Múlt-kor
A Broken Sword 2 nem sokkal az első rész után veszi fel a történet fonalát. George Stobbard és bájos barátnője (vagy épp exe, ez náluk gyakorta változik), Nico, egy híres professzor meghívására Párizsba utaznak, hogy jelen lehessenek egy különleges lelet megvizsgálásakor. Ám mint az várható, a dolgok nem sülnek el túl jól, s némi rosszarcúakkal vívott közjáték után George egy székhez kötözve találja magát a prof dolgozószobájában. Ráadásként a lakás lángokban áll, Nicot elhurcolták, s úgy néz ki, a gazfickók semmi nyomot nem hagytak maguk után. Elsődleges feladatunk innentől exbarátnőnk megkeresése és az események mögötti rejtelmes szálak kibogozása lesz, megfűszerezve némi világjárással és agytornáztatással.
Noha a sztori kezdete elég banális, a belőle kikristályosodó cselekmény nem mindennapi kalandot ígér. Sok stílusbeli programhoz volt már szerencsém, de fene tudja, ha a történet szempontjából kéne összevetnem őket, valahogy mindig a The Smoking Mirror jönne ki győztesen a meccsből. Ebben nagy szerepet játszik a karakterek tökéletes megformálása. A legutóbbi csodajáték So Blonde-ot leszámítva nem volt még olyan kaland, ahol ennyire a szívemhez nőtt volna minden szereplő. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy kedvenc szöszke hősnőnk „szigeteléséért” a BS2 producere, Steve Ince felelt.) A főszereplő George kissé cinikus, szarkasztikus figura, némi klasszikus sármmal megfűszerezve. Beszólásai és megjegyzései már megérnek egy misét, és akkor még csak a játék központi karakteréről beszéltem. A többi szereplő épp annyira őrült és izgalmas, amennyire azt a játék világa megköveteli. Nincsenek túlzások, mellényúlások vagy felesleges dialógusok. Minden egyes beszélgetést, videót és sztorielemet maximális élvezettel teszünk majd magunkévé az első perctől az utolsóig.
Itt a piros, hol a piros
A játék a már megjelenésekor is klasszikusnak számító point and click stílus irányelveit követi, azaz megjelenünk egy helyszínen, kattintgatunk, amerre csak a szem ellát, s a felvett tárgyak kombinálásával, felhasználásával fejtörőket oldunk meg. Ezen feladatok adják a Broken Sword 2 sava-borsát, mert bár sokat fogunk beszélgetni is, a továbbjutásért főként az eszközhasználat felel. Külön dicséretet érdemelnek a fejlesztők amiatt, hogy nem bonyolították túl a már amúgy sem egyszerű műfajt. Nem kell minden percben szemkifolyásig „pixelvadásznunk”, és a történet vége felé megjelenő, nehezebb feladatok sem jelentenek megoldhatatlan kihívást. Az egyedüli gond talán pár, kissé illogikus megfejtés, de mivel még így is végig élvezhető a játék, ezt nem igen számíthatom fel hibának. Nagyon nehéz egy ilyen hosszú (a végigjátszás itt akár napokba telhet!) kalandjátékot folyamatosan élvezhetővé tenni, de a Revolution derék dolgozói vették az akadályt.
Fontos megemlíteni, hogy bár a The Smoking Mirror humoros játék, nem tartozik a tipikus sírva röhögős kategóriába. Itt sokkal inkább az intelligens, szellemes körítés ragadja meg az embert, s teremt olyan atmoszférát, amit nagyon nehéz szavakba önteni. Ezzel el is érkeztünk a játék talán legjelentősebb pozitívumához, a hangulathoz. Az egész csak úgy süt már a képekből is, de mikor elmerülünk benne, valóban különleges élményt nyújt. Többek között ez az oka annak, hogy a harmadik és negyedik részek felett csak egy perc némasággal, és pár kósza könnycseppel az orcámon átsiklottam. Egyszerűen nincs meg bennük az, ami a Broken Swordöt minden idők egyik legjobb kalandjátékává tette. Kár!
Az idő vasfoga?
Mivel a The Smoking Mirror már nem mai játék (1997 végén jelent meg), könnyen elavulhatott volna. Ennek viszont én nem sok nyomát látom. Való igaz, hogy a felbontás csak 640x480, de ennek ellenére a kézzel rajzolt hátterek és a kellemes, 2D-s karakteranimációk miatt csodaszép összképet nyújt. Ráadásul a történet sokszínűsége okán rengeteg helyszínen megfordulunk majd, így a dzsungeltől kezdve a kalózhajón át egészen a maja civilizáció ősi romjaiig mindenben lesz alkalmunk gyönyörködni. A szereplők rajzai kicsit karikírozott tervezést kaptak, így az egész olyan, mint egy magas költségvetésű rajzfilmet látnánk. A hangokra se lehet egy szavunk sem. Szinkronokat nézve egytől egyig tökéletes munkát végeztek a színészek (kis érdekesség, hogy Nico hangja az össze BS-játékban más és más hölgytől származik), a zene pedig (megérdemli, hogy megemlítsük a nevét: Barrington Pheloung munkája) megkapó és kellemesen duruzsolva adagolja az atmoszférikus hatást. Pár perc elég, hogy beleszeressen az ember.
Mindezen tényeket figyelembe véve a Broken Sword 2-ről kijelenthető, hogy máig jó vételnek számít. Aki esetleg kihagyta volna, de szereti a kalandjátékokat, sürgősen szerezze be. Ha pedig valakinek nem jön be a stílus, az is tehet vele egy próbát, mert messze nem olyan frusztráló vagy idegőrlő, mint sok lucas artsos legenda. S hogy mi van most a nagyokkal? Ki tudja -- én még mindig reménykedem, hogy valaha visszatérnek...
