Láthattunk már érdekes összetételű garázsfejlesztő-csapatokat, de az Atrio: The Dark Wild felett bábáskodó Isto Inc. még így is különlegesnek mondható, hiszen a „stúdió” gyakorlatilag kettő darab kanadai srácból áll, akik közül az egyik ráadásul olimpikon. Mindennek fejébe ők maguk is adták ki a kész művet, amiért mindenképp jár a kalapemelés, de azért nézzünk csak bele a sötétség szemébe.
Craftolj mindhalálig!
Adott tehát a felvezetésben említett világ, ahol a helyi Skynet próbálja intézni az újjáépítést, melyben az általa kreált androidok vannak segítségére. Mi magunk az egyik ilyen géplényt irányítjuk, ám feladatunk bonyolultabb annál, mint amennyire elsőre tűnik. Itt jegyezném meg, hogy ha van olyan játék, amelyben kvázi kötelező az oktatópálya végigvitele, hát az ez. Voltam olyan botor, hogy elsőre a tutorial nélkül vágtam neki a nagy kalandnak, öt perc múlva pedig már halvány gőzöm sem volt, hogy most mit is kellene tennem. A pótlás után aztán csakhamar kiderült, hogy a célunk felfedezni, erőforrást gyűjteni és azok felhasználásával újabb és újabb, a szintetikus életünket megkönnyítő eszközöket létrehozni. Csakhogy mindezt szinte teljesen egyedül (menet közben azért kapunk lépegető-szerű gépeket, amik segítik a gyűjtögetést), majdnem teljes sötétségben kell abszolválnunk. Ez utóbbi egyébként meglehetősen fontos elem, mivel, ha hosszabb ideig tartózkodunk benne, jönnek a „nemtudommik” (tényleg, nem lehet tudni, hogy mik ezek a lények), amik aztán, ha nem vigyázol, pillanatok alatt megölnek. Aggodalomra persze semmi ok, hiszen végtelen számú új android képes elhullott bajtársuk helyére lépni, ám az összegyűjtött értékes nyersanyagokért bizony vissza kell menni. Egyébként maguknak a gépeknek az élettartama is véges, így ha nem pótoljuk az energiaveszteségüket, akkor előbb-utóbb maguktól is fűbe harapnak.
Az Atrio legfontosabb eleme természetesen maga a craftolás: gyakorlatilag mindent hasznosíthatunk, amit csak a környezetünkben találunk – még az elhullott társainkat is, melyekből fejlettebb anyagokat, alkatrészeket, sőt komplett gépeket kreálhatunk. Maga a gyártás nem különösen hosszadalmas folyamat, ám ha nagyobb tételben kell előállítanunk valamit, akkor bizony le tud ülni a hangulat. És itt jön képbe egy nagyon fontos alkotóelem, a humor. Maga a fő számítógép „személyiségileg” erősen hajaz GLaDOS-ra, ergo rideg és könyörtelen, gyilkos humorral megáldva, akinek aztán teljesen mindegy, hogy a siker érdekében miből mennyit kell feláldozni. Androidjaink viszont gyakorlatilag olyanok, mint a gyerekek: naivak, és minden parancsot követnek a maguk kissé infantilis módján. A két fél párbeszédei hihetetlenül szórakoztatóak tudnak lenni, és hogy visszakanyarodjak a gondolatmenet elejére: az egyik ilyen beszélgetés végül azzal záródott, hogy vezérünk akkora adag előállítanivalót sózott a nyakamba, hogy három vagy négy robot teljes életciklusa kellett a feladat teljesítéséhez. Azóta is gondolkodom, hogy ez most vicces volt-e vagy inkább szívatós.
Funkcionális egyediség
A fent említett két jelző mind a képi világra, mind a hangszekcióra érvényes – ráadásul mindkettőben van valami egészen nyomasztó. Hiába ugyanis a jópofa poénok, a sötétből állandóan figyelő szemek, vagy az, ahogy a program a zenével játszik, mindez egészen nyugtalanító összhatást kelt. Utóbbi például leginkább csak akkor szól, ha androidunk töltésre szorul, ám akkor vérbeli cyberpunk szinti dallamokat kapunk, amik ugyan nem túl hosszúak, és nincs is belőlük sok, de ezzel az ügyes módszerrel sikerült elkerülni, hogy unalmassá vagy önismétlővé váljanak.
Igazán sok dologba nem tudnék belekötni, hiszen amibe lehetne, az ügyesen lett megmagyarázva (végtelen folytatási lehetőség, a zene). Azt azért mindenképpen megjegyezném, hogy bár van arcade- és sandbox mód is, igazából csak a sztorimódnak van értelme (ezt egyébként a játékon belül maguk a fejlesztők is jelzik). Így, mivel alapból nem a kihíváson, hanem a történeten és a hangulaton van a hangsúly, vélhetően csak az fog maradni a kampány után, akit igazán beszippantott ez a világ. Egy furcsa példával élve, az Atrio kicsit úgy szűri meg a közönségét, mint a régi Maja a Méhecske rajzfilmsorozat: az a „gyerek”, aki a főcím alatt nem menekül el visítva a „kiabáló” bácsi hallatán, még akár jól is szórakozhat.
Kiértékelés
Nehéz konkrét véleménnyel előállni a program kapcsán. Élménynek mindenképpen pozitív volt, annak ellenére is, hogy a craftolás azért pofon tudta vágni a dolgot. Ezt a kis kellemetlenséget viszont maradéktalanul kompenzálta a hangulat és a humor, na meg persze a zene. Ha idén ennél rosszabb játékkal nem találkozom, akkor az év végi értékelőben egy elégedett ember gondolatait olvashatjátok.
