harmadikat az irányításunk alá vonunk, és vele iktatjuk ki az összekapcsolt rosszfiúkat, úgy, hogy lehetőleg ezt mások is elcsípjék, akik így büntiből agyonlövik megbabonázott társukat. Szóval Isa továbbra is erős, emiatt ő lett a kedvenc karakterem, ám a játék második felében, Normalon, már önmagában ő sem ér sokat. Magasabb nehézségi szinteken pedig kezdettől elengedhetetlen az összehangolt stratégia. Főleg, hogy riválisaink érzékszervei kifinomultabbakká válnak, és kevésbé dőlnek be trükkjeinknek. Amúgy bizarr, de tapasztalatom szerint a Desperados 3 legnehezebb ellenfelei nem is a Hectorral vagy speciális módon, több karakterrel legyőzhető hosszúkabátos keményfickók, hanem a mindent kiszimatoló női fegyverforgatók és a kutyák…
Nem fakó lovasok
Érdemes még említést tenni pár apróságról. Újdonság a Replay-funkció, amelynek keretében újranézhetjük, mit csináltunk a küldetések során. Valamint ott vannak a Fűrész Jigsaw-jára hajazó titokzatos Báró Challenge-mellékküldetései, amelyek tulajdonképpen a Hitman-játékok kihívásaira emlékeztetnek: a megismert pályákon nehezített vagy igen kreatív feladatokat kell végrehajtanunk. Így például az egyiken csak balesetnek álcázott merényletekkel ölhetünk, egy másikon pedig Edgar Allan Poe műveibe illő gyilkossági ügyben kell nyomoznunk, úgyhogy a kalandjáték műfaja is befigyel. A Challenge-ekből még csak öt szerepel a Desperados 3-ban, ám jó hír, hogy a Mimimi ígérete szerint ingyenes frissítések formájában kapunk még több izgalmas mellékküldetést.
A játék grafikája annyira nem kiemelkedő, ám akár a Shadow Tactics esetében, az alkotók ezúttal is mindent kihoztak a Unity motorból. A zenék viszont csont nélkül zseniálisak, a Desperados 3 ezen a téren is tágítja a műfaj határait. Azaz ne csak tipikus westerndallamokra számítsunk, Louisianához tökéletesen passzoló mélabús dzsessz és blues is vár ránk. Végül pedig anélkül, hogy a fejlesztők közül bárki is egy hatlövetűt szorítana a hátamhoz: ha valaki egy remek, nagy kihívást nyújtó, egyszerre modern és régi vágású stratégiai játékra vágyik, annak kötelező vétel a Desperados 3!
