Assassin's Creed: Rogue teszt

A Rogue viszonylagos sikerének egyetlen oka van: biztos alapokra építkezik, hisz az AC4 folytatásaként, az AC3 előzményeként egy már nagyjából ismert, de még így is sok meglepetést tartogató világba vezet minket. A játékmenet leginkább a tavalyi részre emlékeztet, hisz itt is van hajónk, itt is egy hatalmas, kisebb-nagyobb településekkel teli szigetvilágot deríthetünk fel, és itt is hihetetlen mennyiségű extra feladattal, gyűjtögetni valóval, másodlagos kihívással szembesülünk. De ami a játék legjobb vonása, hogy a sorozat történetében talán először érdekes, eseménydús történettel rendelkezik, ahol nem lehet már kilométerekről kiszúrni minden egyes fordulatot.

ASSZASZIN - TEMPLOMOS 1:1

Ismerkedjünk meg tehát Shay Cormac nevű hősünkkel, az orgyilkosok testvériségének legfrissebb besorozottjával, aki ordas ír akcentusával és Liam nevű haverjával az alacsony rangú beosztottak lóti-futi munkáját végzi. Pár unalmasabb megbízás és néhány végső tanóra után aztán Shay megüti a főnyereményt, és belekeveredik a templomos renddel vívott küzdelem kellős közepébe. A korábbi részekben már oly sokszor látott fura ultramodern ereklye utáni harc egész érdekes, ám ennek megtalálása és hatalmának megismerése ezúttal nem a sztori végét, hanem tulajdonképpeni kezdetét jelenti.

Amikor ugyanis Shay egy Benjamin Franklin által végzett kísérlet során valószerűtlen pontossággal megtudja, hogy hol rejtezik az ereklye (egy, az egész bolygót mutató pici hologramból azonnal kitalálja, hogy Lisszabon melyik templomába kell ellátogatnia; igen vicces jelenet!), különösebb cécó nélkül odautazik, majd véletlenül sikerül elszabadítania az ősi, idegen istenek által hátrahagyott tárgyat. A nagy tűzvészekről szóló wiki-bejegyzéseket olvasóknak ebből már ki is derült: az 1755-ös nagy lisszaboni földrengés bekövetkezte így aztán nekünk tudható be. Shay lelkiismerete nem igazán bírja el a nyomást, fellázad az akciót elrendelő Achilles ellen, végleg összeveszik Liammel, és felmond munkaadóinál.

Miután a munkaügyi tárgyalást csodával határos módon sikerül túlélnie, természetesen igen hamar bekerül a templomosok érdeklődési körébe, és viszonylag gyorsan meg is győzik, hogy ezentúl inkább nekik dolgozzon különleges ügynökként. Eszköztárunk tehát nem változik sokat a Black Flag epizódhoz képest, azonban céljaink, ismerőseink és ellenségeink érdekes ellentétben állnak a korábban látottakkal. Nem mondom, hogy a történet mindig logikus, ráadásul a nagy váltás után az orgyilkosok jóval erőszakosabb módon dolgoznak, mint amit az előző játékokban láthattunk, de a történet még így is leköti az embert. Arról nem is beszélve, hogy hiába járunk az AC3 előtt, hiába tudjuk, hogy a szálak nagyjából meddig vezetnek majd, így is kiszámíthatatlan és ezen univerzum számára nagy jelentőséggel bíró eseményekkel fogunk találkozni.

JÉGTÖRŐK

A környezet is a két korábbi rész keverékének fogható fel, természetesen egy rakat sajátos ízzel, egyedi részlettel. A játék egyetlen igazi nagyvárosa New York, amely azonban érezhetően különbözik az Assassin’s Creed III-ban látott várostól, szerencsére nem egy az egyben emelték át az épületek, utcák túlnyomó részét. Emellett megkapjuk az Atlanti-óceán északi részét jégmezőkkel, havas tájakkal és természetesen rengeteg szőrmeruhás kalózzal, és mivel új hajónk kisebb vízkiszorítású, mint amilyen a Jackdaw volt, a Hudson folyón felhajózva egy jóval enyhébb klímájú, de ugyanúgy szigetekkel, kisvárosokkal, hajókaravánokkal megszórt zónát Albany környékén.

A tenger jobbára ugyanazokat a lehetőségeket nyújtja, mint a tavalyi Assassin’s Creedben, vagyis kereskedni még mindig nem lehet, ágyúval és karddal viszont annál több lehetőségünk lesz. A Unity kipróbálása és nyúzása után az embert valósággal elvakítják a lehetőségek: tudunk ismét vadászni, a szőrmékből pedig ilyen-olyan kiegészítőket gyártani. Elásott térképek kincsek nyomára vezetnek, legendás hajókkal akaszthatjuk össze vágósarkantyúnkat, ráadásul az őslakosok festményeit is tanulmányozhatjuk. Elfoglaljuk a New Yorkot terrorizáló banditák erődítményeit, jégbe fagyott zsákmányt harácsolhatunk, és némi hosszú távú profitért cserébe újjáépíthetjük a romos épületeket. És persze ott van a tengeri csaták által kínált szinte végtelen élvezet, az erődök bevétele, a különféle halak és vízi emlősök megszigonyozása is.

Ami nem tért vissza a karibi kalózos részből, az a hajóroncsok felfedezése (és egyáltalán, az úszás, hisz itt a víz általában jeges), és a saját hajóflotta irányítása is csak igen későn válik elérhetővé, de szerencsére néhány kisebb újítás tudja feledtetni a hiányzásokat. Ott van például a két új fegyver, a légpuska (funkciójában gyakorlatilag a fúvócső high-tech utódja) és a gránátvető, ami nem csak első hallásra tűnik anakronisztikusnak és kiemelkedően táposnak. Hajónk, a Morrigan is kapott két új eszközt (amik fejlesztéséhez persze most is rengeteg fontra és nyersanyagra lesz szükség), az egyik egy precízebb géppuska, a másik pedig a robbanó hordókat váltó, magunk mögé ereszthető meggyújtott olaj. És ha már a tengeri ütközeteknél tartunk, a messze leghangulatosabb új manőver nem is a mi arzenálunkat gazdagítja, hanem ellenfeleinkét: végre ők is meg tudnak minket rohamozni, ami ugyan nem sűrűn esik meg, de akkor annál nagyobb hévvel veti magát az ember a csatába.

KLASSZIKUS VAGY ÓSDI?

Nagyjából idén bizonyosodott be teljesen, hogy az az Assassin’s Creed játékmenet, ami hat évvel ezelőtt formabontónak tűnt, lejárt lemezzé vált. Közel tíz epizód alatt sem sikerült megreformálni a harcrendszert, amit alapként használva igencsak maga mögött hagyott minden konkurens, a lopakodás sosem működött igazán, és bizony az egykor ámulatba ejtő szabad mászás és rohanás sem egyedi megoldás már, és inkább azon pillanatok miatt tűnik fel, amikor Shay megint elakad egy térdéig érő kőben, megint ott ugrik le, ahol nem kellene, és megint nem hajlandó kis manőverezés nélkül átmászni egy nyamvadt kerítésen. És ha van valami, amiben a Unity előrelépés volt, hát az a falakról ereszkedés, ami itt mintha még nehézkesebb lenne, mint korábban bármikor. Szerencsére a Rogue szimpatikusan kevés olyan küldetést tartalmaz, amelyeknél ha hősünket észreveszik, az azonnali halált és újratöltést okoz, így legalább ezen nem fogjuk felidegesíteni magunkat.

A modern kori részek bája is alaposan megcsappant, szerencsére ezt a Rogue nem igazán erőlteti ránk – ha valaki nagyon irtózik ezen epizódoktól, akár húsz-harminc perc alatt letudhatja az összes ilyen szakaszt. Pedig nem rosszak ezek sem: ugyanúgy a Black Flagből ismerős FPS-nézetben járhatjuk be ugyanazt az Abstergo központot, számítógépeket hackelve egy új logikai játékkal, tabletek gyűjtögetésével szerezve extra videókat, a háttértörténetet megvilágító szövegeket.

A felderítés öröme és a konkrét játékmenet ma már primitívnek ható megoldásai között szerencsére – leginkább a nagyszerű hajózás és az ehhez kapcsolódó lehetőségek miatt – az előbbi felé billen el a mérleg nyelve. Amennyiben pedig a Unityhez hasonlítjuk ezt a részt, akkor mindenképpen, hisz bár a Rogue sem próbál meg új utat törni, azzal senki nem vádolhatja meg, hogy nincs benne tartalom. Igaz, ha már az egész AC-recepttől megcsömörlöttél, egész biztosan nem fog ez sem bejönni, de ha Párizs üres pompája nem érdekel, viszont szívesen vennél részt egy újabb tengeri kalandban, és a Black Flaget a legvégére sem untad meg, hát az Assassin’s Creed Rogue is az ujja köré fog csavarni.