Minden 2006-ban kezdődött: a Capcom ekkor jelentette meg az (akkor még) Xbox 360-exkluzív Dead Risingot, ami tökéletesen ötvözte a George A. Romero-féle Holtak hajnala plázás alapszituációját a nyílt világú, akcióorientált játékmenettel. A sztori szerint a Frank West névre hallgató fotóriporter egy füles alapján érkezik a Willamette nevű településre, ahol épp kitör a kisvárosi zombiapokalipszis. Hősünk a helyi bevásárlóközpontban ragad, és (kezdetben) három nap áll a rendelkezésére, hogy felgöngyölítse az élőhalottas katasztrófa szálait.
A Dead Rising egy kifejezetten összetett és nehéz játék volt, ahol nemcsak a történetre és a zombik végtelen seregének pusztítására kellett koncentrálni, de folyamatosan harcban álltunk az időre végrehajtandó küldetésekkel, a főellenségként funkcionáló pszichopatákkal, mentési lehetőség csak a mosdókban volt, és a túlélőket is nekünk kellett az óvóhelyre kísérgetni. Ugyanakkor, ha nem sikerült megoldani a fő történet által ránk szabott feladatokat, a játék akkor sem ért véget, hiszen tovább küzdhettünk az életben maradásért, a befejezés pedig ennek fényében változott.
A Capcom játékát imádta az xboxos közösség, a Dead Rising hamar masszív rajongótábort épített, nem mellesleg anyagi siker lett, négy évvel később pedig megérkezett az immáron multiplatform második rész, új főhőssel és helyszínnel, illetve a korábbihoz képest erősen visszavágott kihívással, ami ezt követően még tovább csökkent az újabb és újabb részek megjelenésével. Ebből a sorból a Dead Rising 4 sem lóg ki, hiszen a kampány elindítását követően minden eddiginél könnyebb dolgunk lesz Frank West irányítása közben. A keményvonalas rajongókat ez biztos fanyalgásra készteti (tegyük hozzá: joggal), ha viszont képesek vagyunk engedni az emlékeinkből és az igényeinkből, akkor a nagypofájú fotóriporter legújabb kálváriája továbbra is egy kifejezetten szórakoztató kalandnak bizonyulhat.
Vissza a startmezőre
Az első Dead Rising története kellemesen fordulatos volt, jópofa csavarokkal és remek karakterekkel, a Dead Rising 4 viszont ennek már csak a halovány mása, ami nem annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az új epizód valójában már a hetedik rész a sorozatban. Frank West nem először (lásd még: Dead Rising 2: Case West, Dead Rising 2: Off the Record) tért vissza a szériába, most azonban ő az abszolút főhős, egy teljesen új sztorival, ami viszont túl sok eredetiséget már nem tud felmutatni. Hősünket egy fotós tanítványa veszi rá, hogy látogasson vissza az első rész helyszínére, és gyorsan kiderül, hogy Willamette-ben valami megint nincs rendben. Az írók viszont nem az „év sztorija” díjra gyúrtak, úgyhogy innentől a szokásos sablonok követik egymást: titkos kísérlet, újfajta zombik, a Black Friday alkalmával (Helló, The Division!) elszabadul a pokol, Frank pedig ismét a városban ragad, ráadásul most is katonák és mindenféle helyi őrültek állják az útját az igazság felderítése közben.
Szerencsére a játékmenet továbbra is van annyira szórakoztató, hogy palástolja a sztorit, amire a legtöbben valószínűleg nem is fognak figyelni. A játékosok jelentős része vélhetőleg megelégszik azzal, hogy a térképen megjelenik egy újabb kis nyíl, ami megmutatja az aktuális kaszabolás helyszínét. A Dead Rising legelemibb részei persze semmit nem változtak az első rész óta: egy külső nézetes sandbox akciójátékot kapunk, amit végeláthatatlan mennyiségű zombi népesít be, akiket bármivel agyoncsaphatunk, ami a kezünk ügyébe kerül. Szék, asztal, plüssmackó, hentesbárd, katana, pénztárgép, alabárd és fűnyíró – ami itt nincs, az valószínűleg nem is létezik.
Ez persze csak a kezdet, hiszen a második rész óta a tárgyak kombinálhatók, és két homlokegyenest eltérő komponensből egészen őrült és marha erős fegyvereket hozhatunk létre. A gránátokkal felszerelt kalapács és a tűzijátékot lövöldöző íj csak a kezdet, készíthetünk a World of Warcraft Frostmourne-jára hajazó jeges kardot, savval pusztító alabárdot, robbanó Mikulást, lángokat lövellő lampiont, sőt még a plázában található gokartokat és bevásárlókocsikat is felszerelhetjük mindenféle halálos játékszerekkel. Speckó eszközöket könnyedén találhatunk is, de megépíteni csak akkor tudjuk ezeket, ha megszereztük a hozzájuk tartozó tervrajzokat, amelyek az amúgy hatalmas játéktéren vannak mindenfelé elszórva. A korábbi részekben egy munkaasztal is szükséges volt az elmés kütyük legyártásához, a harmadik epizód óta viszont ez tényleg minden eddiginél könnyebb, így a tervrajz és a részegységek birtokában már bárhol elkészíthetjük a legbetegebb fegyvereket.
Rátettek egy lapáttal
A tárgyak kombinálása persze csak hat éve számított újdonságnak a Dead Rising-játékokban, ezért a fejlesztők jó érzékkel visszahozták az Xbox One egyik nyitócímeként is funkcionáló Dead Rising 3 nagy durranását, a pimpelhető járműveket, így az őrültebbnél őrültebb verdákat és teherautókat nem kell nélkülöznünk a negyedik részben sem. Persze nem arról van szó, hogy egy plázában csapathatunk a tolólapáttal felszerelt hatkerekűvel, hiszen a legutóbbi epizódhoz hasonlóan most sem csupán egy bevásárlóközpont a játszóterünk, hanem a több nagyobb részegységre bontott Willamette is bejárható. Nagyjából az első másfél órában vagyunk a pláza „foglyai”, pár feleslegesen agresszív katona lekapcsolása után szabaddá válik az út a kisvárosba, és ezzel együtt rátehetjük a kezünket az első nagyobb járművünkre is. A rendszer ráadásul úgy működik, mint a fegyverek esetében: nem kell garázs a szereléshez, akár az utcán is elkészíthetjük a legdurvább gépeket, ha rendelkezünk a szükséges leírással és a hozzávalókkal.
Egy automata gépágyúval és aknavetővel felszerelt homokfutóról irtani a zombikat alapvetően jó móka, de az ember azért elvár némi újdonságot is egy tizenezer forintért árult játéktól. Habár játékmenetbeli forradalmat hiába remélünk a Dead Rising 4-től, azért a program felvonultat olyan ötleteket, amikre korábban még nem volt példa. Ezek egyike az a különleges öltözék (exosuit), amit jobbára elrejtve találhatunk meg a ránk váró területeken. Ha felvesszük, egy kis időre nem csak hihetetlenül erősek leszünk, de minden korábbinál durvább fegyvereket (például helikopteres minigun) ragadhatunk magunkhoz, sőt olyan tereptárgyakat is megmozdíthatunk, amiket Frank csak úgy magában képtelen lenne használni. Az exosuit ugyan pár perc után „felrobban”, de ennyi idő alatt akkora pusztítást vihetünk véghez a segítségével, hogy egy darabig nem lesz gondunk a zombikra (és másra sem). Ráadásul a darálás eszeveszett szórakoztató, éppen ezért érdemes minden alkalommal kihasználni a testpáncél nyújtotta lehetőségeket. Továbbá tényleg azt javaslom, hogy a térkép felfedezése közben kukkantsatok be mindenhová, mert a fejlesztők (érthető módon) elég rendesen elrejtettek szinte minden egyes darabot.
Fotósból szuperhős
A „járt utat járatlanra” elv alapján a fejlődési rendszer sem változott, így a megoldott küldetések, megmentett emberek, legyalult zombik és az ilyen-olyan combosabb ellenfelek legyűrése után Prestige-pontokat (azaz PP-t) kapunk, ami adott mennyiséget követően szintlépéshez és skillpontok begyűjtéséhez vezet. A fejlődési fa, amin ezt a valutát el lehet költeni meglehetősen terebélyes, azonban túl sok kreativitás nem szorult a fejlesztőkbe, mert a négy ág (Brawling, Fortitude, Shooting, Survival) összesen 107 megnyitható fejlesztése lényegében az unalomig ismert lehetőségeket tartalmazza. Növelhetjük a különböző típusú fegyverek sebzését, a tárak méretét, turbózhatjuk az életerőnket és a regenerálódást, új közelharci technikákat tanulhatunk, illetve növelhetjük hátizsákunk méretét, ráadásul típusonként, hiszen most már külön „zseb” van az életerőt biztosító élelemnek, a dobálható, kézi- és lőfegyvereknek.
Érdekes egyébként, hogy a Dead Rising-széria hiába lett 10 éves 2016-ban, a pisztolyok, gépkarabélyok és egyéb mordályok használata még mindig nevetségesen béna, lassú és nehézkes. Sokszor egy sima asztallábbal is hatékonyabbak vagyunk, mint egy revolverrel, ennek ellenére a lövöldözés külön ágat (Shooting) kapott a képességfán, 23 lehetőséggel. Nem mondom, hogy néha nem jön jól egy aknavető, ha nagyon meleg a helyzet, de a hagyományos fegyverek használata annyira értelmetlen és marginális a Dead Rising-játékokban, hogy komolyan nem értem, minek kellett ekkora jelentőséget tulajdonítani ennek – jómagam például összesen négy pontot költöttem itt el, aztán sosem tértem vissza a lehetőséghez, ahogy a puskák is csak akkor kerültek elő, ha minden más eszközömet már elhasználtam a pusztítás hevében.
A fejlődés tényleg nem túl erős része a játéknak, amiben hatalmas szerepe van annak, hogy a Dead Rising 4 annyira híján van bármilyen nehézségnek, hogy pár óra után egyszerűen nem éreztem szükségét Frank tápolásának. Volt, hogy húsz ponttal a zsebemben rohangáltam küldetésről küldetésre, mert egész egyszerűen semmi nem motivált arra, hogy elköltsem azokat. Kár lenne szépíteni: ebben a játékban egy szemernyi kihívás sincs. A zombik hada csak az első részben volt igazán vészes, az időkorlátot eltörölték, már nem csak a mosdókban lehet menteni, a túlélőket nem kell kísérgetni, a kombófegyverek iszonyú erősek és bárhol elkészíthetők, és ehhez még jön az is, hogy a korábbi részekben rengeteg fejfájást okozó pszichopaták is annyira le lettek gyengítve, hogy pár jól irányzott lövéssel megszabadulhatunk tőlük. Emlékszem, az első és második részben ki kellett ismerni őket, meg kellett találni a gyenge pontjukat, majd rendesen felszerelkezve, negyedik vagy ötödik alkalommal már volt esélyem ellenük. A Dead Rising 4-ben ennek már nyoma sincs, egy különleges halálosztó szerszámmal lényegében elsőre átgázoltam bárkin. A játékot amúgy jól jellemzi, hogy az első nyolc órában csupán egyszer sikerült elhaláloznom – ami azért elég szomorú, főleg annak fényében, hogy honnan is indult ez a széria.
Más megközelítés
Ha tehát valaki az eredeti Dead Rising élményeit szeretné feleleveníteni, az sokkal jobban jár, ha inkább a néhány hónapja kiadott remastered verziót veszi elő. Ha viszont önfeledt mókázás a cél, méghozzá zombikkal megfűszerezve, akkor a DR4 simán megállja a helyét. Az elmebeteg fegyverek ötlete hiába hatéves, még mindig remekül működik, az agyament cuccokkal egészen látványos darálásokat lehet véghez vinni, pláne, ha már valamilyen jármű is van a fenekünk alatt. A sztori ugyan nem szögez a fotelbe, viszont a Dead Rising 4 kifejezetten tartalmas játék, ahol a fő szál felgöngyölítése mellett hajkurászhatjuk a különböző rejtett cuccokat (újságok, mobiltelefonok, podcastek, adatcsomagok, zombis graffitik, kulcsok a pánikszobákhoz), felszabadíthatunk óvóhelyeket, a megmentett civilekkel ráadásul felfejlesztik ezeket, a városban autókázva pedig apró mellékküldetések várják, hogy foglalkozzunk velük.
Engem már jó ideje nem hoz lázba, ha tonnányi mütyürt kell begyűjteni, de a DR4-ben megszállottja lettem a pánikszobáknak. Először a kulcsot kell meglelni, aztán a térkép egy körrel nagyjából behatárolja, hogy merre található a rejtett helyiség, a kinyitást követően pedig lehet örülni az extra cuccoknak, mert minden ilyen szoba tele van jófajta kajával/gyógyszerrel, továbbá erős és különleges fegyverekkel. Nem egy nagy dolog, de mégis órákat töltöttem a játék ezen részével, és esküszöm, jobban élveztem a kutakodást, mint a csavarosnak szánt sztorit, és azt, hogy most már nemcsak fotózni lehet Frank gépével, de a masina elengedhetetlen ahhoz is, hogy „nyomok után kutassunk” vele.
Meglehetősen haszontalan újdonságnak tartom, hogy a negyedik részben megjelent a pénz: hullik a zombikból, ellenfelekből, titkos helyekről, és a küldetések után is kapjuk, majd az óvóhelyeken lehet elkölteni. De mire? Fegyverre, ruhára és élelemre, illetve a városban járművekre (így összerakni sem kell a kasztnikat). Az egész rendszer teljesen felesleges, hiszen lépten nyomon kajába, mindenféle eszközökbe és felhúzható cuccokba botlunk, szóval semmi értelme ezekért fizetni, pláne egy olyan helyen, ahová nagyjából kétóránként térünk be. Az összeharácsolt lóvét egyetlen értelmes dologra lehet elszórni, mégpedig térképekre, amelyek szépen megmutatják, hogy merre találjuk a begyűjthető cuccokat – talán mondanom sem kell, hogy én mindig azt vettem meg először, ami a pánikszobákhoz tartozó kulcsok helyét fedte fel.
Legalább megy
Technikai szempontból az új Dead Rising olyan, mint az elődei: nem a legszebb a piacon, de a motor képes eszméletlen mennyiségű zombi gond nélküli megjelenítésére, a játék zúzás során sem lassul be, és a bugok száma is olyan szinten van, hogy az ember még ne kapjon agyvérzést. Itt teljesen normális, hogy a zombik beragadnak a falba, alkalmanként az ember még örül is az ilyen jellegű hibáknak, és az első résszel ellentétben (ahol volt a sztorit teljesen megakasztó hiba) most egyáltalán nem találkoztam olyan problémával, ami lehetetlenné tette volna a játék normális végigvitelét. Hangok terén szintén nincs mire panaszkodni, a szinkron egy ilyen játékhoz méltó, profi munka, az animációk alapvetően rendben vannak, a környezet a mérethez képest is szépen ki van dolgozva, és bár Willamette-et járva néha kicsit olyan érzésünk lehet, mintha a Dead Rising 3 egyes helyszínei köszönnének vissza, de a helyzet nem annyira durva, hogy emiatt komolyabban is fel kellene emelni a hangunkat.
Hangulat szempontjából egyébként jól teljesít a program, ugyanis a sztori a karácsonyi időszak alatt játszódik, így a zombik darabolását kellemes ünnepi zene festi alá, ráadásul a pláza is fel van díszítve. A karácsonyi faluban például örömmel robbantottam szét az élőhalottakat a speciális Mikulásommal…
Egynek jó
Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor a Dead Rising 4 tipikus példája az ötlettelen folytatásoknak: gyenge történet, régi/új helyszín, felmelegített főhős, patikamérlegen adagolt, részben felesleges újítások, ráadásul a játék minden eddiginél csúnyábban köpte szembe a legendás első részt. Hasonló jelzőt ez az epizód sosem fog kapni, egy jó fél év múlva valószínűleg azt is elfelejtjük, hogy egyáltalán megjelent, ugyanakkor nem tagadhatom le, hogy még ebben a formájában is élveztem Frank West aktuális kálváriáját. A pláza kicsit visszahozta az első rész hangulatát, lehet agyament fotókat készíteni (ezúttal is PP jár érte), a főhős egyedi figura, és nincs mit tenni, még mindig gyermeteg lelkesedéssel vetettem bele magam a legnagyobb zombitengerbe, és mindent félretéve rohantam, ha a környékemen megjelent egy szerencsétlen, akit ki kellett szabadítani az élőhalottak szorításából.
Nagyon sajnálom, hogy a kihívást teljesen purgálták a játékból, én szerettem szenvedni a túlélőkkel (akár egyszerre többel is), és sosem picsogtam az időlimites küldetések miatt, ugyanis ez adott egyedi ízt és ritkán tapasztalható izgalmat a játékmenetnek. Ennek vége, maradt a végeláthatatlan hentelés, a poénok, meg a hatalmas felfedezhető terület a rengeteg aprósággal. Ha valaki szereti a nyitott világú játékokat, örül, ha a játék nem nyomasztja folyamatosan a küldetések megoldásával, illetve van hajlandósága a felfedezésre, továbbá nem irtózik a zombiktól, az most is kiválóan fog szórakozni. Így voltam én is, ugyanakkor azt sem bánnám, ha a Capcom végre békén hagyná ezt a franchise-t, és nem készülne több folytatás, mert ha így folytatják, akkor a végén oda jutunk, ahová a Nintendo a teljesen elhibázott Super Mario Runnal: a végén már csak egy gombot kell majd nyomogatnunk, miközben a főhősünk magától szalad végig az élőhalottak sűrűjén.
