A tizenhét évre visszanyúló múlttal büszkélkedő Broken Sword-sorozat alighanem minden idők egyik legnevesebb és legemlékezetesebb point ’n’ click játéka, több generáció is felnőtt a két főszereplő, George Stobbart és Nico Collard rejtélyes misztikumokat feltáró, izgalmas kalandjain. Mint ahogy a legtöbb két évtizedet megért neves franchise, úgy a Broken Sword is sok változáson esett át – például a klasszikus kézzel rajzolt 2D-s háttereket 3D-s képekre cserélte, és egyszer még a point ’n’ click játékmenetet is elhagyta –, ám a mostanában egyre nagyobb hullámokban jelentkező retróérzésnek köszönhetően visszatérőben van a gyökereihez. Az első két rész felturbózott változatai magabiztosan helyezték vissza a sorozatot a legnépszerűbb kalandjátékok közé, nemrég pedig egy rendkívül sikeres Kickstarter-projekt után – a vágyott 400.000 dolláros támogatásnak több mint a dupláját fizették be a rajongók – elkészülhetett a The Serpent’s Curse című új rész, ami teljes egészében a tizenhét éves The Shadow Of The Templarst tekinti mintaképének. Az első rész december elejei megjelenését követően január végén válik majd teljessé az ötödik Broken Sword, de aggodalomra semmi ok, már most is viszonylag hosszú játékidőt kapunk – közel háromszor annyi idő végigvinni, mint a nemrég megjelent The Wolf Among Us nyitóepizódját.
A templomos lovagrend disztópiája helyett a cselekmény ezúttal egy vészjósló festmény és a gnoszticizmus nevű misztikus vallási irányzat jelenkori, teljes ismeretlenségbe bújt hívői körül szövődik. A bevezető videóban szemtanúi lehetünk, ahogy a szóban forgó művet erőszakkal eltulajdonítják egy jómódú családtól a második világháború küszöbén álló fasiszta Spanyolországban. Ezt követően rögtön napjainkba ugrik a narratíva, és ugyanezt a képet szerzi meg egy bűnöző a párizsi Le Lezard Bleu galériában, ráadásul a rablás során lelövi a hely tulajdonosát is. Éppen a kiállításon tartózkodik George Stobbart, aki ezúttal a képeket biztosító társaság képviselőjeként van jelen, és itt fut össze véletlen Nicóval, aki az egyik újságnak ír beszámolót a neves eseményről. Miután mindketten a gyilkosság szemtanúivá válnak, a nagy kaland rögtön adja magát: elhatározzák, hogy megtalálják az elkövetőt, és azt is kiderítik, hogy mitől olyan értékes az ellopott festmény, hogy egyesek akár még ölni is képesek érte.
Ránézésre minden rendben van
A The Serpent’s Curse látványát tekintve tényleg olyan, mintha egy klasszikus Broken Sworddel játszanánk. Az interfészt és a párbeszédek szövegét klasszikusra állítva minden úgy jelenik meg, mint 1996-ban (amúgy a modern beállítás sem rossz), és a hangulathoz rengeteget hozzátesz, hogy ugyanazok a szinkronhangok szólaltatják meg a főszereplőket, akik akkoriban is. Látszatra tehát nem változott semmi – persze nyilvánvalóan a 2D-s háttérképek szebbek, ezúttal ugyanis már HD felbontásban kapjuk őket. A szereplők 3D-s animációi is megfelelnek a műfaj követelményeinek, mindössze egy-két aspektusban hagynak némi kívánnivalót maguk után; egy-egy mozdulat kissé esetlennek tűnik, és van pár olyan jellegzetes mozzanata a játéknak, amit érthetetlen módon nem sikerült megoldani. Számomra a legnagyobb rejtély az ajtók nyitása és zárása, amik valami láthatatlan kéz segítségével történnek, ugyanakkor emlékeim szerint kétszer mégis előfordult, hogy az adott szereplő képes volt erre magától is – kérdés tehát, hogy máskor ezt miért nem sikerült kivitelezni. Ettől eltekintve azonban a színvilág, a rajzok és a művészeti megoldások valóban a korai Broken Swordok legjobb pillanataira emlékeztetnek.
De ez csupán a látszat
Minden más aspektusból viszont a The Serpent’s Curse igencsak ingatag lábakon áll. Komoly probléma például, hogy az első részben rejlő 6-8 óra játékidőt követően sem mélyül el a történet. Pár információ megszerzését leszámítva főhőseink végig egy helyben toporognak, amit sajnos jól illusztrál a program helyszíneinek szegényessége is. Alig pár (egész pontosan Párizsban négy, Londonban pedig kettő) helyre mehetünk csak el, és bizony sokadik alkalommal visszatérni ezekre már nem akkora élmény. Ráadásul mindezt tetézi, hogy nincsen igazán kiemelkedő és szerethető szereplője a játéknak. George folyamatos identitásválságban szenved (hol rettentően ügyefogyott, míg máskor nagyon profi), Nico nem tud kilépni a meghódíthatatlan és távolságtartó francia szépség szerepéből, a mellékszerepekben feltűnő alakok pedig rendre egy-két vonásból állnak. Ez utóbbiakból ráadásul olyan sok van, hogy a rövid játékidő és a helyszínek borzasztó végességének kölcsönhatásaként sokszor csak úgy tülekednek egymáson.
A játékmenet kulcselemének számító fejtörők és rejtvények szerencsére helyenként képesek javítani valamit az összhatáson, és ezáltal olykor egészséges dinamizmust teremtenek – azonban ezekkel sem lehetünk mindig elégedettek. A nehézségük nem ér fel a kilencvenes évek sztenderdjeihez (arról nem beszélve, hogy a beépített súgófunkció gyakorlatilag mindent elárul, igaz, kikapcsolható), de a logikai menetük többnyire rendben van. Ugyanakkor viszont épp ezért furcsa, hogy alkalmanként mennyire alulmúlja magát a játék: többször is olyan érzésem volt, hogy egy-egy jelenetbe tényleg csak azért lett beépítve egy mindennemű józan észt nélkülöző fejtörő, hogy ezáltal hosszabb legyen a játékidő. A kedvenc példám az orosz oligarcha londoni rezidenciája, ahol be kell jutni az irodájába, amíg az egyik beosztottja lehívja a bejárathoz. Az iroda ajtaja zárva van (de miért zárná be kulcsra, amikor közvetlenül az ajtó előtt fogad minket?), a pótkulcs az előtérben rejlő, szintén zárt dohányszelencében van (miért tesz oda egy pótkulcsot, ráadásul miért zárja le?), majd miután bejutottunk a szobába, egy jelkóddal védett titkos reteszt kell kinyitnunk az íróasztalán, aminek a megoldása az előző helyiségben rejlik feketén-fehéren, még csak gondolkodni sem kell.
A fentiek azonban még megbocsátható gyengeségek, és csak eseti jelleggel vesznek vissza a játékélményből. Leginkább és legfájdalmasabban az a finom, rendkívül szofisztikált humor hiányzik a The Serpent’s Curse-ből, ami az első Broken Sword játékokat igazán naggyá tette. George nyomozása szinte végig steril, ráadásul több esetben is olyan helyzetekben találja magát a női szereplőkkel, hogy elhangzik valamiféle burkolt szexuális utalás, ami inkább kínos, mintsem vicces. Nico pedig nem tud érvényesülni a saját játékidejében; sokszor úgy viselkedik, mintha nem láttuk volna már ezelőtt négy részben, ráadásul a személyisége semerre sem halad, idegenként viselkedik egy olyan férfi mellett, akit már nagyon jól kellene ismernie.
Így kételyek közt maradtunk
Igazából nem tudom, hogy érdemes volt-e kettébontani a The Serpent’s Curse-t ilyen rövid időintervallummal a két rész megjelenése között; valószínűleg a rajongók jobban örültek volna, ha egyszerre kapják meg a teljes kalandot – ami sajnos ezúttal felemás. Helyenként ugyan kétségkívül felcsillan valami abból, ami egykoron a Broken Sword volt, de a program többnyire megelégszik a középszerűséggel, és ez mindenképpen csalódásra ad okot. De legalább lehet bízni a második részben: ha a történetből több is kiderül, és legalább a főszereplők képesek lesznek jellemben és érdekességükben gazdagodni, akkor még van esély egy jó befejezésre.
