Bűnözőket idealizálni nem új keletű: a történelem során számos fiktív, vagy a valósággal legalább egy kis kapcsolatot ápoló bajkeverőből lett már népi hős, vagy legalább mitikus figura, átitatva a szórakoztatóipar számos rétegét. A népet a maga különös módján szolgáló Robin Hood, az öntörvényű Jesse James, a szegény rétegek elcsábításával maga köré védfalat húzó Al Capone mellett az elmúlt években mégis Pablo Escobar kapta a dicsfényt, köszönhetően a Netflix rendkívül jó sorozatának, és az erre ráküldött társdokuknak. Escobar rémuralma azonban jócskán eltér a példában felhozott alakokétól, hiszen emberek milliói számára okozott szenvedést, nem csupán kokaint, de terrort és rémuralmat is elhozva Kolumbia népének. A Cartel Tycoon pedig bizonyos szempontból egy ehhez hasonló történet egy kis szeletét kínálja.
HÁBORÚ ÉS BÉKE
A Moon Moose stúdió első játéka ugyanis műfaját tekintve egy olyan tycoon / gazdasági stratégia, ahol nyolcvanas és a kilencvenes évek narkókereskedelmének világa elevenedik meg, méghozzá a bűnözői oldalról, hiszen itt a játékos egy olyan kezdő drogbárónak csap fel, aki egy Dél-Amerikai országban igyekszik kikaparni a maga gesztenyéjét, fűvel, kokainnal, heroinnal, idővel pedig akár szintetikus szerekkel. A Cartel Tycoon ezt alapvetően két módon tálalja: egyrészt egy hiperrészletesen paraméterezhető, hagyományos sandbox módban, másrészt egy 3 fejezetre osztott kampányban, ahol egy-egy drogbáró felemelkedésének története kísérhető végig, ezek azonban inkább rendkívül hosszú, dróton húzott tutorial-szerűségek, melyek ha nem is az alapokat mesélik el, de igyekeznek újra és újra elmagyarázni a mechanika specifikus elemeit, valamint azt, hogy miként függ össze minden mindennel.
A válasz: totálisan, a Cartel Tycoon ugyanis nehezen hasonlítható például a műfajban relatíve hozzá közel álló Tropico-hoz, amely humorral és iróniával igyekezett elkendőzni témája komorságát. Mert ugyan itt is madártávlatból szemléljük az eseményeket, elsősorban névtelen peonoknak adva parancsot (de persze vannak bőven nevesített karakterek is, azaz a legközelebbi embereink), de azért mégiscsak egy ólommal, drogokkal és pénzzel kufárkodó diktátort irányítunk, aki igyekszik degeszre tömni a zsebeit. Csakhogy a lépték közel sem mérhető az Escobar-birodalomhoz, mert ugyan ha meg is tudjuk vetni magunkat a térkép összes megyéjében, még akkor sem fogjuk soha azt érezni, hogy egy valóságos birodalmat építettünk, inkább csak új helyeken tudjuk felépíteni azt a maroknyi ugyanolyan épületet.
KA-CHING
Ehhez persze pénzre lesz szükség, méghozzá temérdekre. Ez itt két kategóriára osztható, piszkos és legális pénzre, az elsődleges és igazából a legfőbb feladat pedig az, hogy a napi betevő folyamatosan áramoljon, a piszkosból pedig a lehető leghatékonyabban csináljunk tisztát. A Cartel Tycoon esetében így igazából a drogtermesztés alapvetően csak egy eszköz – ennek során ki kell alakítani egy komplex termelőláncot, ahol az alapot a farmok szolgáltatják, melyek megtermelik a kokacserjét, a kannabiszt és az egyéb összetevőket, amiket aztán raktárakba kell szállíttatni, onnan elosztó központokba, végül pedig egy olyan helyre, ahonnan könnyedén egy másik országba szállítható. Ez lehet egy folyó menti rév, egy nagyobb kikötő, egy reptér, vagy egy határállomás is. Ezen tevékenység azonban se nem olcsó, se nem kockázatmentes: egyrészt fizetni kell a lánc minden egyes elemét (ezt lehet tiszta vagy piszkos pénzzel is), másrészt erre felfigyelnek a hatóságok is, akik több lépcsőben csapnak a kezünkre. Kezdetben csak blokádokat állítanak, később rajtaütéseket szerveznek, aztán egyenesen a hadsereg is bevonulhat, hogy erővel vessenek véget a kétes üzletnek. A kisebb atrocitások esetében a kenőpénzzel még vissza lehet ugyan fordítani ezeket, később azonban már drasztikusabb lépésekre van szükség a hatalom megőrzése érdekében, különben könnyedén golyót kapunk a fejünkbe, hogy aztán a helyünkbe valamelyik korábbi beosztottunk lépjen.
És bár ez kezdetben kifejezetten izgalmas és ötletes, valójában nincs ennél több benne, és ez sem túl élvezetes. Irreálisan sok a mikromenedzselés, a pénzszállítást nagyrészt manuálisan kell megoldani a rezidencia és a pénzmosó vállalkozások között, ráadásul ez, és az ellátási lánc is hajlamos csak úgy beleállni a földbe, megakadva valamin, de sokszor egyáltalán nem egyértelmű, hogy pontosan min. Arról nem is beszélve, hogy nagyon kiegyensúlyozatlanok a költségek. Például a lefoglalt épületek esetében sokszor olcsóbb teljesen újakat felépíteni, mint a régieket visszavásárolni; a beosztottak folyamatosan zuhanó morálját alapvetően csak pénzzel lehet korlátozni, ez pedig rövid idővel a legnagyobb kiadássá tud dagadni, amivel nem tudja tartani a lépést a bevételi oldal. A kampányok sajnos se nem izgalmasak, se nem ötletesek, a sandbox mód pedig a jelenleg rendelkezésre álló egyetlen térkép, valamint a változatosság hiánya miatt nem tud kifejezetten sokáig érdekes maradni. A Cartel Tycoon így hiába kapta meg az 1.0-s címkét, alapvetően mégis egy valamennyire befejezetlen és kidolgozatlan játék képét kelti – erre pedig nemhogy egy világhírű drogbáró, de még egy helyi csibész se lenne túl büszke.
