A kiemelkedő dolgokhoz olykor nem kell túl sok minden, elég csak a digitális technikára gondolni. Nullák és egyesek, kettes számrendszer – csupa egyszerű fogalom, melyekből a lehetőségek végtelen sora nőtte ki magát az elmúlt időkben. De felhozhatnánk példaként a zongorát is, ami csak fekete-fehér billentyűkből áll (kis túlzással persze), a hangszeren szerzett zeneművek mégis az emberiség kulturális csúcsteljesítményei közé tartoznak. Itt van cikkünk alanya is, a Blanc, amely fekete-fehér színeivel, teljesen eltérő hőseivel, egyszerű játékmenetével és rövid történetével az egyik legemlékezetesebb élményt nyújtotta, amivel az elmúlt hónapokban találkoztam. Florend de Grissac, a Quebec-i Casus Ludi csapatának tervezője és társalapítója anno elárulta, hogy a Blanc egy egyszerű ötleten alapul, ami egy game-jam kísérletezésből nőtte ki magát: két karaktert irányítasz benne az analóg karok segítségével, akik apró feladványokon keresztül segítik át egymást a nagy hóvihar utáni viszontagságokon.
A kontraszt azonban nem csak a ceruzával monokrómra rajzolt látványból, de hőseink mibenlétéből is ered: egyikük ugyanis egy hófehér őzike, míg a másik egy éjfekete kis farkaskölyök. A természetben alapvetően préda-ragadozó viszonyban állnának, és találkozásuk ösztönszerűsége sem teljesen magától értetődő, van bennük azonban valami közös. Családjuk ugyanis mindkettőjüket hátrahagyta a zord tél közepén, egyedül pedig egyiküknek sincs esélye a túlélésre.
Apró hőseinknek egyébként nem csupán a téllel, de a különböző természeti képződmények, emberi falvak, farmvidékek, romok és hasonló terepek állította kihívásokon is felül kell kerekedniük kalandjuk során. Időközben ráadásul még másokra is marad idejük (ha ennél többet mondanék, az már spoiler lenne), a játékmenet pedig minden fejezetben tartogat kisebb-nagyobb meglepetéseket, így garantálva, hogy nem laposodik el a koncepció. Szöveg értelemszerűen nincs, így csak mozgás, ugrás és egymást segítő interakciók révén tudunk kommunikálni. A narratívában ettől függetlenül akadnak olyan szakaszok, amelyekben nem árt összpontosítani – talán egy kicsikét túlságosan is. Amikor például a játék azzal kavarta meg az agytekervényeimet, hogy a jobb analóghoz tartozó karaktert a bal oldalra tette (és vice versa), nos, az nagyon fárasztó tudott lenni. Emellett (a terep viszontagságai miatt) olykor nehéz volt meglátni azt is, hogy merre mozdítsak el egy tárgyat, de a széllel való küzdelem sem hiányzott volna a játékból. Arra azonban figyeltek a készítők, hogy a kicsit lassabb, adott esetben „szenvedős” részek után legyen idő csúszdázni, galoppozni, tehát egy kicsit felszabadulni. Elvégre ez is az élet része, nemde? Az összetartozás-összefogás motívumot is rendkívül ügyesen ragadja meg a játék, a kontrasztokat pedig nagyban oldja, hogy a játékot ketten is játszhatjuk.
A Blanc grafikai szempontokból inkább a stílusa miatt érdekes. Utoljára talán a Mundaunban láttam hasonlót, ahol a textúrák meg a modellek is úgy készültek, hogy papírra grafitozták őket. A Casus Ludi alkotása egy annál sokkal tisztább, ám nem kevésbé vad téli világot mutat be, vizuálisan hasonló eszközökkel. A Nintendo Switchen tesztelt változat egyébként teljesen elfogadhatóan futott, nem voltak akadások.
Nem akarok nagy szavakkal dobálózni, de a Blanc tényleg az emlékezetes, jól sikerült indie alkotások közé tartozik. Ugyan nem túl hosszú, de amit kínál, az pont elég a némileg rendhagyó koncepció kibontásához. Bonyolultnak sem nevezném, de ez itt pozitívum, hiszen így képes megmutatni igazán, hogy a nagy dolgokhoz elég két szín, két apró állatkölyök és adott esetben két játékos. Az év egyik első nagy meglepetése.
