Ha hagynám, hogy eluralkodjon rajtam látens garfieldizmusom, az egész cikket elintézném azzal, hogy bemásolom a tavalyi CSI-játék tesztjét – miután azonban eme megoldás bár praktikus, de nem túl elegáns, no meg utána Bate is tenne róla, hogy Langstonék az én vérbe fagyott tetememet fotózzák valami előnyös szögből. Inkább kifejtem, elődeihez hasonlóan mi is a probléma a (máskülönben általam igen nagyra tartott) Telltale Games legújabb Helyszínelők-játékával: egyszerűen az, hogy a sztorit és a borítón olvasható alcímet leszámítva egy az egyben megegyezik elődjével. Ez két dolgot jelent: egyrészt hogy játékmenetében a CSI:FC semmi újat nem mutat, másrészt pedig, hogy megtartotta a tavalyi Deadly Intent összes idegesítő hibáját…
Hadd kezdjem a nyomelemzést az előbbi tényezővel, mert ott most sem olyan rossz a helyzet. Adva van öt bűntény, melyek valamelyest kapcsolódnak egymáshoz, valamint adott a sorozat gárdája és anonim karakterünk, akiknek fel kell azokat göngyölíteni. Ezt a helyszín vizsgálatával, a begyűjtött nyomok kielemzésével, majd azokat felhasználva a gyanúsítottakat egy szigorlatoztató tanár eleganciájával összezavarva érhetjük el. Mindegyik fázis játék a játékban: a helyszínen rögtönzött pixelvadászat útján kell nyomokat rögzítenünk, a megszerzett bizonyítékokat ezután a laborban logikai fejtörők segítségével dolgozhatjuk fel, az eredményeket pedig a kihallgatás során toljuk a potenciális gonosztevők arcába, akik aztán vagy hárítanak, vagy összerogynak jéghideg logikánk súlya alatt. A játékmenet tehát most is simán hozza a sorozatok hangulatát, az esetek kellőképp bonyolultak, az eredeti szereplők szinkronja tűrhető – de mint fentebb írtam, a technikai bakik most is ugyanúgy fennállnak, mint tavaly. Ennek megfelelően a grafika meglehetősen cudar: a helyszínek kidolgozottsága még OK (bár agresszív reklámokból most sincs hiány), de minden képernyő félelmetesen statikus és sivár, alig van mozgás, ezen pedig a karakterek sem segítenek, az emberek ugyanis szintén elbírnának egy alapos kozmetikázást. Az egyes képernyők között csak igen nyögvenyelősen és lassan, nyilakkal közlekedhetünk, jóval idegesítőbb azonban, hogy néha a bizonyítékokat is adott szögből, szinte csak pixelre kattintva találhatjuk meg. A laboros minijátékok, bár jók, nem különösebben nehezek, igazi kihívást az jelentene, ha többet kéne kombinálni az egyes bizonyítékokat, ez azonban ezúttal sem történik meg, mivel a játék soha nem engedi el kezünket – a párbeszédeket nem lehet elrontani, és gyakran előfordult az is, hogy egy bizonyíték feldolgozását a program nem vette figyelembe, mivel a sztoriban nem jutottam még el oda, ahol annak szerepe lett volna – a játék így meglehetősen lineáris, ami alaposan rontja a szavatosságot, ezen pedig a számos achievement és a csökevényes statisztikák sem segítenek.
Hogy ezek tükrében kinek ajánlom a CSI:FC-t? Egyszerű a válasz: azon rajongóknak, akik elvoltak az előző részekkel – a többiek azonban nyugodtan kihagyhatják ezt a nyomozást (is).
Hadd kezdjem a nyomelemzést az előbbi tényezővel, mert ott most sem olyan rossz a helyzet. Adva van öt bűntény, melyek valamelyest kapcsolódnak egymáshoz, valamint adott a sorozat gárdája és anonim karakterünk, akiknek fel kell azokat göngyölíteni. Ezt a helyszín vizsgálatával, a begyűjtött nyomok kielemzésével, majd azokat felhasználva a gyanúsítottakat egy szigorlatoztató tanár eleganciájával összezavarva érhetjük el. Mindegyik fázis játék a játékban: a helyszínen rögtönzött pixelvadászat útján kell nyomokat rögzítenünk, a megszerzett bizonyítékokat ezután a laborban logikai fejtörők segítségével dolgozhatjuk fel, az eredményeket pedig a kihallgatás során toljuk a potenciális gonosztevők arcába, akik aztán vagy hárítanak, vagy összerogynak jéghideg logikánk súlya alatt. A játékmenet tehát most is simán hozza a sorozatok hangulatát, az esetek kellőképp bonyolultak, az eredeti szereplők szinkronja tűrhető – de mint fentebb írtam, a technikai bakik most is ugyanúgy fennállnak, mint tavaly. Ennek megfelelően a grafika meglehetősen cudar: a helyszínek kidolgozottsága még OK (bár agresszív reklámokból most sincs hiány), de minden képernyő félelmetesen statikus és sivár, alig van mozgás, ezen pedig a karakterek sem segítenek, az emberek ugyanis szintén elbírnának egy alapos kozmetikázást. Az egyes képernyők között csak igen nyögvenyelősen és lassan, nyilakkal közlekedhetünk, jóval idegesítőbb azonban, hogy néha a bizonyítékokat is adott szögből, szinte csak pixelre kattintva találhatjuk meg. A laboros minijátékok, bár jók, nem különösebben nehezek, igazi kihívást az jelentene, ha többet kéne kombinálni az egyes bizonyítékokat, ez azonban ezúttal sem történik meg, mivel a játék soha nem engedi el kezünket – a párbeszédeket nem lehet elrontani, és gyakran előfordult az is, hogy egy bizonyíték feldolgozását a program nem vette figyelembe, mivel a sztoriban nem jutottam még el oda, ahol annak szerepe lett volna – a játék így meglehetősen lineáris, ami alaposan rontja a szavatosságot, ezen pedig a számos achievement és a csökevényes statisztikák sem segítenek.
Hogy ezek tükrében kinek ajánlom a CSI:FC-t? Egyszerű a válasz: azon rajongóknak, akik elvoltak az előző részekkel – a többiek azonban nyugodtan kihagyhatják ezt a nyomozást (is).
