Battlefield 1 teszt

Ugye ismerős az érzés, amikor elkap minket a gépszíj, és a szánkat sem tudjuk összezárni egy játék előtt ülve, olyan durván pörögnek körülöttünk az események? A többszereplős játékok legnagyobb trónfosztójaként, vagy egyesek szerint királyaként számon tartott Battlefield-sorozat évek óta biztosítja számunkra a pörgést, aminek köszönhetően olyan elsöprően intenzív élményekben lehet részünk, melyek során állunk a földön ragad, és még pislogni is elfelejtünk. Az elmúlt pár évben a svéd DICE hihetetlen sikerre vitte ezt a franchise-t, mostanra már a kiadó is zászlóshajóként tekint a szériára, amelynek marketingkampányába óriási talicskákkal tolja a pénzt. Nem csoda hát, hogy ilyen hátszéllel sikeres lett a Battlefield 1 is, és bár azt hihetnénk, hogy ennek a sorozatnak többé nincs szüksége a felhajtásra, az idei epizód kapcsán bizony nagyot kockáztattak a kiadónál, úgyhogy talán mégis jól jött a hype a játéknak. A Battlefield 1 új korszakba és hadszínterekre repít minket, olyan periódusba, amelyet eddig meglehetősen mostohán kezeltek a játékiparban.

Többfrontos háború

Mikor felröppentek a hírek, hogy első világháborús lesz a következő Battlefield, egy percig sem hittem a pletykáknak, amikor pedig kiderült, hogy mégis igaz a hír, képtelen voltam elhinni, hogy működhet a dolog. Most, hogy már végigvittem a kampányt, és túl vagyok 30 órányi multizáson is, rájöttem, hogy a DICE-nál jövőkutatók, félistenek, esetleg időutazók dolgoznak, akik tudták, hogy nem fognak bakot lőni legújabb részükkel. Bevallom, tévedtem. Tévedtem, mert a Battlefield 1 tényleg hihetetlenül jó lett. Nem hittem volna, hogy a Battlefield 3 után lehetséges ez, de a hangulatot és a látványt is sikerült megint négyzetre emelni, szívem szerint már írnám is mellé az „Év játéka” plecsnit, amikor… rájövök, hogy azért vannak itt problémák.

Ugye évek óta megszokott trend, hogy két jól elkülöníthető részből tevődik össze egy AAA-kategóriás játék: single player módból és multiból. Ez előbbi idestova nyolc éve lényeges tartozéka a Battlefieldeknek, mely bár úgy tűnik, sosem fog felérni a Bad Company vagy a Modern Warfare szintjére, kötelező elemként mindenki elvárja a jelenlétét. A Battlefield 1 egyik sarokkövét is az egyjátékos mód alkotja, a lényeget tekintve pedig hasonló tematikát követ, mint az előző részekben. A kampány feladata ezúttal is az, hogy megismertesse a játékosokat a program főbb komponenseivel, mint amilyen a repülőgép- és a tankvezetés, vagy épp legnagyobb örömömre a szpottolás, és szép, látványos keretek közt varázsolja el az embert. A BF1 esetében a megszokott „egyvonalas” történetmesélést viszont lecserélték egy úgynevezett War Story módra, ami annyit tesz, hogy a nagy háborúnak nem egy, hanem öt különböző szegletét ismerhetjük meg, más-más szereplők bőrébe bújva. A változatosság egészen elképesztő, hiszen a brit szerelőfiútól az amerikai hazárdőrön keresztül az ausztrál veteránig mindenkit megtalálunk stáblistán, akik valódi konfliktusok helyszínein próbálják meg túlélni a háború borzalmait. A sztorik legtöbbje izgalmas és hihető, bár amikor az amerikai pilóta lezuhan egy léghajó tetejére és elindul a vásznon felfele, hogy semlegesítse a légvédelmi üteget, nos, akkor már fogtam a fejem a túlzó, hatásvadász jelenetek sokaságától. Hasonló elemek pedig bőven akadnak a sztoriban, ezek közül talán a legdurvább a mindent elsöprő „főellenfél”, ami egy páncélozott vonat. Ennek még nevet is adtak a biztonság kedvéért – Canavart, azaz törökül „vadállatot” Arábiai Lawrence és csapata próbálja kiiktatni az utolsó War Storyban. Ez pedig egy nagyon strapabíró vonat, amit nem elég simán csak kisiklatni (ne kérdezzetek!), de gránátokkal és ágyúkkal is ripityára kell lőni.

Ezt már olyan szinten tartottam gyerekesnek és bugyutának, hogy alig vártam, hogy vége legyen, és áttérhessek a multira. De leszámítva az összes ilyen és ehhez hasonló butaságot, a kampány szórakoztató és változatos, már amennyire egy ilyen téma mellett az lehet. Külön jó pontot érdemelnek a készítők, amiért a pályák jóval nyitottabbak, szabadon bejárhatóbbak lettek a korábbi részekben látottaknál. Különösen az utolsó fejezetben, ahol mi magunk választhatjuk meg, hogy melyik célpontot támadjuk meg és hogyan. Persze a választási lehetőség többnyire csak illúzió, hiszen a cél mindig ugyanaz, és többnyire hatékonyabb, ha nem lopakodva, hanem fegyvert ropogtatva érjük el, de tény, hogy diverzitás terén a kampányra nem lehet panasz. Az öt fejezet normál fokozaton nagyjából 4 óra alatt letudható, de persze mindezt kitolhatjuk úgy, ha nehezebb fokozaton futunk nekik, és minden összeszedhető cuccot megkeresünk, amiért egyébként elolvasható kódex-bejegyzéseket kapunk.

A látványról pedig tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, amit olyan hanghatásokkal és zenével támogattak meg, amitől a hideg futkos a hátunkon. A külső megjelenítéséről ezúttal is a Frostbite motor gondoskodik, ami a cég előző játékai esetében, különösképp a Battlefrontnál már bebizonyította, hogy értő kezekben csodákra képes. Külön jó pont, hogy az eszméletlen látvány ellenére a skálázhatósága is rendkívül jó lett, így alacsony grafikai beállításokkal is remekül néz ki minden. Persze a gépigény nem alacsony, kell a kakaó a programnak, az AMD-sek pedig jól teszik, ha már most elmormolnak egy miatyánkot, mert valamiért nem szereti a hardverüket a játék. Jó hír ugyanakkor, hogy a BF1-ben már nyoma sincs azoknak a bugoknak és problémáknak, amik megpecsételték szerencsétlen Battlefield 4 sorsát, a kiadót pedig a „világ legrosszabb cége” titulus hordására kárhoztatták.

A nagyon nagy háború

A néhol egészen komolytalanra sikeredett, de összességében szórakoztató kampány után rátérhetünk a Battlefield 1 fő attrakciójára, a multira. A többszereplős mód sok területen változott az előző „katonás” Battlefield óta, de alapjai megmaradtak, és úgy járják át a Battlefield 1-et, hogy annak minden pillanata ismerős lesz számunkra. Szóval ezúttal is egy, akár 64 főt megmozgató háborús élményt kapunk, amelynek csataterein különféle szerepkörökbe (kasztokba) csoportosulva pusztíthatják egymást a játékosok. A járművek természetesen most is fontos részét képezik a harcoknak, az első világháború repülőgépeivel, tankjaival és különféle páncélozott járműveivel ostromolhatjuk egymás állásait, ezek pedig rendkívül változatossá és nem utolsó sorban látványossá teszik a csatározásokat. A játékmódok tekintetében is maradtak a készítők a jól bevált verzióknál, illetve kiegészítették azokat egy-két újjal. Most is megkapjuk a legnépszerűbb, hatalmas pályákkal és járművekkel mulattató Conquestet, valamint annak kistestvérét, a járműmentes Dominationt. Aztán ott van a Bad Company óta megunhatatlan Rush játékmód, amelyben mindig két pontot kell védeni vagy elfoglalni a csapatoknak, sikeres foglalás után pedig megnyílik a pálya egy újabb szakasza. Itt apróbb változás, hogy a támadóknak olyan távíróállomásokat kell lerombolni, amikkel a védők akár tüzérségi csapást is kérhetnek az ellenfél fejére, illetve a nagyobb pályáknak köszönhetően már több lépcsőben zajlanak az előrenyomulások (eddig 3-4, most 4-5 szakasz van). Ja, igen, és dinamikusan változó zenét is kaptunk, ami lehet, hogy apróságnak tűnik, de nagyon sokat emel a mérkőzések hangulatán.

Ezenkívül két nagyobb újdonságot találunk a játékmódok között. Az egyik a War Pigeon néven futó, általam csak galambsimogatós játékmódnak becézett opció, amiben a pálya egy véletlenszerű pontján megjelenő postagalambot kell felszedni, majd bizonyos ideig megtartani, hogy célba juttassunk vele egy üzenetet. Ez tényleg jópofa, de sajnos járművek nélküli harc, ami személy szerint engem nem igazán csábított. Nem úgy, mint az Operations néven futó másik terület, ami még egy külön menüt is kapott a játékban, ezáltal hívva fel a figyelmünket arra, hogy egy egészen különleges, egyedi élményben lesz itt részünk. Egy nagy, a Rush-hoz hasonló, 40 vagy 64 fős játékmódot kell elképzelni, amelyben esetenként nem kettő, hanem három pontot kell egyidejűleg védeni. Itt már olyan szinten döngöl minket a földbe a hangulat, hogy arra alig találni szofisztikált szavakat. A közelünkben nyikorgó tankok, a fejünk felett elhúzó repülőgépek és az égboltot elfoglaló léghajó látványa úgy nyom minket a székünkbe, hogy ember legyen a talpán, aki kibírja anélkül, hogy legalább egy „aztak...a” elhagyja a száját. Ez egyébként igaz majdnem minden 64 fős játékmódra. Elképesztően grandiózus csatákat vívhatunk, melyeknél az élmény úgy ragad minket magával, hogy azt is elfelejtjük, hogy még senkit sem öltünk meg, de már tizenötször meghaltunk. Apropó grandiózus! Természetesen a pályák ezúttal is hatalmasra és változatosra sikeredtek, még véletlenszerű időjárási elemek is borzolják az idegeinket. A sivatagban homokviharok tűnnek fel, Európában pedig eső és köd nehezítheti a látásunkat, ami még változatosabbá teszi az amúgy is csodaszép látványt. Emellett a vesztésre álló csapatot megtámogatja a játék úgynevezett behemótokkal is, ami annyit tesz, hogy erősítésként a rendelkezésükre bocsát egy páncélozott vonatot, rombolót vagy léghajót, amivel a cudarabbul állók megfordíthatják a meccs kimenetelét. Ez is eszméletlenül látványos eleme a multinak, szerencsések azok, akik elsőként pattanhatnak ezeknek a hadigépeknek a pilótafülkéjébe. 

És ezzel még nincs vége!

A többszereplős módban rengeteg változást találunk a színfalak mögött is, melyek kapcsán gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy a Hardline és a Battlefront elemeit kombinálták úgy, hogy azok egyszerre legyenek átláthatók és izgalmasak. A kasztrendszer ezúttal is átalakult, de aki egy percet is battlefieldezett már életében, nem fog számára gondot okozni, hogy kitalálja, melyik karakterosztály áll legközelebb az ő játékstílusához, és melyikkel érdemes egy-egy szituációban tevékenykedni. Az Assault könnyű automata fegyverekkel és tankelhárító felszereléssel ügyködik, a Medic félautomata puskákkal a kezében harcol, de gyógyítással próbálja életben tartani a csapatát, a Support a nehéztüzérséget hozza magával, a Recon meg… nos, biztos kitaláljátok (de ha nem, legyen elég, hogy távcsöves puskával ügyködik). Nagy változás viszont, hogy külön szerepkört kaptak a járművekbe születők, akik egyrészt azonnal választhatnak, hogy milyen masinát szeretnének hadrendbe állítani a meglévők közül (repülőgépekből és tankokból is három altípus található), valamint saját, nem túl hatékony felszereléssel rendelkeznek, melyet járműveik elhagyása után kénytelenek lesznek használni. Ennek köszönhetően sokkal kevesebb lett az idegesítő „taxizás” a multiban, vagyis az, ha valaki csak azért születik meg egy repülőgépbe, hogy eljusson vele egyik pontból a másikba. A kasztrendszer tehát remekül bevált és nagyon jól működik, ügyesen kiegyensúlyozzák egymást a szerepkörök, megoldva ezzel a multis játékok kő-papír-olló problémáját.

Emellé megjelent a harctéren a lovasság is, amely gyakorlatilag egy új járműosztályt jelent. Lovak hátára ugyanúgy megszülethetünk, mint bármelyik gép belsejébe, ha pedig nagyon jók vagyunk (vagy az ellenfél figyelmetlen), nyeregbe pattanva könnyen kardélre hányhatunk pár figyelmetlen katonát. Bár a valóságtól itt rugaszkodik el legmesszebb a program, fegyverek terén sincs okunk a panaszra, hiszen azok is kiegyensúlyozottak, és játékmenet szempontjából nagyon jók lettek. Az ismétlőfegyverek pontatlanok és csak közelharcban használhatók, a pontlövők pedig ezzel szemben akár több száz méterre is elvihetik a halált, cserébe lassúak. Kasztunk szintjétől függően háborús kötvényekből (ezeket szintlépéskor kapunk) feloldhatunk új flintákat is, melyek ugyan nagy különbséget nem jelentenek, de legalább változatosságot biztosítanak számunkra. Ugyanezt megtehetjük a járművek esetében is, tehát azoknál is kötvényeinkből bonthatunk ki különlegesebb variánsokat, mint például amilyen a lángszórós tank vagy a bombázógyilkos repülőgép.

Jó-jó, de…

A gond ezúttal is ott keresendő, ahol a Hardline és a Battlefront esetében is, és ami miatt már nyavalyogtunk nem keveset. Ez pedig nevezetesen fejlődési és unlock rendszer, ami biztosítja a keményvonalas játékosokat arról, hogy ne csak 10-20 órán keresztül legyen szórakoztató a játék, hanem azután is. A Battlefield 1 ezen a téren pedig nem szerepel túl jól, ugyanis hiába a mindent elsöprő, szuperlátványos csaták és az elképesztő hangulat, ha egész egyszerűen 30-40 óra után elfogy a szufla a multiból.

Jópofa dolog persze, hogy a játék kapott egy Call of Dutykból ismerős ládanyitogatós elemet, aminek keretében a játékosok minden meccs végén kaphatnak egy dobozt, ami tartalmazhat egy skint vagy egy ritka, legendás fegyvernek a darabját. Hogy ki kap ládát a meccs végén, az teljesen véletlenszerű, de a ládák számozásából sejthető, hogy lesz itt még mit felfeszíteni.

Ugyanakkor cirka 40 óránál már nagyjából megszerzünk minden elérhető fegyver- és járművariánst, kibontunk legalább 15 extra skint tartalmazó ládikát és megkaparintjuk a hőn áhított ritka mordályokat is. Lassan kellemetlenül érzem magam, hogy az utóbbi három DICE-játék esetében is felhoztam ezt, de elég megnézni a Battlefield 3-at vagy 4-et, ahol több száz órányi multizás után is bőven akadtak még kibontható skinek és kiegészítések a játékban. Ezzel szemben itt alig-alig találunk olyan kütyüt, amit érdemes feloldani, ráadásul a megszerezhető fegyverekkel sem sokat nyerünk, ugyanis amelyik mordály lassabb, az általában nagyobbat sebez, amelyik pedig gyorsabb, az csak csipkedi az ellenfelet – szignifikáns különbség nincs közöttük.

Az év játéka?

Azért remélem, nem vettem el a kedveteket a Battlefield 1-től, mert mindent egybevetve egy fantasztikus játék lett. Igen, az unlock rendszer nem túl mély, de minden más téren ötöst érdemel a program. Bár a kampány rövid és néhol túlságosan hatásvadász, azért elmondhatjuk róla, hogy szórakoztató, amit legalább egyszer érdemes kijátszania minden gamernek. A multi pedig? Nos, a béta után már sejthető volt, hogy mit kapunk, ennek ellenére a végeredmény így is letaglózott minket. Úgy tűnik, hogy a DICE ebben a részben kamatoztatta tudását, ebbe sűrítette bele mindazt a tapasztalatot, amit az előző játékai során megszerzett. Az eredmény pedig egy kiegyensúlyozott, látványos és hangulatos többszereplős mód lett, amit látva valószínűleg mindenki elkezdi majd számolgatni a dugipénzét, hogy vajon kijön-e abból egy gépfejlesztés. Bár nálam még mindig a Battlefield 3 jelenti a csúcsot a sorozat történetében, a Battlefield 1-nek sikerült mellé felkapaszkodnia, amivel olyan címeket taszított le a képzeletbeli trónomról, mint a Bad Company 2 és a Battlefield 2142. Egyszóval igazi remekmű lett.