Rögvest ott van a sztorimód, amely az első jól sikerült példány a széria történetében. PC-n ilyesmiről soha nem is volt szó, a korábbi konzolos verziók azonban próbálkoztak ilyesmivel, ám ott ordított a játékról, hogy csak botokkal népesítettek be átalakított multiplayer szinteket, és azokat fűzték össze kampánnyá. Most erről szó sincs, a Bad Company történetét érdemes végigkísérni, mert szórakoztató és helyenként egész izgalmas is.
Lényegében arról van szó, hogy hősünket, Preston Marlowe-t a katonaság kötelékében elkövetett bűneiért nem közvetlen halálra ítélik, hanem besuvasztják az amerikai sereg szégyenfoltjának számító B-szakaszba, a többi feleslegesnek, kezelhetetlennek ítélt figura mellé. Pajtásainkkal együtt bevetésre kerülünk valahol Európában, és egészen addig nincs is semmi gond, amíg rá nem találunk egy darabka aranyra. Innentől kezdve a háború oka és végkimenetele végleg elfelejtődik, a négy hős megindítja saját háborúját az arany megszerzése érdekében.
Ennek során sikerül megszállnunk egy addig semleges országot, elrabolni annak elnökét, majd megmenteni ugyanezt az elnököt, és végül, ha jól tesszük a dolgunkat, természetesen miénk lesz több köbméternyi a sárga fémből. A pályák kellően változatosak, az egyik pillanatban még tankkal szántjuk fel a golfpálya sima gyepét, a másikban meg már helikopterrel rombolunk le egész bázisokat, vagy éppen egy félig felépült városban kommandózunk legényeinkkel. Társaink viccesek, egész jól harcolnak és a sztorimód hét hosszú küldetésének lezavarása tényleg jó felvezető a multihoz, hisz az teljesen más játékstílust igényel, mint bármelyik korábbi játék.
Igen, a Battlefield Bad Company bizonyos értelemben forradalom az FPS-ekben, mégpedig egyetlen egyszerű dolog miatt: rombolódik a táj. Igen, persze, volt már ilyen más játékokban is, az egyikben a deszkakerítést lehetett szétlőni, a másikban kidőltek a fák, a Crysisban pedig a tank átment a bádogkunyhókon is. Szóval láttunk már itt-ott rombolást, de ilyen mértékűt még sosem. A Havok-motorral kiegészített saját készítésű Frostbite engine amúgy is remek grafikát biztosít, de ennél sokkal fontosabb, hogy csaknem mindent a földig lehet rombolni.
A kerítést, szögesdrótot egy késcsapás elintézi. Ha fakunyhó állja utadat, csak dobj be egy gránátot, és máris eltűnt az akadály. Ha zavar, hogy a háznak csak a másik, bevédett oldalon van bejárata, fogj egy tankot, rakétavetőt vagy gránátot és robbants rajta lukat. Egész elképesztő, hogy mennyire szét lehet zúzni a pályákat – bár a házakat nem lehet teljesen eltüntetni, de ha rendesen dúl a harc, hamarosan csak egy-két támaszfal, lépcső és gerenda marad belőlük.
Ez különösen azért látványos, mert a harc az új játékmód miatt mindig egy kis szűk területre koncentrálódik. A zászlófoglalós Conquest nemsokára ingyen letölthető lesz, addig azonban marad a szerintem sokkal jobb Goldrush. Ebben az egyik csapat támadó, a másik meg védekező – és mindig két arannyal teli ládát kell felrobbantani, illetve épségben megőrizni. A ládákat szét lehet lőni hagyományos módszerekkel, de a legjobb, ha sikerül rá bombát erősíteni, mert ha azt időben nem szedik le róla, akkor azonnal megsemmisül. Ha sikerült szétszedni a két ládát, a front továbblibben, és itt ismét két láda várja a sorsát. Minden pályán három-öt ládapár van, és amíg egy párt le nem romboltak a támadók, addig azon a kis területen dúl a csata, méghozzá addig, amíg a támadók élete el nem fogy.
Eleinte ugye a védők dolga könnyű, hisz magaslatról könnyű lerakétázni a járműveket, lemesterlövészkedni a gyalogosokat. De pár perccel, és egy tucatnyi légitámadással, tüzérségi beavatkozással, helikopter- és tanklátogatással és gránáttal később már nem ez a helyzet. A rögzített ágyúk szétesnek, a ládákat takaró házfalak megsemmisülnek, a takarást biztosító fák eltűnnek, a mesterlövészeknek kiváló tornyok összeomlanak és így egyre könnyebb a dolga a támadóknak. Persze minden a játékosokon múlik, de egy szinte fedezék nélküli helyen még a legjobbak baja is meg fog gyűlni a támadók egyre vadabb seregeivel. Főként azért, mert az újjáéledés nem csak a bázison lehetséges, hanem az egyik szakasztárs mellett is, így ha valaki elbújik az ellenség területén, a társai folyamatosan mellőle indulhatnak rohamba. A másik jó húzás, hogy ha valakit megsebzünk, az azonnal megjelenik minden csapattárs radarján, nem kell hozzá külön gombokat nyomkodni.
A sorozatból ismert kasztok most is itt vannak, minden a régi megszokott, csak a megnyitható eszközök számítanak különlegesnek. A katonák öngyógyítót, a robbantási szakértők tányéraknát, az orvosok tüzérségi támadást, a mesterlövészek lézermegjelölőt (a rakétát nekünk kell célra vezetni), a felderítők plasztikbombát nyithatnak meg a szokványos, és teljesítményben lényegesen nem különböző fegyverek mellett. Merthogy itt is van fejlődés, szinte mindenért kapunk XP-t, és legalább 50 kitüntetés, váll-lap és trófea nyitható meg a játékban.
A Bad Company tehát jött, látott és minket abszolút meggyőzött. A rombolható környezet minden eddigi beidegződést teljesen átalakít, és erre kitűnően rájátszik az új játékmód, ahol a csaták mindig egy apró területre összpontosulnak. A hálózati kód természetesen csillagos ötöst érdemel (bár a szakasz-szervezéssel voltak bajok), a hangok minden eddiginél jobbak és a kiegyensúlyozás is jól sikerült (csak azok az azonnal ölő kések ne lennének…). A Bad Company egyszerre hű a sorozathoz és újítja meg azt – ami miatt minden rajongónak kötelező tananyag!
Lényegében arról van szó, hogy hősünket, Preston Marlowe-t a katonaság kötelékében elkövetett bűneiért nem közvetlen halálra ítélik, hanem besuvasztják az amerikai sereg szégyenfoltjának számító B-szakaszba, a többi feleslegesnek, kezelhetetlennek ítélt figura mellé. Pajtásainkkal együtt bevetésre kerülünk valahol Európában, és egészen addig nincs is semmi gond, amíg rá nem találunk egy darabka aranyra. Innentől kezdve a háború oka és végkimenetele végleg elfelejtődik, a négy hős megindítja saját háborúját az arany megszerzése érdekében.
Ennek során sikerül megszállnunk egy addig semleges országot, elrabolni annak elnökét, majd megmenteni ugyanezt az elnököt, és végül, ha jól tesszük a dolgunkat, természetesen miénk lesz több köbméternyi a sárga fémből. A pályák kellően változatosak, az egyik pillanatban még tankkal szántjuk fel a golfpálya sima gyepét, a másikban meg már helikopterrel rombolunk le egész bázisokat, vagy éppen egy félig felépült városban kommandózunk legényeinkkel. Társaink viccesek, egész jól harcolnak és a sztorimód hét hosszú küldetésének lezavarása tényleg jó felvezető a multihoz, hisz az teljesen más játékstílust igényel, mint bármelyik korábbi játék.
Kő kövön nem marad
Igen, a Battlefield Bad Company bizonyos értelemben forradalom az FPS-ekben, mégpedig egyetlen egyszerű dolog miatt: rombolódik a táj. Igen, persze, volt már ilyen más játékokban is, az egyikben a deszkakerítést lehetett szétlőni, a másikban kidőltek a fák, a Crysisban pedig a tank átment a bádogkunyhókon is. Szóval láttunk már itt-ott rombolást, de ilyen mértékűt még sosem. A Havok-motorral kiegészített saját készítésű Frostbite engine amúgy is remek grafikát biztosít, de ennél sokkal fontosabb, hogy csaknem mindent a földig lehet rombolni.
A kerítést, szögesdrótot egy késcsapás elintézi. Ha fakunyhó állja utadat, csak dobj be egy gránátot, és máris eltűnt az akadály. Ha zavar, hogy a háznak csak a másik, bevédett oldalon van bejárata, fogj egy tankot, rakétavetőt vagy gránátot és robbants rajta lukat. Egész elképesztő, hogy mennyire szét lehet zúzni a pályákat – bár a házakat nem lehet teljesen eltüntetni, de ha rendesen dúl a harc, hamarosan csak egy-két támaszfal, lépcső és gerenda marad belőlük.
Ez különösen azért látványos, mert a harc az új játékmód miatt mindig egy kis szűk területre koncentrálódik. A zászlófoglalós Conquest nemsokára ingyen letölthető lesz, addig azonban marad a szerintem sokkal jobb Goldrush. Ebben az egyik csapat támadó, a másik meg védekező – és mindig két arannyal teli ládát kell felrobbantani, illetve épségben megőrizni. A ládákat szét lehet lőni hagyományos módszerekkel, de a legjobb, ha sikerül rá bombát erősíteni, mert ha azt időben nem szedik le róla, akkor azonnal megsemmisül. Ha sikerült szétszedni a két ládát, a front továbblibben, és itt ismét két láda várja a sorsát. Minden pályán három-öt ládapár van, és amíg egy párt le nem romboltak a támadók, addig azon a kis területen dúl a csata, méghozzá addig, amíg a támadók élete el nem fogy.
Eleinte ugye a védők dolga könnyű, hisz magaslatról könnyű lerakétázni a járműveket, lemesterlövészkedni a gyalogosokat. De pár perccel, és egy tucatnyi légitámadással, tüzérségi beavatkozással, helikopter- és tanklátogatással és gránáttal később már nem ez a helyzet. A rögzített ágyúk szétesnek, a ládákat takaró házfalak megsemmisülnek, a takarást biztosító fák eltűnnek, a mesterlövészeknek kiváló tornyok összeomlanak és így egyre könnyebb a dolga a támadóknak. Persze minden a játékosokon múlik, de egy szinte fedezék nélküli helyen még a legjobbak baja is meg fog gyűlni a támadók egyre vadabb seregeivel. Főként azért, mert az újjáéledés nem csak a bázison lehetséges, hanem az egyik szakasztárs mellett is, így ha valaki elbújik az ellenség területén, a társai folyamatosan mellőle indulhatnak rohamba. A másik jó húzás, hogy ha valakit megsebzünk, az azonnal megjelenik minden csapattárs radarján, nem kell hozzá külön gombokat nyomkodni.
Szerepjáték
A sorozatból ismert kasztok most is itt vannak, minden a régi megszokott, csak a megnyitható eszközök számítanak különlegesnek. A katonák öngyógyítót, a robbantási szakértők tányéraknát, az orvosok tüzérségi támadást, a mesterlövészek lézermegjelölőt (a rakétát nekünk kell célra vezetni), a felderítők plasztikbombát nyithatnak meg a szokványos, és teljesítményben lényegesen nem különböző fegyverek mellett. Merthogy itt is van fejlődés, szinte mindenért kapunk XP-t, és legalább 50 kitüntetés, váll-lap és trófea nyitható meg a játékban.
A Bad Company tehát jött, látott és minket abszolút meggyőzött. A rombolható környezet minden eddigi beidegződést teljesen átalakít, és erre kitűnően rájátszik az új játékmód, ahol a csaták mindig egy apró területre összpontosulnak. A hálózati kód természetesen csillagos ötöst érdemel (bár a szakasz-szervezéssel voltak bajok), a hangok minden eddiginél jobbak és a kiegyensúlyozás is jól sikerült (csak azok az azonnal ölő kések ne lennének…). A Bad Company egyszerre hű a sorozathoz és újítja meg azt – ami miatt minden rajongónak kötelező tananyag!
