A videojátékok abban az egyedi helyzetben vannak a könyvekkel vagy a filmekkel szemben, hogy a történetet nem statikus módon élhetjük át, hanem aktív szereplői lehetünk az eseményeknek, és akár még formálhatjuk is, milyen úton halad végig a cselekmény. A lehetőségek korlátlanok, amivel előszeretettel élnek is a csapatok, sokszor feszegetve a játékmenet és a történetmesélés határait, régi szabályokat felrúgva valami újat mutatva. Ezekben a művészjátékokban, nem is igazán maguk a feladványok vagy az ellenfelek a fontosak, hanem az, hogy első kézből ismerhessük meg a világot és annak hátterét, közben az érzelmeinkre és eredendő kíváncsiságunkra hatva. Egy digitális túra, ha úgy tetszik, amire jó példa, eme kategória egyik legjobbja, a Dear Esther, de ide sorolható a Kholat, a Journey vagy éppen a Vanishing of Ethan Carter is, amelyek kiváló módon ejtették rabul a játékosok százait és ezreit -- ezek között próbált most labdába rúgni a Flying Cafe for Semianimals játéka, kevés sikerrel.
TECHNOMONGÓLIA
Az ukrán stúdió Cradle névre keresztelt alkotása a közepesen távoli jövőbe helyezi az eseményeket, amikor egy szörnyű kórság lepte el a Földet, amivel szemben az orvostudomány tehetetlennek bizonyult ─ illetve nem teljesen. Rájöttek arra, hogy ha az emberek géptestbe helyezik magukat, átvészelhetik a járvány terjedését, és miután ezek a masinák képesek az emberi agyműködésből ellenszert előállítani, idővel leküzdhetővé válik a fertőzés, így duplán fontossá vált a „költözés.” Csak egyetlen bökkenő volt: a gyógyszergyűjtés egyes modellekben defektes, hajlamos a robbanásra, egy ilyen detonáció pedig továbbterjeszti a járványt, de ennek ellenére a lakosság többsége mégis vállalta tudatának digitalizálást, és a biztonság kedvéért az emberi mivoltukat megőrző társadalomtól távol húzódtak meg.
A Cradle Mongólia egy ilyen elhagyatott, fakó színekben elénk kerülő, csúnyácska grafikával kirajzolt sztyeppés részére helyezi az eseményeket. A főszereplőnk egy, emlékeit elvesztett fiatal férfi (őt irányítjuk), egy meghibásodott géptestbe zárt, szintén memóriahiánnyal küzdő nő, valamint előbbi munkatársa. Hármójuk interakciójából épül fel a program, aminek során jobban megismerhetjük azt a világot, amit a Flying Cafe megdöbbentően részletgazdag módon álmodott meg -- ám amilyen jó munkát végeztek az alapok lefektetése terén, olyan rosszul sült el maga a játékmenet. A nyitott térkép ellenére mindösszesen három helyszín között ingázunk, futármunkát végezve, valamint frusztráló, egymással teljesen azonos, irreálisan nehéz mini játékokat megoldva (ezeket szerencsére át lehet ugrani), ám ami a legsúlyosabb, hogy a történetet milyen suta módon tálalják, ennek kibontása ugyanis abban merül ki, hogy a robot és a kolléga a szánkba rág mindent. Nincs felfedezés vagy önálló megismerés, így a Cradle inkább egy hangoskönyv benyomását kelti, ráadásul semmire sem kapunk magyarázatot a tényleges sztoriból, a fáradalmainkért egy összecsapott finálé a jutalmunk.
CSALÓDÁS
A Cradle által nyújtott élmény jellemzésére a legjobb szó a kontrasztos. A világ, annak háttere és történelme roppant ötletes, olyan, ami beindította a fantáziámat, és szívesen megismertem volna jobban is, míg ezzel szemben a játékmenet legfeljebb csak közepes. A negatívumok azonban többségben vannak, és mivel sem kalandjátéknak, sem interaktív történetnek nem elég jó, két szék közé, a földre huppant a Flying Cafe játéka, és nem érdemes felemelni onnan.
