A Commandos eddigi részei
szakmailag és anyagilag is rendkívüli sikereket hoztak készítői számára, még ha
a rajongótábor (és különösképp a sajtó) a harmadik részt némi fanyalgással
fogadta is. A Pyro úgy gondolta, mielőtt sokan azt a bizonyos rókát, és a bőrét
kezdenék emlegetni legfontosabb sorozatukkal kapcsolatban, a trilógiát teljesen
más megközelítésben folytatja, és elszakadva a megszokott izometrikus nézetből,
az egyre inkább elakciósodó stratégiai gyöngyszemet taktikai FPS-sé
változtatja.
A Renegát árnyéka
A Commandos 3 csalódása után a
Strike Force szépen csendben, a játékosoktól és a szaksajtótól nem zavartatva
készülhetett (kevésbé árnyaltabban fogalmazva: mindenki előre leírta, és a
kutya nem törődött vele), ami láthatóan előnyére vált. Féltem attól, hogy a
Strike Force inkább a Call of Duty-féle FPS-ek rajongóit fogja örömmel
eltölteni, semmint az eredeti Commandoshoz hűséges katonákat, de úgy tűnik, a
világháborús akciódömping ellenére meg tudta őrizni az első részek gondos
taktikai tervezést igénylő elemeit. Mindent, ami az első három részt sikerre
vitte, megtalálhatunk az új epizódban: a taktika, a kivárás, a csendes
lopakodás újra régi fontosságának fényében tündököl, ugyanakkor az új
játékstílust kihasználva méltó szerepkört kaptak az akciórészek is. Bár a nézőpont
FPS-re váltott, a Rambo-stílus nem kifizetődő: egyetlen géppisztollyal nem
tudunk végigrohanni a pályákon, a lerohanásos taktika elvétve, mindössze néhány
helyszínen működik.
A kis csapat...
1942-ben járunk, vagyis három
éve tart már a háború, a németek egyre nyomasztóbb, lassacskán
visszafordíthatatlannak tűnő fölényével. Leigázták Franciaországot és
Norvégiát, Anglia romokban hever, Oroszország jóformán teljesen szét lett
bombázva ezt a kilátástalan helyzetet fogjuk megfordítani háromfős brit
kommandós csapatunkkal. A korábbi részek állandósult szereplői közül a
zöldsapkás izomember, a sasszemű mesterlövész és a német egyenruhákba
előszeretettel bújó kém maradt meg, az összes régi képességükkel egyetemben.
Búcsút mondhatunk a búvárnak (szerencsére mindhárom emberünk tud úszni), a
tolvajnak és kedvenc utászunknak akik egyébként csak bonyolultabbá tették
volna az életünket, hiszen épp elég lesz egyszerre irányítani ezt a három
embert is a Strike Force belsőnézetes játékmódjában.
Ezzel el is érkeztünk a játék
talán legfontosabb trükkjéhez, a röptében való karakterváltás lehetőségéhez.
Egyetlen gombnyomással ugorhatunk át társunk testébe (egy küldetés alatt csak
kettő közül választhatunk, a kompromisszumra állítólag a sztori miatt volt
szükség), ezzel igen hatékony csapatot hozva létre persze jelentős
koncentráció, tervezés és időzítés árán. Amíg egyik emberünket irányítjuk, a
másik passzív figyelésbe kezd, tehát semmiféle meggondolatlan önálló akcióra
nem kell részéről számítanunk (azért egy közvetlen támadás kimozdítja
apátiájából).
Képességek és kamatoztatásuk
A régi Commandos-képességek
visszatérése a kém esetében a legszembetűnőbb: magára öltheti a kiiktatott
ellenség gúnyáját, és észrevétlenül besétálhat bárhová. A magasabb rangú
tisztektől azért óvakodnia kell, azok leleplezhetik (viszont ha sikerül egy
főtiszt ruháját megszereznünk, az alacsonyabb rangúak békén hagynak!) a
magányos bakák között viszont súlyos pusztítást vihet végbe, mire az ellenség
egyáltalán felfedezi, hogy valami disznóság történik. A figyelem elterelésére a
régi jó módszerek (a megfelelő helyeken elszórt pénzérmés és cigisdobozos
trükkök) remekül alkalmasak, de emberünk mindig a keze ügyében tart néhány
gázgránátot is. Ez igen látványosan kidolgozott elem így FPS-módban: előbb a
kulcslyukon belesve megállapíthatjuk, hol állnak ellenségek a következő helyiségben,
majd gázálarcot húzva küldhetjük is befelé a csendes halált
Kommandósunk jéghideg
precizitással száll szembe ellenfeleivel: ha kell két kézzel szórja az áldást,
de azért golyóelkerülési képességeivel csínján kell bánnunk, egy bizonyos szint
felett a sok lúd disznót győz elve érvényesül. Vele játszva jutunk
legközelebb a klasszikus FPS-ekben megszokott fuss és lőj játékstílushoz,
hiszen jó esetben fedező tűz oltalma alatt ő rohan egyik géppuskafészektől
a másikig, robbanószereivel utat vágva, és géppuskájával a brazil
szappanoperáknál is halálosabb sorozatokat eregetve. Néhány időzített bombát is
rejt kabátja valamelyik hajtókája alatt, ami tökéletesen alkalmas páncélozott
járművek kiiktatására.
A mesterlövész játékstílusa
valahol két társa között áll, hiszen kezdetben a kémhez hasonlatos lopakodással
éri el a kívánt pozíciót, eközben ellenfeleit is csendben intézi el. A megfelelő
rálátást biztosító pontot elérve aztán beindul az akció, és megtapasztalhatjuk
a legfontosabb képességét: bámulatos gyorsaságát és pontosságát, amit
időlassítás-effekttel szemléltet a program. Gombnyomásra visszatartjuk a
lélegzetünket (ettől pontosabb lesz a célzás) és az idő Mátrix- (ízlés szerint:
Max Payne) módra lelassul, így a meglepetés erejével megtámogatva 3-4
ellenfelelt is kilőhetünk, mire egyáltalán felfogják, hogy valami nincs
rendjén.
A Brother in Armson túl
Mindezen képességekre nagy
szükségünk lesz a játék során, hiszen hol rajtaütéssel, hol mentőakcióval,
esetleg szabotázzsal, vagy éppen kémkedéssel bíznak meg minket. Küldetéseink
során ugyancsak változatos helyszínekre, és az ezzel járó számos eltérő környezetbe
juthatunk el, Normandia erdeitől Norvégia jeges hegyein át Sztálingrád
lerombolt szellemvárosáig. A 14 küldetés során bejárható pályák hatalmasak, és
mivel legtöbbször szabadon választott, merre induljunk (továbbá az ellenség is
tanul a játékstílusunkból piros pont az AI-nak!), a Strike Force nagy
újrajátszási potenciállal rendelkezik (ráadásul a kezdetben átlagos történet
később csavarodik néhányat, lesznek árulók és kettős ügynökök is).
Bárhová is vessen a sors, egy
támadás előkészítése és végrehajtása a következő általánosságokkal jellemezhető
(sietve teszem hozzá, a változatos feladatok mindig más módszert tesznek
szükségessé, ez csak amolyan iránymutatás): a felderítést követően a
mesterlövész fedezete mellett kommandósunk a célterülethez lopakodik, majd
kémünk keres egy szabadon bóklászó német katonát, hogy annak ruháit elcsaklizva
szabadon járkálhasson a teljes területen. Vele fogjuk elintézni a kézzelfogható
dolgok megszerzésére irányuló feladatokat, de ha nincs ilyen, akkor is bátran
az ellenség bázisára küldhetjük.
Ha mindenki elérte az első pozíciót,
a mesterlövész közelebb jöhet, ahonnan már a teljes célterületre tiszta
rálátása nyílik. Többnyire ő adja le az első lövést, sőt különleges
képességeinek köszönhetően ez általában nem is csak egyetlen lövést fog
jelenteni. Miután az első sokkhatást megejtettük, jöhet az ellenség
összezavarása: ehhez a kommandósunk gránátai és géppuskája remek alapot jelent,
amit kémünk alattomos hátbatámadásokkal fokozhat, illetve ilyenkor tudja a
zűrzavart kihasználva könnyedén megszerezni az esetleges hadititkokat és egyéb
információkat.
Az akció végén általában nem
nyugodt séta a helyszín elhagyása, ha meglepnek (mondjuk egy váratlanul
felbukkanó erősítés formájában), ne próbáljunk meg a nyílt terepen futkározni
kommandósunkkal, hanem vetődjünk fedezékbe, váltsunk át Sasszem kollégára, és
szépen lődözzük le az ellenfeleket.
A kis útmutató is remekül
érzékelteti, hogy mennyire sikerült eltalálni a kis létszámú, mégis csapatalapú
taktikai játékmenetet. Hasonló próbálkozást láthattunk a Brothers in Arms
kapcsán is, ám mivel itt minden katonát magunk irányítunk, a teljes egység
sokkal közelebb áll hozzánk.
Nehézségi erő
A radarrendszer öröklött a régi Commandos-részekből (vagyis látjuk az őrök hatósugarát): addig jó nekünk, míg az őrök zöld színben látják a világot. Ha besárgulnak, az nem az irigységtől következik be, hanem sikerült valamivel felhívni a figyelmüket, és gyanakvóvá váltak. Ez még mindig jobb, mint ha ellepné a vörös köd az agyukat, hiszen akkor kiszúrtak minket, fedezékbe vetődnek, segítségért kiabálnak, riadóztatnak, így számíthatunk néhány barátinak egyáltalán nem nevezhető golyóbis érkezésére is.
Van valami, amit szintén sikeresen átörökítettek a széria védjegyei közül, és ami feltehetőleg ismét megosztja majd a játékosokat: ez pedig a nehézségi szint. Tenyérizzadásunk mértékét ugyan három fokozatban állíthatjuk (magasabb szinten az őrök jobban látnak, gyanakvóbbak, pontosabban lőnek, és tovább tartják fent a riadót), de még a legalacsonyabbra is igaz, hogy alaposan átgondolt stratégia nélkül minimálisak a túlélési esélyeink. Mentési pontok nincsenek egy végzetes lövés, és kezdhetjük a küldetést elölről. Lehet, hogy ez olvasva izgalmasnak hangzik, de szívesen megnézném a fejeteket egy (esetleges másfél órája tartó), közvetlenül a vége előtt elbukott küldetés után
Látjuk, halljuk, érezzük
A látványtól ugyan nem estem hasra (a három platformra elkészült játék a költséghatékonyság jegyében RenderWare motort használ), de azért az élvezetes szint felett marad, köszönhetően a remek fizikai motornak, amitől ellenségeink igen látványos földrerogyásokat produkálnak. A fegyverek mind autentikus világháborús darabok (bár a kommandós telepített gépágyúját némileg másképp szállították egykoron). Hangok tekintetében remekel a játék, kellő beleéléssel rendelkező szinkronhangokat sikerült találni, ráadásul a különféle dialektusok is érzékletesen átjönnek. A max. 16 személyes multirészben a deathmatch módok mellett megjelentek a remek hangulatú Postmen és a Sabotage változatok is. A játékélmény már így is magas, de ha vették volna a fejlesztők a fáradságot (pénzt és időt) saját, a játékhoz optimalizált motor kifejlesztésére, a Strike Force a még magasabb pontszámot gyűjthetett volna be tőlünk. Na talán majd legközelebb hiszen most újra bizakodóan várhatjuk a következő Commandos játékot!
