Burnout Paradise – az arcade autóversenyzők paradicsoma. Lehetne akár ez is a mottója az EA kiadó és a Criterion Games közös gyermekének, hiszen a sorozat darabjainak vajmi kevés köze van a realitáshoz. Persze a játékot ismerők számára nem lesz újdonság, hogy elképesztő sebességgel lehet hajtűkanyarokat bevenni, vagy akár százméteres távolságokat ugratni verdáinkkal, de azért nem árt ezt tisztázni, mielőtt telepítjük a gépünkre a Burnoutot. Hogy akkor mégis mitől több a Burnout, mint mondjuk egy elrontott Need For Speed-epizód, és miért rajonganak érte millióan világszerte? Nos, attól, hogy a Burnout egy pillanatra sem akarja a komoly autóverseny látszatát kelteni, ennek megfelelően pedig inkább a hangulatra és a látványra apellál, semmint a valósághűségre. Teszem hozzá, az arcade rajongók népes táborának nagy örömére. Ugyanis utóbbi játékmódhoz minden a rendelkezésre áll: könnyű kezelhetőség, pörgős játékmenet, rengeteg küldetés, döbbenetes törésmodellezés és igencsak meggyőző látványvilág.
Az eddigi epizódokban megszokotthoz képest ezúttal sokkal nagyobb szabadságot kapunk a Burnout Paradise-ban. Nem menürendszerből kiválasztható pályaszakaszokon kell versenyeznünk, hanem egy teljes város áll rendelkezésünkre az eszetlen száguldozásra: Paradise City 250 mérföld hosszú betoncsíkjai. Az öt kerületből felépülő város minden egyes területe a játék első pillanatától fogva nyitva áll, arra megyünk, és ott kezdünk bele a versenyekbe, ahol éppen jól esik. Persze akadnak külön felfedezésre váró útrövidítések, ezek sárga kerítések mögött húzódnak a városban. Hajtsunk át rajtuk nyugodtan, és a térképünkön máris megjelenik a rövidíthető útszakasz. Nem csupán a versenyek miatt érdemes ezeket felfedezni, hanem azért is, mert minden egyes kinyitott útlezárás bekerül a személyes statisztikánkba, egy bizonyos mennyiség után pedig különleges jutalomautó jár értük. De Paradise City amúgy is hívogat a felfedezésre. Az útlezárások mellett ugyanis megszámlálhatatlan ugratót, extra repülésekhez alkalmas helyet (rikító kék kordonnal elzárva), ripityára törhető reklámtáblát (némelyik csak igen kreatív kaszkadőrmutatvánnyal érhető el) rejt a város. Ehhez pedig egészen pontosan hetvenötféle autó és négy motorkerékpár áll a rendelkezésünkre, amiket versenyeket nyerve, illetőleg az ellenfelek lezúzásával szerezhetünk meg. A „garázsunk” a városban található öt roncstelep lesz, ahová betérve bármikor kocsit vagy motort cserélhetünk. Sajnos tuningolási lehetőség nincs a Burnout Paradise-ban, de a járgányok színét kedvünkre változtathatjuk a fényezőműhelyben. Fontosak továbbá a szerelőműhelyek is, mivel a négykerekűinket a roncstelepen értelemszerűen igencsak lepusztult állapotban vehetjük át. A versenyzés előtt így érdemes meglátogatni a szervizt, amiért nem kell fizetnünk, és túl sok időbe sem kerül, csak átrobogunk rajta, és már csillog-villog a gép. Ami az autókat illeti sajnos a licenszeket nem vásárolták meg a játék készítői, így csupán fantázianévvel ellátott gépekkel nyomulhatunk, amik három kategóriába sorolódnak az értékeik alapján: sebesség, mutatvány, és agresszió autó. Ezeket nem árt figyelembe venni, hiszen bizonyos versenyeknek csak bizonyos verdákkal futhatunk neki.
A járgányok ezen kívül három alaptulajdonsággal rendelkeznek, úgymint sebesség, nitró és erő. A számunkra legfontosabb a nitró lesz, hiszen autóink ennek hála gyorsulhatnak fel a leghamarabb, és a kaszkadőrmutatványokhoz is erősen szükség van erre. Amennyiben rosszul állunk nitró tekintetében, egy benzinkúton áthaladva máris maximális szintű hajtóanyaggal száguldhatunk tovább. A motorok esetében erre nem lesz szükségünk, hiszen egyik sincs nitró tartállyal felszerelve, ám nincs is nagyon szükség rá, hiszen anélkül is könnyedén feltéphetjük Paradise City útjainak aszfaltját velük, mert mennek, mint a veszedelem. A két keréken száguldás igazi élmény, a sebességérzet nagyon átjön, ám sajnos sokkal kidolgozatlanabb, mint az autóverseny. Értem ez alatt azt, hogy a versenyek kimerülnek az időre megteendő pályaszakaszokban, kevés gép közül választhatunk, továbbá a motorokat nem törhetjük össze, maximum eleshetünk velük, ami ugyanaz, mint az autóknál a totálkáros törés, csak éppen sokkal kevésbé látványos. Egykerekezni azért lehet, de ez sovány vigasznak tűnik. Igaz, nem elhanyagolható tény, hogy a motorokon való versenyzés csak bónusz letölthető tartalom volt a konzolos változatban.
Nem csupán elképesztő mennyiségű, hanem rengeteg fajtájú versenyen vehetünk részt Paradise Cityben. Ezeket azonban nem kell mind teljesítenünk, hogy a játék céljaként megjelölt jogosítványfejlesztést végrehajthassuk. A vezetői engedélyünk felturbózásához bizonyos számú futamot kell teljesítenünk, amiket az útkereszteződéseknél találhatunk, a fajtájának megfelelő színnel jelölve. A versenybe egyszerű beszállni: megállunk a közlekedési lámpánál, majd kerekünk kipörgetése után már olvashatjuk is, hogy milyen sebességkorlátot nem ismerő feladat vár ránk éppen. A klasszikus „egyik pontból a másikba jutás” mellett egyéb izgalmas versenymódokban is kipróbálhatjuk vezetési képességeinket. Természetesen küzdhetünk a fogyó idő ellen, kaszkadőrmutatványokat (drift, ugratás, pörgés stb.) mutathatunk be egy bizonyos pontszám elérése érdekében, kézifékkel parkolhatunk be két álló autó közé az „izomparkolás” során, de a legnagyobb élvezetet minden bizonnyal a roncsderbik, vagyis a „lezúzás” megnevezésű futamok jelentik majd. Ezek során vagy nekünk kell adott számú ellenfelet totálkárosra zúzni az utakon (minden piszkos trükk szóba jöhet a leszorítástól kezdődően az egyszerű frontális ütközésig), vagy pedig arra kell ügyelnünk, hogy a ránk vadászó gépszörnyek igyekezete ellenére is egy darabban érjünk célba. Ez a játékmód egyszerűen annyira látványos az elképesztő élethűségű törésmodell következtében, hogy még százötvenedik alkalommal is elmosolyodunk, mikor a falra felkent ellenfél lassított felvételen elveszíti kerekeit, szétrobban a szélvédője, majd ízzé-porrá amortizálódik a kasznija a betonon. Elég vérpezsdítő érzés, na.
Ezek mellett még számos versenylehetőség került Paradise City utcáira, melyeket pusztán a szórakozás kedvéért teljesíthetünk. Az egyik ilyen az „út uralom”, ami annyit tesz, hogy a város adott útvonalain gyorsabb időt kell futnunk, mint az ott előre betáplált időeredmény. Az összes idő megdöntését természetesen értékes verdával honorálja a játék. Ha gyűjtögetni támad kedvünk, azt is megtehetjük, reklámtáblákat szétzúzva, vagy hatalmas ugratókat megcélozva. De ennél is szórakoztatóbb a Showtime-uralmak megdöntése. A Showtime során a beállított billentyű megnyomására az autónk hirtelen felborul, mi pedig a nitró segítségével késztethetjük további bukfencekre a felismerhetetlen ronccsá törő gépet. Természetesen úgy, hogy közben a lehető legnagyobb kárt okozza a megtett út során, vagyis minél több civil autót (a buszok plusz szorzót érnek) és reklámtáblát roncsoljon össze. A játék addig tart, amíg a pattogásunkat elősegítő nitró le nem nullázódik, de tekintve, hogy minden egyes ütközés során egy kevés visszatöltődik, így bizony akár percekig is elhúzhatjuk a rombolást.
Mindazok ellenére, hogy a Burnout Paradise tényleg nagyon szórakoztató és látványos játék, azért megvannak a maga hibái is. Pontosabban fogalmazva a legnagyobb erénye egyben a legnagyobb hátránya is. Vagyis az, hogy túlságosan is arcade jellegű az egész, tulajdonképpen egy tét nélküli száguldozás és zúzás a játék. A kocsinkat akárhányszor totálkárosra törhetjük, nincs jelentősége. A nitrót feltölthetjük ingyen a töltőállomásokon, a járművünk kipofozása és átszínezése szintén nem kerül egy centünkbe sem. A jogsi fejlesztése mellett teljesíthető küldetések pedig csak a szórakozást célozzák, különösebb jelentőségük nincsen. Emiatt az izgalom és az érdeklődés előbb-utóbb elvész a látványos borulások és a még látványosabb lassított felvételek közt, amihez azért az is hozzájárul, hogy a legtöbb verseny bizony játszi könnyedséggel teljesíthető. Kissé túlozva ugyan, de azt mondhatjuk, hogy a legnagyobb kihívást a teljesen logikátlanul összeállított menürendszer jelenti majd a Burnout Paradise-ban (az azonban biztosan megdolgoztatja majd minden egyes játékos agytekervényeit). Sajnos nehézségi szintet nem állíthatunk a játékban, elvileg a fejlődő jogosítványunk mellé keményebb futamok is járnak, de csupán az utolsó pályákon hagyja majd el néhány szitokszó az ajkunkat, mikor már ötödjére kenődünk szét a híd betonlábán. Főként az A pontból B pontba való furikázások válnak kifejezetten unalmassá egy idő után, pláne úgy, hogy ha elrontjuk a futamot, akkor kénytelenek vagyunk visszaautózni a verseny kiindulópontját jelentő kereszteződéshez. Persze, ha minimálisan konyítunk az autóversenyzéshez, akkor ez nem fog sokszor előfordulni, mert az MI meglehetősen egyszerű képességekkel lett felruházva, így csak különleges alkalmakkor sikerül megszorítania minket. De akkor is csak azért, mert a versenyek útvonala teljesen szabad, tehát bármilyen irányból megközelíthetjük a célpontot, és nem biztos, hogy pont a legrövidebb mellett döntünk 240-es tempónál. A roncsderbik önmagukban szintén nem rejtenek nagy kihívást. Például az első ilyen megmérettetésen két percen belül két ellenfél megsemmisítését tűzte ki teljesítendő feladatként a gép, de miután ez körülbelül 25 másodperc alatt sikerült, megfejeltem a dolgot további tizenöt rommá tört ellenféllel.
A látványba nem igazán lehet belekötni, a grafika tényleg aprólékosan kidolgozott, azonban Paradise City sokkal inkább egy kihalt metropolisz érzetét kelti, semmint élő-lélegző versenypályáét. Főként az éjszakai órákban szembeötlő a város kihaltsága, ugyanakkor érdekes, hogy a Showtime-móka életbe lépését követően környezetünk egy pillanat alatt megtelik rombolható autókkal. Csak úgy, mintha a földből nőnének ki. Egyes pályaszakaszok kifejezetten élvezetesre sikeredtek, gondolok itt a kanyargós, szerpentines hegyi utakra, azonban a többség sajnos kilométer széles, csupán enyhe kanyarokkal megspékelve. Könnyű rajtuk korrigálni egy rossz ívben vett kanyart, máskor meg akár egy percen keresztül elég csak a gázra feszülnünk, és a nitrót megfelelően adagolnunk a nyílegyenes pályaszakaszon. Ami bizonyos, hogy a játék élvezeti faktorát az online és az offline multiplayer játékmódok igencsak megnövelik, amikkel az unalmat egy időre biztosan száműzhetjük. Mert nincs is jobb, mikor ismeretlenek vagy a haverok ellen nyomulva lehet szabadon törni-zúzni úgy, hogy közben webkamerán kapjuk a fotókat (már ha van a túloldalon), hogy a pajti milyen eltorzult arckifejezéssel fogadta, mikor járgányát nekinyomtuk a betonfalnak.
Egy kicsivel több odafigyeléssel, néhány ötletesebb megoldással és a versenyek finomhangolásával igazi klasszikus darab születhetett volna a Burnout Paradise-zal, így azonban csak egy nagyon-nagyon szórakoztató, baromira látványos ám könnyen megunható arcade autóverseny lett belőle. Ami a mai kínálatot elnézve azért még így is megsüvegelendő teljesítmény.
Zúzás Paradise Cityben
Láthatatlan check pointok
Az „egyik pontból a másikba való eljutás”-versenyek során könnyű eltévedni, hiszen nincs megadva az útvonal. Hogy biztosan jó felé vedd a kanyarokat a kívánt verseny kereszteződésében, pörgesd meg a kereked, majd mielőtt a verseny elkezdődne, hívd be a térképet. Kattints rá az elkezdett versenyt jelölő ikonra és ekkor megjelennek a verseny check pointjai a térképen, amik a legrövidebb utat jelölik. Memorizáld, majd irány a pálya!
A járgányok ezen kívül három alaptulajdonsággal rendelkeznek, úgymint sebesség, nitró és erő. A számunkra legfontosabb a nitró lesz, hiszen autóink ennek hála gyorsulhatnak fel a leghamarabb, és a kaszkadőrmutatványokhoz is erősen szükség van erre. Amennyiben rosszul állunk nitró tekintetében, egy benzinkúton áthaladva máris maximális szintű hajtóanyaggal száguldhatunk tovább. A motorok esetében erre nem lesz szükségünk, hiszen egyik sincs nitró tartállyal felszerelve, ám nincs is nagyon szükség rá, hiszen anélkül is könnyedén feltéphetjük Paradise City útjainak aszfaltját velük, mert mennek, mint a veszedelem. A két keréken száguldás igazi élmény, a sebességérzet nagyon átjön, ám sajnos sokkal kidolgozatlanabb, mint az autóverseny. Értem ez alatt azt, hogy a versenyek kimerülnek az időre megteendő pályaszakaszokban, kevés gép közül választhatunk, továbbá a motorokat nem törhetjük össze, maximum eleshetünk velük, ami ugyanaz, mint az autóknál a totálkáros törés, csak éppen sokkal kevésbé látványos. Egykerekezni azért lehet, de ez sovány vigasznak tűnik. Igaz, nem elhanyagolható tény, hogy a motorokon való versenyzés csak bónusz letölthető tartalom volt a konzolos változatban.
Nem csupán elképesztő mennyiségű, hanem rengeteg fajtájú versenyen vehetünk részt Paradise Cityben. Ezeket azonban nem kell mind teljesítenünk, hogy a játék céljaként megjelölt jogosítványfejlesztést végrehajthassuk. A vezetői engedélyünk felturbózásához bizonyos számú futamot kell teljesítenünk, amiket az útkereszteződéseknél találhatunk, a fajtájának megfelelő színnel jelölve. A versenybe egyszerű beszállni: megállunk a közlekedési lámpánál, majd kerekünk kipörgetése után már olvashatjuk is, hogy milyen sebességkorlátot nem ismerő feladat vár ránk éppen. A klasszikus „egyik pontból a másikba jutás” mellett egyéb izgalmas versenymódokban is kipróbálhatjuk vezetési képességeinket. Természetesen küzdhetünk a fogyó idő ellen, kaszkadőrmutatványokat (drift, ugratás, pörgés stb.) mutathatunk be egy bizonyos pontszám elérése érdekében, kézifékkel parkolhatunk be két álló autó közé az „izomparkolás” során, de a legnagyobb élvezetet minden bizonnyal a roncsderbik, vagyis a „lezúzás” megnevezésű futamok jelentik majd. Ezek során vagy nekünk kell adott számú ellenfelet totálkárosra zúzni az utakon (minden piszkos trükk szóba jöhet a leszorítástól kezdődően az egyszerű frontális ütközésig), vagy pedig arra kell ügyelnünk, hogy a ránk vadászó gépszörnyek igyekezete ellenére is egy darabban érjünk célba. Ez a játékmód egyszerűen annyira látványos az elképesztő élethűségű törésmodell következtében, hogy még százötvenedik alkalommal is elmosolyodunk, mikor a falra felkent ellenfél lassított felvételen elveszíti kerekeit, szétrobban a szélvédője, majd ízzé-porrá amortizálódik a kasznija a betonon. Elég vérpezsdítő érzés, na.
Ezek mellett még számos versenylehetőség került Paradise City utcáira, melyeket pusztán a szórakozás kedvéért teljesíthetünk. Az egyik ilyen az „út uralom”, ami annyit tesz, hogy a város adott útvonalain gyorsabb időt kell futnunk, mint az ott előre betáplált időeredmény. Az összes idő megdöntését természetesen értékes verdával honorálja a játék. Ha gyűjtögetni támad kedvünk, azt is megtehetjük, reklámtáblákat szétzúzva, vagy hatalmas ugratókat megcélozva. De ennél is szórakoztatóbb a Showtime-uralmak megdöntése. A Showtime során a beállított billentyű megnyomására az autónk hirtelen felborul, mi pedig a nitró segítségével késztethetjük további bukfencekre a felismerhetetlen ronccsá törő gépet. Természetesen úgy, hogy közben a lehető legnagyobb kárt okozza a megtett út során, vagyis minél több civil autót (a buszok plusz szorzót érnek) és reklámtáblát roncsoljon össze. A játék addig tart, amíg a pattogásunkat elősegítő nitró le nem nullázódik, de tekintve, hogy minden egyes ütközés során egy kevés visszatöltődik, így bizony akár percekig is elhúzhatjuk a rombolást.
Kihívás nélkül
Mindazok ellenére, hogy a Burnout Paradise tényleg nagyon szórakoztató és látványos játék, azért megvannak a maga hibái is. Pontosabban fogalmazva a legnagyobb erénye egyben a legnagyobb hátránya is. Vagyis az, hogy túlságosan is arcade jellegű az egész, tulajdonképpen egy tét nélküli száguldozás és zúzás a játék. A kocsinkat akárhányszor totálkárosra törhetjük, nincs jelentősége. A nitrót feltölthetjük ingyen a töltőállomásokon, a járművünk kipofozása és átszínezése szintén nem kerül egy centünkbe sem. A jogsi fejlesztése mellett teljesíthető küldetések pedig csak a szórakozást célozzák, különösebb jelentőségük nincsen. Emiatt az izgalom és az érdeklődés előbb-utóbb elvész a látványos borulások és a még látványosabb lassított felvételek közt, amihez azért az is hozzájárul, hogy a legtöbb verseny bizony játszi könnyedséggel teljesíthető. Kissé túlozva ugyan, de azt mondhatjuk, hogy a legnagyobb kihívást a teljesen logikátlanul összeállított menürendszer jelenti majd a Burnout Paradise-ban (az azonban biztosan megdolgoztatja majd minden egyes játékos agytekervényeit). Sajnos nehézségi szintet nem állíthatunk a játékban, elvileg a fejlődő jogosítványunk mellé keményebb futamok is járnak, de csupán az utolsó pályákon hagyja majd el néhány szitokszó az ajkunkat, mikor már ötödjére kenődünk szét a híd betonlábán. Főként az A pontból B pontba való furikázások válnak kifejezetten unalmassá egy idő után, pláne úgy, hogy ha elrontjuk a futamot, akkor kénytelenek vagyunk visszaautózni a verseny kiindulópontját jelentő kereszteződéshez. Persze, ha minimálisan konyítunk az autóversenyzéshez, akkor ez nem fog sokszor előfordulni, mert az MI meglehetősen egyszerű képességekkel lett felruházva, így csak különleges alkalmakkor sikerül megszorítania minket. De akkor is csak azért, mert a versenyek útvonala teljesen szabad, tehát bármilyen irányból megközelíthetjük a célpontot, és nem biztos, hogy pont a legrövidebb mellett döntünk 240-es tempónál. A roncsderbik önmagukban szintén nem rejtenek nagy kihívást. Például az első ilyen megmérettetésen két percen belül két ellenfél megsemmisítését tűzte ki teljesítendő feladatként a gép, de miután ez körülbelül 25 másodperc alatt sikerült, megfejeltem a dolgot további tizenöt rommá tört ellenféllel.
A látványba nem igazán lehet belekötni, a grafika tényleg aprólékosan kidolgozott, azonban Paradise City sokkal inkább egy kihalt metropolisz érzetét kelti, semmint élő-lélegző versenypályáét. Főként az éjszakai órákban szembeötlő a város kihaltsága, ugyanakkor érdekes, hogy a Showtime-móka életbe lépését követően környezetünk egy pillanat alatt megtelik rombolható autókkal. Csak úgy, mintha a földből nőnének ki. Egyes pályaszakaszok kifejezetten élvezetesre sikeredtek, gondolok itt a kanyargós, szerpentines hegyi utakra, azonban a többség sajnos kilométer széles, csupán enyhe kanyarokkal megspékelve. Könnyű rajtuk korrigálni egy rossz ívben vett kanyart, máskor meg akár egy percen keresztül elég csak a gázra feszülnünk, és a nitrót megfelelően adagolnunk a nyílegyenes pályaszakaszon. Ami bizonyos, hogy a játék élvezeti faktorát az online és az offline multiplayer játékmódok igencsak megnövelik, amikkel az unalmat egy időre biztosan száműzhetjük. Mert nincs is jobb, mikor ismeretlenek vagy a haverok ellen nyomulva lehet szabadon törni-zúzni úgy, hogy közben webkamerán kapjuk a fotókat (már ha van a túloldalon), hogy a pajti milyen eltorzult arckifejezéssel fogadta, mikor járgányát nekinyomtuk a betonfalnak.
Egy kicsivel több odafigyeléssel, néhány ötletesebb megoldással és a versenyek finomhangolásával igazi klasszikus darab születhetett volna a Burnout Paradise-zal, így azonban csak egy nagyon-nagyon szórakoztató, baromira látványos ám könnyen megunható arcade autóverseny lett belőle. Ami a mai kínálatot elnézve azért még így is megsüvegelendő teljesítmény.
