Bizonyára nem vagyok egyedül azzal, hogy azért szeretem nagyon az indie játékokat, mert itt mindig lehet találkozni újító, merész ötletekkel. Ezáltal pedig – mégha a minőség tekintetében nyilván soha nem mehetünk biztosra – könnyen különleges élményekben lehet részünk egy-egy független gyöngyszem társaságában. Határozottan a saját útját járja aktuális tesztalanyunk, a Carto is, a Sunhead Games alkotása ugyanis egy szokatlan ötletre húz fel tulajdonképpen mindent.
A címszereplő Carto egy kislány, aki a nagymamájával járja a világot egy léghajón – méghozzá nem akármilyen világot, egy mágikus, puzzle-szerű térképen ugyanis ide-oda tudják mozgatni a szigeteket és a tájakat. Ennek is megvannak azonban a maga veszélyei, egy napon pedig viharba is keverednek, melynek következtében nemcsak a térkép darabkái szállnak szanaszét, de Carto is kipottyan az ablakon. És bár az ifjú hősnek szerencsére nem esik baja, így is nehéz feladat előtt találja magát, hiszen el kell kezdenie összeszedni a szétszóródott cetliket, hogy újjáépítse maga körül a világot, és ezáltal visszajusson a nagyihoz.
A Carto játékmenete egy rendkívül érdekes mechanikára épít, előrehaladásunkat ugyanis a térképrészletek összegyűjtésével, illetve azok rendezgetésével tudjuk biztosítani. A trükk az, hogy nem rakhatunk bármit bármi mellé: figyelni kell a környező „csempékre”, illetve az azokon lévő átmenetekre, ami leginkább a terepviszonyokat jelenti – erdőt például nem tudunk közvetlenül a tenger mellé tenni, biztosítani kell az összeköttetést. Az egész persze jóval több, mint egy gyűjtögetéssel egybekötött nagy kirakós, a Carto ugyanis alapvetően logikai játék, ami azt jelenti, hogy mindig van valami trükk, amire rá kell jönnünk. Ha például az egyik karakter azt mondja, hogy az erdőtől keletre lakik, akkor át kell tennünk a házát máshova – ilyen és ehhez hasonló módokon nyithatjuk meg az újabb és újabb darabkákat, hogy aztán az egyes pályarészeket teljesítve továbblépjünk a következő fejezetre és egy új helyszínre.
További példákat szándékosan nem írok. Egyrészt azért, mert a Carto előszeretettel és egészen kreatív megoldásokkal használja a „gondolkodj a dobozon kívül” megközelítést. Másrészt pedig azért, mert mindezek ellenére sajnos igen hamar megmutatkoznak a koncepció korlátai: ötletekből tényleg nincs hiány, szinte minden fejezetre jut legalább egy-két „a-ha!” momentum, mindeközben ugyanakkor viszonylag hamar önismétlővé és unalmassá válik az alap mechanika. Nem véletlen, hogy talán még a logikázásnál is nagyobb szerep jut a kalandozásnak és a beszélgetésnek, utazása során ugyanis Carto rengeteg fura figurával ismerkedik meg. Emiatt párbeszédből is akad bőséggel, melyek – a játék egészéhez hasonlóan – könnyedek és viccesek, érdemi döntések ugyanakkor nincsenek, mint ahogy maga a cselekmény is viszonylag súlytalan. Éppen ezért én többször is azt éreztem, hogy eléggé időhúzó jellegűek tudnak lenni ezek a részek, ami talán nem is véletlenül van így, mert ezzel együtt is 5-6 óra alatt felgöngyölíthető a történet, egy-két apró titkot leszámítva pedig újrajátszási faktor sem igazán van.
A Carto egy ötletes és bájos játék, amely nem szenved hiányt a kreativitásban, ugyanakkor pont abba a csapdába esik bele, mint sok hasonló cím: a kezdeti varázs igen hamar elillan, ami miatt az élmény idő előtt kifullad. A műfaj kedvelői ettől függetlenül nyugodtan adhatnak neki egy esélyt, mert a játékmenet és a sztori tekintetében is vannak remek pillanatai, itt-ott még az érzelmi húrokat is sikeresen meg tudja pendíteni. Néhány hét múlva azonban jó eséllyel ezt az élményt is úgy fogja elfújni az új játékok szele, ahogy Carto és a nagyi léghajóján a térképdarabkákat.
