Gondoltatok már arra, hogy mi történik a halál után? Ez egy olyan kérdés, ami hittől és meggyőződéstől függetlenül mindenkit érdekel. Lehetsz hívő vagy ateista, keresztény vagy muzulmán, buddhista vagy sintoista, biztos, hogy a halál gondolata megborzongatja a hátadat, és bár kíváncsi vagy, hogy mi történik a vég után, féled azt megtapasztalni. Ilyen magvas gondolatról játékot készíteni egyébként remek ötlet, noha tény, hogy a rendelkezésre álló eszközök nem állnak azon a szinten, hogy ezt egyes szám első személyben prezentálhassák.
És pont itt van baj a Daturával: bár az atmoszféra egyszerűen tökéletes, a játék által preferált eszközök képtelenek átadni azt az élményt, amit a fejlesztők szerettek volna. Pedig közel jártak, és ha lemondanak a mozgásérzékelős irányításról, akár egy új klasszikus is születhetett volna. De nem így lett. Kaptunk egy fantasztikus körítéssel és mély belső tartalommal kitöltött programot, melyet nehéz játékként aposztrofálni, mert a „játszás”, mint fogalom, nem alkalmazható arra a cselekvéshalmazra, amit a tévé előtt kénytelenek vagyunk elkövetni a program elindítása után.
A Daturában egy névtelen és arctalan főszereplő bőrébe bújunk, aki egyik éjjel egy rohammentő betegágyán tér magához. Hogy kik vagyunk, hogy kerültünk ide, és mi lesz ezek után, nem tudjuk, de egyszer csak elveszítjük a kapcsolatot a valósággal, hogy pár perccel később egy őszi erdőben nyerjük vissza eszméletünket. Meghaltunk? Ez a túlvilág? Hol a fenében vagyunk? A kérdésekre maga az erdő rejti a választ, melynek mélyén minden egyes fa, szobor, bokor vagy építmény jelent valamit.
A Datura itt elengedi a kezünket, és mindent nekünk kell felderítenünk. A szabad játékmenetből adódóan kötöttségek nélkül barangolhatunk, bár azért akadnak olyan területek, amik bizonyos feladatok elvégzéséig elzárva maradnak. „Feladatok”… na ja. A Daturában nincsenek a szó tradicionális értelmében vett küldetések vagy célok. Csak egy térkép, amire a nyírfákat megtapogatva felvéshetjük, hogy épp merre járunk, na meg egy rakás interaktív objektum, melyek érintése és aktiválása a múltunk bizonyos pillanatait idézi vissza. Az első negyedórában például találunk egy vásári céllövőbódét. Ha az összes sárga kiskacsát kilőjük, akkor egy baba lesz a jutalmunk, amiért viszont be kell lépni a fatákolmányba. Odabent aztán minden mozgásba lendül, és hopp, máris egy rabszállítóban ülünk, mellettünk egy morcos smasszerrel. Ha a jelenet véget ért, újra az erdőben találjuk magunkat, és mehetünk a következő „helyszínre”.
Mindezt első személyű nézetben prezentálja a játék, csakis a jobb kezünk látható a képernyőn. Az ötlet annyi, hogy úgy kell mozognunk, ahogy egy valódi ember teszi, tehát ki kell nyújtanunk a karunkat, ha meg akarunk fogni valamit, ahhoz pedig, hogy körülnézzünk, tényleg mozgatnunk kell a kontrollert. A játék SixAxisszal és Move-val hozható működésbe, igaz, a fejlesztők kifejezetten utóbbi perifériára koncentráltak. Ez annyiban tetten érhető, hogy pár dolog ott könnyebben megy, de mindent egybevetve a Datura még így is az irányíthatatlanság határát karcolja.
Nem vicc: adott egy nagyon hangulatos játék, ami nem mellesleg gyönyörűen néz ki és a zenéje is andalítóan szomorkás, de az egész megy a levesbe, mert az esetek kilencven százalékában élvezhetetlen. Hosszát tekintve a Datura elméletileg két óra alatt ledarálható, de a teszt alatt mi ennyi időt simán elszerencsétlenkedünk, hogy végre megérintsük egy bokor tüskés ágait. Lehetne ujjal mutogatni a fejlesztőkre és igénytelenséget kiáltani, de nem lenne igazságos, mert a játék minden egyes pontja felülteljesíti a legtöbb PSN-es programot. Itt inkább a Move viszonylagos pontatlanságával van a baj. Jópofa ez a mozgásérzékelés, de ma még egyszerűen nem tartunk ott, hogy a teljes emberi testet élvezetesen szimulálhassuk.
Hogy ajánlható-e így a Datura, nagyon jó kérdés. Személy szerint azt mondanám, hogy nem, mert egyszerűen képtelenség elmerülni benne annyira, amennyire egy ilyen kidolgozott és hangulatos program megérdemelné. Ugyanakkor mocorog bennem a kisördög, hogy ez a csapat bizony többre hivatott, szóval aki esetleg nem bánja, hogy sokat fog szitkozódni a nehézkes irányítás miatt, az vegye meg bátran a Daturát, mert szó mi szó, a legeredetibb PSN-es program a Flower óta.
És pont itt van baj a Daturával: bár az atmoszféra egyszerűen tökéletes, a játék által preferált eszközök képtelenek átadni azt az élményt, amit a fejlesztők szerettek volna. Pedig közel jártak, és ha lemondanak a mozgásérzékelős irányításról, akár egy új klasszikus is születhetett volna. De nem így lett. Kaptunk egy fantasztikus körítéssel és mély belső tartalommal kitöltött programot, melyet nehéz játékként aposztrofálni, mert a „játszás”, mint fogalom, nem alkalmazható arra a cselekvéshalmazra, amit a tévé előtt kénytelenek vagyunk elkövetni a program elindítása után.
A kezdet és a vég
A Daturában egy névtelen és arctalan főszereplő bőrébe bújunk, aki egyik éjjel egy rohammentő betegágyán tér magához. Hogy kik vagyunk, hogy kerültünk ide, és mi lesz ezek után, nem tudjuk, de egyszer csak elveszítjük a kapcsolatot a valósággal, hogy pár perccel később egy őszi erdőben nyerjük vissza eszméletünket. Meghaltunk? Ez a túlvilág? Hol a fenében vagyunk? A kérdésekre maga az erdő rejti a választ, melynek mélyén minden egyes fa, szobor, bokor vagy építmény jelent valamit.
A Datura itt elengedi a kezünket, és mindent nekünk kell felderítenünk. A szabad játékmenetből adódóan kötöttségek nélkül barangolhatunk, bár azért akadnak olyan területek, amik bizonyos feladatok elvégzéséig elzárva maradnak. „Feladatok”… na ja. A Daturában nincsenek a szó tradicionális értelmében vett küldetések vagy célok. Csak egy térkép, amire a nyírfákat megtapogatva felvéshetjük, hogy épp merre járunk, na meg egy rakás interaktív objektum, melyek érintése és aktiválása a múltunk bizonyos pillanatait idézi vissza. Az első negyedórában például találunk egy vásári céllövőbódét. Ha az összes sárga kiskacsát kilőjük, akkor egy baba lesz a jutalmunk, amiért viszont be kell lépni a fatákolmányba. Odabent aztán minden mozgásba lendül, és hopp, máris egy rabszállítóban ülünk, mellettünk egy morcos smasszerrel. Ha a jelenet véget ért, újra az erdőben találjuk magunkat, és mehetünk a következő „helyszínre”.
Mindezt első személyű nézetben prezentálja a játék, csakis a jobb kezünk látható a képernyőn. Az ötlet annyi, hogy úgy kell mozognunk, ahogy egy valódi ember teszi, tehát ki kell nyújtanunk a karunkat, ha meg akarunk fogni valamit, ahhoz pedig, hogy körülnézzünk, tényleg mozgatnunk kell a kontrollert. A játék SixAxisszal és Move-val hozható működésbe, igaz, a fejlesztők kifejezetten utóbbi perifériára koncentráltak. Ez annyiban tetten érhető, hogy pár dolog ott könnyebben megy, de mindent egybevetve a Datura még így is az irányíthatatlanság határát karcolja.
Semmit a kéznek
Nem vicc: adott egy nagyon hangulatos játék, ami nem mellesleg gyönyörűen néz ki és a zenéje is andalítóan szomorkás, de az egész megy a levesbe, mert az esetek kilencven százalékában élvezhetetlen. Hosszát tekintve a Datura elméletileg két óra alatt ledarálható, de a teszt alatt mi ennyi időt simán elszerencsétlenkedünk, hogy végre megérintsük egy bokor tüskés ágait. Lehetne ujjal mutogatni a fejlesztőkre és igénytelenséget kiáltani, de nem lenne igazságos, mert a játék minden egyes pontja felülteljesíti a legtöbb PSN-es programot. Itt inkább a Move viszonylagos pontatlanságával van a baj. Jópofa ez a mozgásérzékelés, de ma még egyszerűen nem tartunk ott, hogy a teljes emberi testet élvezetesen szimulálhassuk.
Halálos?
Hogy ajánlható-e így a Datura, nagyon jó kérdés. Személy szerint azt mondanám, hogy nem, mert egyszerűen képtelenség elmerülni benne annyira, amennyire egy ilyen kidolgozott és hangulatos program megérdemelné. Ugyanakkor mocorog bennem a kisördög, hogy ez a csapat bizony többre hivatott, szóval aki esetleg nem bánja, hogy sokat fog szitkozódni a nehézkes irányítás miatt, az vegye meg bátran a Daturát, mert szó mi szó, a legeredetibb PSN-es program a Flower óta.
