Zombik, zombik… és zombik. A csapból is folyik az élőhalottak tengere, amivel mondjuk személy szerint nincs nagy bajom, mert mindig is bírtam az agyzabálókat. Mármint nem szeretnék találkozni velük, egy hullapokalipszis esetén pedig rettegve zárkóznék be a lakásba, de mégis élvezettel nézem a témához kapcsolódó filmeket és sorozatokat, valamint hasonlóképpen kedvelem a videojátékos feldolgozásokat. Ráadásul az alkotók egyre többször mennek neki a trendnek, mely szerint az emberiség szemével nézve látjuk a nagy világvégét, így a mozikban és a játékoknál is előfordul az, hogy egy járkáló „gondolataiba”, mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Ennek remek példája volt anno a Stubbs the Zombie, ha valaki még emlékszik a 2005-ös programra. A Ben and Ed is ezt a vonalat követi, elvégre míg Ben jól összehaverkodik az első fertőzöttel, Eddel− miután a kisfiút elrabolja a gonosz porondmester, a Rundead show házigazdája− az aszott hulla bőrébe bújva ránk hárul a feladat, hogy megmentsük a kishavert.
Csapdák erdejében
A játék alapjait figyelembe véve nem más ez, mint egy runner program. Olyan folyamatosan futkározós móka, amilyenből mobilokra, okoseszközökre van millió és egy fajta. Rohanhatunk előre, kikerülhetjük az akadályokat, aztán újabb és újabb pályákon ismételhetjük meg mindezt. A lényeg a kihívás és az állandó mozgás, ami miatt az ember egy percig sem unatkozhat.
A Rundead pillanatai alatt ez többszörösen igaz. A haladási útvonalat jelentő keskeny pallók lesüllyednek, hogy ne jussunk át a következőkre, a deszkák beszakadnak talpunk alatt és hasonlóan kellemes következményekkel járhat a belassulás, pedig oda kell figyelni, mert úton-útfélén halálos csapdák állnak az útban. Először csak pengék forognak körbe, majd jönnek az óriási kalapácsok, a körfűrészek, hogy a lézerekről, sötétben szaladgálásról ne is beszéljünk.
Kihívás van bőven, ha a hátulnézetben követett Eddel sikerrel akarunk járni – ám ehhez pontos irányítás szükségeltetik. Ez pedig nem kifejezetten jött össze, és noha a fizika amúgy egészen érdekes, már-már jó, azért néhol nem csak a saját hibánkból patkolunk el.
„Óóó, hogy az a…”
Értem én, hogy jó dolog szegény, megszállott játékoson nevetni, de amikor sokadik alkalommal kezdem újra az adott mentésponttól a pályát vagy a főellenfelet, az már nem olyan élvezetes. Mondhatnám úgy is, hogy értem én ezt a fajta viccet, csak nem szeretem. Vannak ugyanis checkpointok, ezekhez gyakran vissza is lehet térni egyetlen gombnyomással, ami a próba, szerencse megközelítést erősíti – vagyis hiba után egyből nyomhatjuk az újraéledéshez szükséges gombot. A majd’ 25 pálya a gyűjthető konzervdobozokkal és a megnyitható bónuszpályákkal, kihívásokkal emiatt jó 4-5 órás elfoglaltságot mindenképpen nyújt, bár az már más kérdés, hogy ezt nem mindig élvezi az, aki valaminek a rossz végén áll. Persze nagyon vicces, ahogy zombink egyszer a lábát, egyszer a karját, egyszer a teljes alsótestét veszíti el, mégis fáradhatatlanul megy tovább, ám sokadik alkalommal már ez sem feledteti a tényt, hogy ilyen kihívási faktor mellé precízre csiszolt irányítás dukál, ami nincs meg, sőt még bugokat is kapunk. Egy esetben a főellenség fejébe szorulva nem tudtam azt megsebezni, máskor meg az előrejutásomat akadályozó ágyúk, csapdák őrültek meg úgy, hogy semmilyen formában nem engedtek előre, ezen pedig csak az újraindítás segített.
Na jó, annyira nem akarok szigorú lenni ezzel az egyébként tényleg sokszor vicces kis produkcióval. Az ötlet jó, az Unreal 4 motor grafikai megoldásai néhol egészen kellemesek, a zenék pedig illenek a műsorhoz és helyszíneihez. Tulajdonképpen zombink csetlő-botló rohanása is inkább szórakoztató, mintsem idegesítő. Már csak a játékmechanikát kellett volna tökéletesíteni, hogy az élmény is maradandóbb legyen – na, ez az, ami nem annyira jött össze, így a cikk címében lévő szó elég gyakran hagyhatja el ajkunkat.
