Akárhogy is van, jómagam sajnos még nem jártam Groom Lake közelében sem, és még ha ez a helyzet jövőben így is marad, a különféle konspirációs elméleteken alapuló filmeket, játékokat, könyveket mindig örömmel fogadom. Arról nem beszélve, hogy ez az egész alienesdi remek témája lehet egy FPS-nek, amit a mostanság némiképp a gyengélkedés jeleit mutató Midway remekül ki is használt: 2005-ben kiadta az árulkodó nevű Area 51-et.
Az idegenek már a spájzban vannak
A legtöbb akciójátéktól az ember általában nem vár el komolyabb történetet, ennek ellenére akadnak olykor üdítő kivételek (ott van például a Deus Ex első része). Esetünkben arról van szó, hogy Ethan Cole, a különlegesen veszélyes anyagokkal foglalkozó csapat, a HAZMAT tagjaként azt a megbízást kapja, hogy társaival együtt nézzen utána a területen zajló zavargásnak és tegyen pontot a végére. Aztán ahogy lenni szokott, hamar kiderül, hogy az egyszerű rutinmunka helyett tulajdonképpen a világ megmentése lesz a feladatunk, ugyanis a kutatásokért felelős fehér köpenyes, csapzott hajú tudóscsapat (élükön Dr. Winston Crayjel) kicsit elnézte a dolgokat, és a bázis hemzseg a vírusfertőzött mutánsoktól. Ideje hát kitakarítani… Azért akad szerencsére itt-ott egy kis csavar a sztoriban, példának okáért idővel mi is elkapjuk a fertőzést és lőfegyver nélkül, karmokkal téphetjük az ellenfelet; meg aztán a történet vége felé még az idegenek állomására is eljutunk. Azt megjegyezem, hogy túl sokat kommunikálni a játékban nem fogunk, aki tehát mélyebben el kíván merülni a furcsaságok tárházában, az használja bátran a Cole bal karjára csatolt szkennert, amivel titkos dokumentumokat, műtőasztalon fekvő lényeket és egyéb jószágokat vizsgálhatunk meg, így rakva össze puzzle-ként a teljes konspirációs képet; az összegyűjtött adatokat a főmenüben bármikor megtekinthetjük.
Döntő fontosságú viszont a grafikai megvalósítás. A játék megjelenési dátumát figyelembe véve az egész látványvilág egy közepest érdemel. A felbontást igen magasra is feltornázhatjuk, ami a mai gépeknek nem fog problémát okozni, még az én igencsak közepes masinámon is szépen elfutott. A legtöbb tereptárgy sérül, az üvegcserepek látványosan repülnek szanaszét, a hangulatot pedig csak fokozzák a falakon szétkent vérfoltok. Ami ellenben zavart egy picit, hogy napfényt még csak messziről sem fogunk látni, a telepről sajnos nem tesszük ki a lábunkat, így a szabad tereknek lőttek, pedig szívesen tettem volna egy sétát a sivatagban a bázis körül. A katonai támaszpont után üdítő változatosság az idegenek főhadiszállása, viszont a harsány színvilág némiképp próbára teszi az ember szemét. Több helyütt a Halóhoz hasonlították a játékot, én megemlítem még a Doom harmadik részét is, ugyanis az elhagyatott bázison való mászkálás, a mutánsok hada, a csepegő testnedvek, a sötét sarkok lépten-nyomon az id Software anyagát juttatták eszembe (ráadásul mindkét játék három cédényi terjedelmet foglal el). Arról nem találtam információt, hogy milyen motort használ az Area 51, alighanem valamilyen házi fejlesztésről lehet szó, mindenesetre a célnak megfelel.
A fegyver innenső és túlsó végén
Ugyan a játékban puszta kézzel is harcolhatunk, túlélési esélyeinket jelentősen növeli a fegyverarzenál, mely téren a készítők nem erőltették meg magukat. Adott a már jól ismert nyolclövetű pisztoly, a Vipera névre keresztelt gépfegyver (ennek másodlagos módja nagyítási lehetőséget biztosít), puska (az előbbihez hasonlóan ebből egyszerre kettőt is kézbe vehetünk), távcsöves mesterlövészfegyver és kétfajta gránát, emellett pedig két, az idegenekkel való kísérletezés eredményeképp kifejlesztett, igen szigorú ágyú is rendelkezésünkre áll.
A ránk törő horda sajnos nem túl változatos, a legtöbbször fluoreszkáló színekben pompázó mutálódott emberekkel fogunk találkozni, de természetesen a szürkékkel is összefutunk majd (ez utóbbi nem harcol, hanem egy pajzs mögé bújva folyamatosan idézi a lényeket). A mesterséges intelligenciára nem lehet panasz, a katonák általában folyamatosan fedezékbe bújnak és onnan szórják a gránátokat.
Az Area 51 egyik vonzereje valószínűleg a hangjukat kölcsönző ismert személyiségekben rejtőzik. A gonosz hangján ugyanis nem más, mint a filmszakmában valamint a zeneipar egyik szegmensében (ahol nem is igazán maga a zene a lényeg, hanem a sokkolás és az erőteljes színpadi show) nevet szerzett Marilyn Manson szólal meg, főhősünk, Ethan Cole narrációjára pedig David Duchovnyt kérték fel, akinél az X-aktákban való főszereplés okán nem is találhattak volna ufós témájú játékba jobban passzoló karaktert.
Van igazság odaát?
Őszintén szólva a játék eleinte nagyon tetszett. Kóvályogtam a bázison, hallgattam a katonák beszélgetését, aztán amikor megindult az akció, társaimmal együtt vettük fel a harcot a szörnyek ellen. A gond és az unalom akkor kezdődött, amikor a bajtársak egytől-egyik eltünedeztek mellőlem, és egyedül kellett bolyonganom a telepen. A fegyverek nem túlzottan különlegesek, és agyafúrtabb rejtvényt sem kell megoldanunk, csak menni oszt’ lőni. A monotóniát igyekeznek feloldani a bőkezűen mért videók, átvezető mozik — ezek elnyerték a tetszésemet, de sok órát így sem tudnék eltölteni egyszerre a játékkal. Kipróbálása azért javasolt (azoknak is, akik esetleg PS2-vel vagy Xboxszal rendelkeznek), ugyanis több változatban is elérhető: adott a rendes dobozos verzió, azonkívül a kiadó oldaláról is leszedhető néhány dolláros árért cserébe, a harmadik lehetőség pedig (a kereskedelmi TV-műsorokhoz hasonlóan) az Amerikai Légierő által szponzorált ingyenes, közel 2 gigabyte-os csomag, ami az a nevesebb letöltőoldalakon hozzáférhető. Jómagam a bolti példányt teszteltem, így nem tudom, mennyire zavaróak a reklámok, de ingyenessége okán egy pillantást mindenképp megér.
