A harci repülőgépek szimulátorai költséges, időigényes vállalkozások, így egyre kevesebb készül belőlük, miközben az arcade műfaj köszöni szépen, jól van, és mivel utóbbiaknál a platformok közti átjárás is könnyebben megoldható, így a joystickok lassan, de biztosan porosodnak a szekrények mélyén. Az Attack on Pearl Harbor sem a leporolós fajta, inkább a nemrégiben bemutatott Battlestation Midway kisöccse, könnyed légiparádé a Csendes-óceánon, kizárólag a reflexeinkre építve.
A történetre nem érdemes sok tintát pazarolni, a Pearl Harbor - Korall-tenger - Midway - Guadalcanal - Okinawa vonalon haladhatunk. Japán és amerikai oldalról egyaránt végiglövöldözhető a korszak, olyan gépek pilótafülkéjéből - na jó, ez kicsit túlzás, hisz csak külső nézetek vannak - mint a Zero, vagy a Corsair. Szimpatikus vonása a hadjáratoknak, hogy mindkét oldalon kettő van belőlük, továbbá enyhe dinamizmus nyomait fedezhetjük fel a ténykedések közepette. Az egyes stációk előtt ugyanis, mindig több küldetésből választhatunk - őrjárat, torpedóvetés, bombázás, légifölény megszerzése stb. -, sőt ha a kiválasztott esemény történetesen egy komplex ütközet volt, akkor még a géptípus kijelölésével azt is megszabhatjuk, hogy melyik feladatkört szeretnénk betölteni. Az egyjátékos rész szimpla 6-8 óra alatt kivégezhető, aztán átmehetünk Dogfight üzemmódba (instant légicsaták), vagy a gyér számú lelkes úttörő között csaphatunk szét multis berkekben, a 12 főre kihegyezett Deatmatch illetve TDM összecsapásokban.
Ami a játék alapjait érinti, a stílus gyökeréig hatoltak a szlovák fejlesztők, így sikeresen megalkották minden idők legegyszerűbben vezethető gépeit. Oldalkormány nincs, fékszárny dettó, miközben a felszállás egyetlen gombnyomásra történik, és még a kereket sem neked kell behúzni - ez aztán a konformizmus. A lőszer és üzemanyag végtelen, torpedóvetőként és zuhanóbombázóként is láthatatlan kezek pótolják a ledobott anyagokat. Az aerodinamika legfontosabb tézisei - a világűrbe propellerrel nem lehet kirepülni, illetve a Föld szilárd objektum - ugyan jelen vannak, de mi leszünk az elsők a történelemben, akik Avengerrel lefordulóznak egy Zerót. Tudom, nem illik számon kérni az arcade műfajban ilyen, csip-csup dolgokat, de az Attack on Pearl Harbor tényleg annyira egyszerű, mint egy fakocka. Jó hír viszont, hogy az irányításban ez ásszá avanzsál mindenkit, még ha előtte nem is szagolt magas oktánszámú olajszármazékokat.
Végeredményben a (csak) 9 repülhető géptípussal a holtidők nélküli akciózás rekordját állíthatjuk fel, miközben a látnivalókat külső nézetből közelítjük meg, amelyek közt az erősen túlspilázott lens flare effekteken kívül talán csak a robbanások találtatnak említésre érdemesnek. Hangulatilag a nagyobb hordozó-csaták körül kialakult össznépi hirig, nem ritkán 30-40 egységgel már-már kezdett közelíteni az elvárthoz, de a BS Midway után ez sem az igazi. A produkció legnagyobb erénye az alacsony gépigény, és meglepő módon a gépi pilótákat kezelő rutinok.
