Nem egyszer ültettek már át játékba grandiózus háborúkat, komplett csatákat és történelmi korszakokat, az akkor élő híres személyiségekkel együtt – elvégre a legjobb történeteket az élet írja, ezek pedig tanulsággal szolgálhatnak az utókor számára. Az eddig csak mobilos játékokkal foglalkozó Triangle Studio is ilyen alapanyaghoz nyúlt, amikor egy merészet gondolva úgy döntött, hogy ideje meghódítani a PC platformot: ennek eredményeként született meg a Cross of the Dutchman, ami a számunkra kevésbé ismert Piere Gerlofs Dania, azaz a holland Nagy Pier történetét meséli el.
Józan paraszti erő
A holland folklór szerint Grutte Pier egy meglehetősen jó erőben lévő, egyszerű farmer volt az 1500-as évek közepén - egészen addig, amíg a szászok meg nem jelentek Nyugat-Európában, és nem özönlötték el faluját katonák százai. Pier ekkor vált hőssé az ellenállás élére állva, és egy többéves szabadságharcot vezényelt a lakosok védelméért. A CotD fő célja, hogy mindezt elmesélje számunkra, és ez látszik magán a játékon is: sokkal inkább interaktív mese, mintsem különösebb mélységgel és tartalommal bíró játék. Sokan bírálták is a csapatot, amiért az RPG megnevezést odabiggyesztették a játék meghatározásához, akik jogosnak ítélve a kritikákat már egyszerűen csak akció-kalandjátékként aposztrofálják a kalandot, de mivel valójában mindenbe belekaptak, de semmibe sem igazán, a meghatározás valóban kemény dió.
Az ARPG ízt főleg az izometrikus nézet és az egérgyilkos, kattintásalapú mechanika adja, ami azonban nélkülözi a műfaj összetettebb eszköztárát, és pusztán egy kézzel el tudjuk navigálni a főhőst, különösebb változatosság nélkül. Mindössze két gombra vagyunk rászorulva a rövid kaland során – egy alaptámadásra, és egy turbózható, különlegesebb képességre, melyek természetesen az öklünkre (később pedig, amint megszereztük, egy kardra) épülnek. A játék egyetlen lootját pedig az útközben összetörhető ládákból hulló arany jelenti.
Rozsdás ököl
Javarészt csak az „ide és oda menj” jellegű küldetések kaptak helyet, agysejtjeinket pedig nem fenyegeti nagy veszély: semmilyen puzzle vagy fejtörő nem nehezíti meg a dolgunkat, a verekedés hevét csupán a lopakodós feladatok váltják fel. Az RPG jelzőre már csak azért is nem szolgál rá a játék, mert amellett, hogy nincs karakterfejlődés, túlságosan lineáris: nem nézhetünk szét semerre, az elbarikádozott farmon csak egy irányban haladhatunk, ami épp annyira egysíkú, mint a történetvezetés. Útközben szövetségeseket szerzünk, és próbáljuk visszaverni a katonák hadát, akikből mindössze kétfélével találkozunk, íjásszal és közelharcossal. A likvidálásuk önmagában nem nehéz, ami viszont borsot tör az orrunk alá az a csapnivaló, és cseppet sem reszponzív irányítás, ami a fő frusztrációt okozza, főleg akkor, amikor a tömegesen érkező ellenfelek közt célpontot szeretnénk váltani, ám erre jelentős késéssel reagál a karakter. Még ha varázslatos, flancos skilleket nem is várhatunk ebben az esetben, de mindenképpen hiányoltam legalább a harcot taktikásabbá tevő vetődés, vagy blokkolás képességét.
Fuss el véle!
Mindezt meglehetősen nyers, ám jópofa képregényes átvezetőkkel, és túl egyszerű, de színes és stílusos köntösben kapjuk. Ami miatt elkapkodottnak éreztem a végeredményt, hogy bár nagyon történetközpontú a kaland, sok hasznos eszközt nem aknáztak ki a fejlesztők – és így magát a témát sem. Valószínűleg a kis büdzsével magyarázható a szinkron hiánya, emellett pedig kihagyták azt a ziccert, hogy gyűjthető tartalmak, feljegyzések, bejegyzések formájában ismerhessük meg jobban az adott kort és szituációt. Ha az ember nem tudja, hogy ez valójában megtörtént esemény, inkább egy mesés elemekkel tarkított legendának tűnik, a humorral és bájjal fűszerezett előadás miatt.
Bár az ötlet jópofa és sok lehetőség rejlik a korszakban, a Triangular még sem szentelt neki sok időt– az egész kaland mindössze 2-3 óra alatt végigvihető. Ráadásul a repetitív küldetések és a csupasz harcrendszer semmi olyan értéket nem ad hozzá, ami miatt újrajátszásra adnánk a fejünket, és még mellékküldetésekkel sem tolható ki a soványka időtartam. RPG-nek kevés, kalandjátéknak túl egyszerű, azonban mégis van benne valami megfoghatatlan báj, ami miatt egyáltalán nem nevezhető rossz játéknak. A hangulat valahogy a feszült történet ellenére is kedves és humoros, és amikor a lázadó legenda családszerető, emberi oldalát mutatja meg, még kicsit a szívünket is megérinti, és a kíváncsiság kitart arra a rövidke pár órára. Hogy ez megér-e számunkra 9 eurót, azt mindenki döntse el szíve szerint.
