Hosszas vajúdás után igazi különlegesség szedte fel a horgonyt, és futott ki a honi fejlesztők műhelyéből a Battlestations Midway képében. A produkció műfaját tekintve a régi vicc jutott eszembe, amikor a székely bácsi először lát az állatkertben zsiráfot, és fél óra töprengés után kijelenti: „márpedig ilyen állat nincs”! Pedig van; ha pontosan akarnám körülírni, azt mondanám, ez egy második világháborús tengeri ütközeteket feldolgozó akció-stratégia játék, amelyben a flották tologatása mellett bármelyik haditechnikát kipróbálhatjuk egy-egy menetre. A Jane's Fleet Command óta várunk valami hasonlót: mindent kipróbálhatsz, nincs mese, ott leszel a történelem viharában, az egyik pillanatban még a zászlóshajó hídján tűzparancsokat üvöltözve, a másikban pedig annak a vadászgépnek a pilótafülkéjében, amit tíz perce magad küldtél fel járőrszolgálatba.
Csak az óceán csendes
Gondolom sokak szeme előtt most egy olyan haditengerészeti parádé képe lebeg, amelynek taktikai arzenálja a Harpoon-féle klasszikusokkal vetekszik, miközben tengeralattjáróra szállva a Silent Hunter színvonala az elvárás, és a minimum, hogy az IL-2 Sturmovik realizmusával bírjon mindegyik vadászgép… Hát nem. A stratégiai résznek elég egyszerű ecsetvonásokkal kellett dolgoznia, hogy az akcióra is jusson idő; és egyik egységből a másikba ugorva nem is lenne ésszerű, ha szimulátori mélységeket döngetne mindegyik. Így aztán a legmarkánsabb részleteket ragadták meg a különböző fegyvernemeknél, és a működtetésükhöz is elegendő lesz egy univerzális sémát begyakorolni. Közel 60 különféle egység jelenik meg a játékban, s ebből örvendetesen elhanyagolható a csak célpontként azonosíthatók (tanker, teherhajó, partraszálló egység) száma. Olyan repülőgépeket is kipróbálhatunk, mint a B-17 (flották szőnyegbombázása), vagy Narwhal osztályú tengeralattjárónkkal mérhetünk csapást ellenséges konvojokra. Leginkább azok a hadihajók és hordozók – Lexington, Yorktown, Enterprise – kerültek reflektorfénybe, amelyek Midway és az azt megelőző időszak (a Korall-tengeren vívott ütközet) főszereplői voltak. Az egységeket külső kameraállásból látjuk, vadászgépet vezetni akár az egérrel is lehet, míg a flotta tagjainál a célkeresztben lettek a finomságok elrejtve. Hajóknál ez mutatja a töltött lövegek számát, vagy hogy a kívánt célra a teljes tűzerőnkből éppen hány ágyú lát rá. A fegyverek közti váltásnál is csak azt érzékeljük, hogy a szálkereszt típusa megváltozik, és éppen légelhárító ütegek követik nyomon a kontroller mozgását, vagy torpedók zúgnak el a lövés nyomán.
Tora! Tora! Tora!
1941. december 7-én lépünk be a történetbe, Amerika legsötétebb óráján, amikor a japán hordozókról felszálló repülőgépek néhány óra leforgása alatt szétzúzták az Egyesült Államok flottáját. Ma már tudjuk, hogy a csapás korántsem volt végzetes (a repülőhordozók átvészelték), és azóta Pearl Harbour szimbólummá vált az USA-ban. A játék remekül használja ki ezt, úgy játszik a patriotizmussal, mint egy mozifilm, miközben a történelemkönyvek lapjain fellelhető tények sem szenvedtek csorbát. Szépen kivitelezett animációkban kapjuk a propagandát a nyakunkba, miközben egy Henry Walker nevezetű haditengerészeti tiszt pályafutását követhetjük nyomon, tizenegy küldetésen át, Pearltől egészen a Midway jelentette fordulópontig. Először egy torpedónaszád parancsnokaként kell helytállnunk a nevezetes napon (december 7.), majd a japán előrenyomulással párhuzamosan adnak alánk egyre jobb gályákat. Fletcher osztályú rombolón már sokkal szebb az élet, miközben Henry barátjának, Donaldnak (haditengerészeti pilóta) köszönhetően időről-időre beköszönnek repülős feladatok is. A karrier kiteljesedésével egyre nagyobb és összetettebb harci alakulatokat bíznak ránk, néhol kisebb szigetcsoportok védelmét (szárazföldi légibázisok irányításának lehetőségével), míg eljutunk a csúcsra, egy repülőgép-hordozó és a hozzá tartozó kísérők vezénylésének lehetőségéig. Az egyjátékos kampány finoman szólva rövid és féloldalas – mert mi van, ha a szerencsétlen játékos Yamamotóként akar a harcba beszállni? Nos, neki be kell érnie három, fegyvernemekre bontott minisorozattal, amelyben a felkelő nap országa vitézkedik U-bootra, csatahajóra és repülőgépre kiírt küldetésekben.
„Admiral on deck!”
A taktikai döntések egy meglehetősen szerény térképen fognak megszületni, ahol az egységek látótere, illetve a radar és szonár által lefedett terület is jelölve van. Az alánk rendelt csapásmérő különítmény hajóit, repülőit egyetlen kattintással mozgásra vagy támadásra bírhatjuk, az útvonal kijelölése (navigációs pontok sorozata) sem probléma. Az aktív haditechnika lelkivilágába is belenyúlhatunk aszerint, hogy támadáskor engedélyezzük-e a szabad mozgást, fegyverhasználatot (külön kiemelve a rombolóknál a torpedók kilövési jogát), vagy a kitérő manővereket. Az AI szimpatikusan felhasználóbarát, csendben teszi a dolgát – lövöldöz, javítgat, a visszatérő repülőgépeket landoltatja –, így bőven jut idő a magánszámokra. A formációs mozgás is ügyesen megoldott, nem előre legenerált sablonok, hanem az általunk beállított pozíció szerint állítja fel a hadrendet, és a kötelékből való kiválás is hasonlóan egyszerű. A repülőterek és hordozók (sőt némely esetben a dokkokból elérhető hidroplánok, torpedónaszádok) ugyanazon elv mentén működnek: meg van határozva, hogy egyidejűleg mennyi gépet üzemeltethet az adott platform, és nincs más dolgunk, mint az egyes kötelékek típusát, fegyverzetét meghatározni, aztán jöhet a felszállás. Nézzünk egy konkrét példát a midwayi napokból! A USS Yorktown éppen egy japán hordozót támad, és a CAP-nek (Combat Air Patrol – harci járőrszolgálat) felküldött három Wildcat típusú vadászgép oltalmazza a flottát. Maradt három szabad légi kötelékünk, amit mondjuk a kettes hangárból felküldött három Dauntless zuhanóbombázóval, a hármasból pedig négy Avenger torpedóvetővel, plusz a fedezetnek szánt két Wildcat vadászgéppel rögtön lefoglalunk (12 a hordozó kapacitása). Felszállások után a taktikai térképen a csapásmérőkkel a japán hordozóra kattintunk (ezzel a támadási parancs letudva), míg a vadászgépeket az élen álló egységhez csatoljuk. A torpedóvetők és bombázók dolguk végeztével automatikusan visszatérnek az anyahajóra – de ha teszem azt, időközben lelövik a teljes támadó hullámot, abban a percben küldheted a következőt; lehetőleg szerencsésebb összeállításban. Eközben tegyük fel, hogy a hordozó körül védelmi háromszögbe állított rombolók egy tengeralattjáró periszkópját észlelik. Ilyenkor egyetlen kattintással utasíthatod a legközelebbi kísérőt, hogy pusztítsa el, de akár átveheted a kormányt is, és személyesen hajigálhatod a mélyvízi bombákat az U-boot megsemmisülését jelző „szonárkapcsolat megszűnt!” üzenetig. Csatlakozhatsz a japán hordozó felé mélyrepülésben közelítő torpedóvető kötelékhez, vagy zuhanóbombázókkal a magasból boríthatod lángba a fedélzetet, utóbbihoz külön bombavető nézet lesz segítségedre. Ha szétesik alattad a technika, no problem, mert, ahogy a zenebohóc is megmondta: „van másik!”. A halál ezer álarcának formáját felveheted, de gyakorlatilag úgy is végigjátszható az egész, hogy ki sem szagolsz a taktikai térképről.
Csatahajók és rombolók
Mint mondottam, ez nem szimulátor, nincsenek bonyolult műszerfalak, akkurátus tűzvezetés, de azért minden egyes részletben ott a realizmusra való törekvés, például a hadihajóknál a javító részleg, ahol a tüzek eloltása, a lékek betömése az akció gyorsaságához remekül passzoló, egyszerű, ugyanakkor ötletes keretbe lett ágyazva. A legénységet reprezentáló három főt a prioritásoknak megfelelően rendelheted a problémák megoldására. A sérülésmodell a léken felvett vizet, illetve a tűz terjedési sebességét is szimulálja, de sérülhet a motor, a kormányrendszer, vagy akár a fegyverek is. A különböző hajóosztályok az arcade jelleg ellenére megőrizték alapvető jellegzetességüket, eszerint a rombolók a flotta védőangyalai, illetve gyors csapásmérésekre alkalmasak. Kiemelt jelentőségük a mélyvízi bombákban rejlik, amely a U-bootok egyetlen ellenszere (illetve a Catalina hidroplán). Bombák kioldásakor egyébként egy felszín alatti kamera lép működésbe, megkönnyítve a vadászatot. Szintén ezen típus sajátja, hogy széles látószögben torpedókat indíthat, hatásosan fenyegetve a nagyobb osztályokat. A hajóágyúi ezzel szemben közel sem képviselnek akkora tűzerőt és a hatótáv dolgában sem állnak olyan jól, mint például egy cirkáló vagy csatahajó lövegei. Alapvetően minden típus próbál a hiteles műszaki adatok felé tendálni, és ez komolyabb taktikai lehetőségeket tár fel. A csatahajók távolról egyetlen szalvóval kivégezhetik a rombolókat, de a tat felől közelítve elég sebezhetőek, és lomha mozgásuk szinte kínálja magát a torpedóknak. A tengeralattjárók itt is alattomos, sunyi fegyverek, ám a szonár korszakában korántsem mindenhatók, ráadásul a vészmerülés funkció is csak ideiglenes oltalmat adhat, hisz a széndioxid-szint minden egyes víz alatt töltött perccel kíméletlenül növekszik – előbb-utóbb kötelező „pipálni”.
A horizont, és ami mögötte van
Sokan féltették a Midwayt attól, hogy a hosszúra nyúlt fejlesztési periódus (és egyéb ügymeneti problémák) alatt az idő vasfoga keményen belemar abba a szikrázó látványba, amelynek képein csámcsogunk immár három éve. A Black Sun (a Nexus házon belül fejlesztett motorja) azonban nem okozott csalódást, a kornak megfelelő színvonalú, és helyenként egészen parádés vizuális élményt varázsolt a Csendes-óceánra. A hajók kivitelezését minden öreg tengeri medve megsüvegelné, emberek a harcálláspontokon, minden egyes apró részlet a helyén. A csatahajók kivitelezése kisebbfajta extázis. A tengerészeti bázisok (akár célpontként, akár a sajátunkként tűnnek fel) szintúgy megérdemlik a dicséretet. Az óceán hullámait – noha lehetnének ezek a hullámok néhanapján viharosabbak is – öröm szántani, és a repülőkre való váltáskor az ég is hasonló minőségű közeget kínál a gomolyfelhőkkel és a légvédelmi ütegek pamacsaival. Tengerszinten a közeli találatok vízpermettel szórják meg a képernyőt: hatásvadász elem, de remekül működik. Egyébként a külső nézet mellett egyfajta "first person" funkció is elérhető, amelyet a hadihajóknál a távcső, a tengeralattjáróknál a periszkóp, a repülőgépeknél pedig a magányos célkereszt hivatott közvetíteni. A technikai részletek közül az „archív film” szűrő a legérdekesebb, ami a régi, besárgult fekete-fehér kópiák hangulatára váltja át a képi világot. A hanghatások minősége jónak mondható, még a taktikai térkép egységein végigsimítva is hallhatjuk az aktuális harci tevékenység visszhangjait – másfelől viszont a bevetéseken az arcade műfajhoz képest erőtlen a dízelmotorok kopogása, és a sortüzek robaja is rázhatta volna jobban a szobám falait. Végül, abszolút pozitívumként had jegyezzem meg, hogy a gépigény a minőség tükrében egyáltalán nem vészes, a játék vidáman száguld középkategóriás gépeken is.
Hihetetlen győzelem
A Midway több szempontból is egyedülálló alkotás: ritkán sikerül a szimuláció határán egyensúlyozó akciórészt ilyen profin összeházasítani a stratégiai vonulattal, ráadásul a tengeri ütközetekben szereplő egységek széles skáláját próbálhatjuk ki egy rendkívül intenzív és érdekes történelmi környezetben. Az élmény tökéletes befogadásához ajánlott Walter Lord: Hihetetlen győzelem című könyvét tanulmányozni, vagy a klasszikus Tora! Tora! Tora! mozit megnézni – rögtön nyilvánvaló lesz, miért is választották a fejlesztők Midwayt témául…
Csak az óceán csendes
Gondolom sokak szeme előtt most egy olyan haditengerészeti parádé képe lebeg, amelynek taktikai arzenálja a Harpoon-féle klasszikusokkal vetekszik, miközben tengeralattjáróra szállva a Silent Hunter színvonala az elvárás, és a minimum, hogy az IL-2 Sturmovik realizmusával bírjon mindegyik vadászgép… Hát nem. A stratégiai résznek elég egyszerű ecsetvonásokkal kellett dolgoznia, hogy az akcióra is jusson idő; és egyik egységből a másikba ugorva nem is lenne ésszerű, ha szimulátori mélységeket döngetne mindegyik. Így aztán a legmarkánsabb részleteket ragadták meg a különböző fegyvernemeknél, és a működtetésükhöz is elegendő lesz egy univerzális sémát begyakorolni. Közel 60 különféle egység jelenik meg a játékban, s ebből örvendetesen elhanyagolható a csak célpontként azonosíthatók (tanker, teherhajó, partraszálló egység) száma. Olyan repülőgépeket is kipróbálhatunk, mint a B-17 (flották szőnyegbombázása), vagy Narwhal osztályú tengeralattjárónkkal mérhetünk csapást ellenséges konvojokra. Leginkább azok a hadihajók és hordozók – Lexington, Yorktown, Enterprise – kerültek reflektorfénybe, amelyek Midway és az azt megelőző időszak (a Korall-tengeren vívott ütközet) főszereplői voltak. Az egységeket külső kameraállásból látjuk, vadászgépet vezetni akár az egérrel is lehet, míg a flotta tagjainál a célkeresztben lettek a finomságok elrejtve. Hajóknál ez mutatja a töltött lövegek számát, vagy hogy a kívánt célra a teljes tűzerőnkből éppen hány ágyú lát rá. A fegyverek közti váltásnál is csak azt érzékeljük, hogy a szálkereszt típusa megváltozik, és éppen légelhárító ütegek követik nyomon a kontroller mozgását, vagy torpedók zúgnak el a lövés nyomán.
Tora! Tora! Tora!
1941. december 7-én lépünk be a történetbe, Amerika legsötétebb óráján, amikor a japán hordozókról felszálló repülőgépek néhány óra leforgása alatt szétzúzták az Egyesült Államok flottáját. Ma már tudjuk, hogy a csapás korántsem volt végzetes (a repülőhordozók átvészelték), és azóta Pearl Harbour szimbólummá vált az USA-ban. A játék remekül használja ki ezt, úgy játszik a patriotizmussal, mint egy mozifilm, miközben a történelemkönyvek lapjain fellelhető tények sem szenvedtek csorbát. Szépen kivitelezett animációkban kapjuk a propagandát a nyakunkba, miközben egy Henry Walker nevezetű haditengerészeti tiszt pályafutását követhetjük nyomon, tizenegy küldetésen át, Pearltől egészen a Midway jelentette fordulópontig. Először egy torpedónaszád parancsnokaként kell helytállnunk a nevezetes napon (december 7.), majd a japán előrenyomulással párhuzamosan adnak alánk egyre jobb gályákat. Fletcher osztályú rombolón már sokkal szebb az élet, miközben Henry barátjának, Donaldnak (haditengerészeti pilóta) köszönhetően időről-időre beköszönnek repülős feladatok is. A karrier kiteljesedésével egyre nagyobb és összetettebb harci alakulatokat bíznak ránk, néhol kisebb szigetcsoportok védelmét (szárazföldi légibázisok irányításának lehetőségével), míg eljutunk a csúcsra, egy repülőgép-hordozó és a hozzá tartozó kísérők vezénylésének lehetőségéig. Az egyjátékos kampány finoman szólva rövid és féloldalas – mert mi van, ha a szerencsétlen játékos Yamamotóként akar a harcba beszállni? Nos, neki be kell érnie három, fegyvernemekre bontott minisorozattal, amelyben a felkelő nap országa vitézkedik U-bootra, csatahajóra és repülőgépre kiírt küldetésekben.
„Admiral on deck!”
A taktikai döntések egy meglehetősen szerény térképen fognak megszületni, ahol az egységek látótere, illetve a radar és szonár által lefedett terület is jelölve van. Az alánk rendelt csapásmérő különítmény hajóit, repülőit egyetlen kattintással mozgásra vagy támadásra bírhatjuk, az útvonal kijelölése (navigációs pontok sorozata) sem probléma. Az aktív haditechnika lelkivilágába is belenyúlhatunk aszerint, hogy támadáskor engedélyezzük-e a szabad mozgást, fegyverhasználatot (külön kiemelve a rombolóknál a torpedók kilövési jogát), vagy a kitérő manővereket. Az AI szimpatikusan felhasználóbarát, csendben teszi a dolgát – lövöldöz, javítgat, a visszatérő repülőgépeket landoltatja –, így bőven jut idő a magánszámokra. A formációs mozgás is ügyesen megoldott, nem előre legenerált sablonok, hanem az általunk beállított pozíció szerint állítja fel a hadrendet, és a kötelékből való kiválás is hasonlóan egyszerű. A repülőterek és hordozók (sőt némely esetben a dokkokból elérhető hidroplánok, torpedónaszádok) ugyanazon elv mentén működnek: meg van határozva, hogy egyidejűleg mennyi gépet üzemeltethet az adott platform, és nincs más dolgunk, mint az egyes kötelékek típusát, fegyverzetét meghatározni, aztán jöhet a felszállás. Nézzünk egy konkrét példát a midwayi napokból! A USS Yorktown éppen egy japán hordozót támad, és a CAP-nek (Combat Air Patrol – harci járőrszolgálat) felküldött három Wildcat típusú vadászgép oltalmazza a flottát. Maradt három szabad légi kötelékünk, amit mondjuk a kettes hangárból felküldött három Dauntless zuhanóbombázóval, a hármasból pedig négy Avenger torpedóvetővel, plusz a fedezetnek szánt két Wildcat vadászgéppel rögtön lefoglalunk (12 a hordozó kapacitása). Felszállások után a taktikai térképen a csapásmérőkkel a japán hordozóra kattintunk (ezzel a támadási parancs letudva), míg a vadászgépeket az élen álló egységhez csatoljuk. A torpedóvetők és bombázók dolguk végeztével automatikusan visszatérnek az anyahajóra – de ha teszem azt, időközben lelövik a teljes támadó hullámot, abban a percben küldheted a következőt; lehetőleg szerencsésebb összeállításban. Eközben tegyük fel, hogy a hordozó körül védelmi háromszögbe állított rombolók egy tengeralattjáró periszkópját észlelik. Ilyenkor egyetlen kattintással utasíthatod a legközelebbi kísérőt, hogy pusztítsa el, de akár átveheted a kormányt is, és személyesen hajigálhatod a mélyvízi bombákat az U-boot megsemmisülését jelző „szonárkapcsolat megszűnt!” üzenetig. Csatlakozhatsz a japán hordozó felé mélyrepülésben közelítő torpedóvető kötelékhez, vagy zuhanóbombázókkal a magasból boríthatod lángba a fedélzetet, utóbbihoz külön bombavető nézet lesz segítségedre. Ha szétesik alattad a technika, no problem, mert, ahogy a zenebohóc is megmondta: „van másik!”. A halál ezer álarcának formáját felveheted, de gyakorlatilag úgy is végigjátszható az egész, hogy ki sem szagolsz a taktikai térképről.
Csatahajók és rombolók
Mint mondottam, ez nem szimulátor, nincsenek bonyolult műszerfalak, akkurátus tűzvezetés, de azért minden egyes részletben ott a realizmusra való törekvés, például a hadihajóknál a javító részleg, ahol a tüzek eloltása, a lékek betömése az akció gyorsaságához remekül passzoló, egyszerű, ugyanakkor ötletes keretbe lett ágyazva. A legénységet reprezentáló három főt a prioritásoknak megfelelően rendelheted a problémák megoldására. A sérülésmodell a léken felvett vizet, illetve a tűz terjedési sebességét is szimulálja, de sérülhet a motor, a kormányrendszer, vagy akár a fegyverek is. A különböző hajóosztályok az arcade jelleg ellenére megőrizték alapvető jellegzetességüket, eszerint a rombolók a flotta védőangyalai, illetve gyors csapásmérésekre alkalmasak. Kiemelt jelentőségük a mélyvízi bombákban rejlik, amely a U-bootok egyetlen ellenszere (illetve a Catalina hidroplán). Bombák kioldásakor egyébként egy felszín alatti kamera lép működésbe, megkönnyítve a vadászatot. Szintén ezen típus sajátja, hogy széles látószögben torpedókat indíthat, hatásosan fenyegetve a nagyobb osztályokat. A hajóágyúi ezzel szemben közel sem képviselnek akkora tűzerőt és a hatótáv dolgában sem állnak olyan jól, mint például egy cirkáló vagy csatahajó lövegei. Alapvetően minden típus próbál a hiteles műszaki adatok felé tendálni, és ez komolyabb taktikai lehetőségeket tár fel. A csatahajók távolról egyetlen szalvóval kivégezhetik a rombolókat, de a tat felől közelítve elég sebezhetőek, és lomha mozgásuk szinte kínálja magát a torpedóknak. A tengeralattjárók itt is alattomos, sunyi fegyverek, ám a szonár korszakában korántsem mindenhatók, ráadásul a vészmerülés funkció is csak ideiglenes oltalmat adhat, hisz a széndioxid-szint minden egyes víz alatt töltött perccel kíméletlenül növekszik – előbb-utóbb kötelező „pipálni”.
A horizont, és ami mögötte van
Sokan féltették a Midwayt attól, hogy a hosszúra nyúlt fejlesztési periódus (és egyéb ügymeneti problémák) alatt az idő vasfoga keményen belemar abba a szikrázó látványba, amelynek képein csámcsogunk immár három éve. A Black Sun (a Nexus házon belül fejlesztett motorja) azonban nem okozott csalódást, a kornak megfelelő színvonalú, és helyenként egészen parádés vizuális élményt varázsolt a Csendes-óceánra. A hajók kivitelezését minden öreg tengeri medve megsüvegelné, emberek a harcálláspontokon, minden egyes apró részlet a helyén. A csatahajók kivitelezése kisebbfajta extázis. A tengerészeti bázisok (akár célpontként, akár a sajátunkként tűnnek fel) szintúgy megérdemlik a dicséretet. Az óceán hullámait – noha lehetnének ezek a hullámok néhanapján viharosabbak is – öröm szántani, és a repülőkre való váltáskor az ég is hasonló minőségű közeget kínál a gomolyfelhőkkel és a légvédelmi ütegek pamacsaival. Tengerszinten a közeli találatok vízpermettel szórják meg a képernyőt: hatásvadász elem, de remekül működik. Egyébként a külső nézet mellett egyfajta "first person" funkció is elérhető, amelyet a hadihajóknál a távcső, a tengeralattjáróknál a periszkóp, a repülőgépeknél pedig a magányos célkereszt hivatott közvetíteni. A technikai részletek közül az „archív film” szűrő a legérdekesebb, ami a régi, besárgult fekete-fehér kópiák hangulatára váltja át a képi világot. A hanghatások minősége jónak mondható, még a taktikai térkép egységein végigsimítva is hallhatjuk az aktuális harci tevékenység visszhangjait – másfelől viszont a bevetéseken az arcade műfajhoz képest erőtlen a dízelmotorok kopogása, és a sortüzek robaja is rázhatta volna jobban a szobám falait. Végül, abszolút pozitívumként had jegyezzem meg, hogy a gépigény a minőség tükrében egyáltalán nem vészes, a játék vidáman száguld középkategóriás gépeken is.
Hihetetlen győzelem
A Midway több szempontból is egyedülálló alkotás: ritkán sikerül a szimuláció határán egyensúlyozó akciórészt ilyen profin összeházasítani a stratégiai vonulattal, ráadásul a tengeri ütközetekben szereplő egységek széles skáláját próbálhatjuk ki egy rendkívül intenzív és érdekes történelmi környezetben. Az élmény tökéletes befogadásához ajánlott Walter Lord: Hihetetlen győzelem című könyvét tanulmányozni, vagy a klasszikus Tora! Tora! Tora! mozit megnézni – rögtön nyilvánvaló lesz, miért is választották a fejlesztők Midwayt témául…
