Furcsa tény, de igaz: a nagyjából tizenöt fős kopterszimuláns mezőny (PC-re kiadottakról beszélünk szigorúan) igen nagy százalékában a mostani címszereplő kapja a legnagyobb hangsúlyt, így elméletileg nem kellene gondot okozzon a korábbi változatokban szerzett tapasztalatok összehasonlítása a mostani eresztéssel – azonban annyi minden megváltozott időközben, hogy még azokat is éri pár meglepetés az AAA-ban, akik Comanche-ban annak idején csukott szemmel lőttek a hátuk mögé. Két platformon volt szerencsém tesztelni jelen cikk alanyát, de az irányítás tekintetében sok különbség nem volt. Na nem azért, mert PC-n nem lenne adott a billentyűzet lehetősége, de az még a könnyített beállítások mellett sem alkalmas a repülési alapműveletek elvégzésére, így némi nagy koncentráltságú anyázást követően – szégyen ide, PC-s gyökerek oda – az öngyilkosság elöl a gépbe dugott Xbox 360 kontroller nyújtotta békébe menekültem. Az Apache Air Assault készítői amúgy nem vitték túlzásba a nehézségi szintek súlyozását, mivel összesen két beállítás van. A könnyebb, Training módban nagyjából fél óra kell ahhoz, hogy elsajátítsuk a helikopter irányításának alapjait, összeszokjunk a fegyverrendszerekkel, és a harmadik-negyedik nekifutás környékén már túl is jutunk az első küldetés első öt percén. Jómagam ugyan nem vagyok kifejezett helikopter-ász, de nagy mellénnyel úgy gondoltam, hogy az alapfokú előképzettségem okán kihagyhatom a kezdőknek szánt lépcsőfokot – 25 évnyi játékos tapasztalatom alatt egyszer sem volt még ekkora kudarcélményem, pedig játszottam a Wizardry 7-tel nulla angoltudással, illetve az Elite-tel németül. A realisztikus fokozaton a helikopter nem szimplán irányíthatatlan, hanem olyan érzés, mintha egy részeg, dühös és vak bikát kellene úgy irányítani, hogy a heréit húzkodod, a menetiránynak háttal ülve: nem lehetetlen, csak kell pár év, mire belejössz.
Kis pénz, kis poligonszám
Már írtam, hogy az az amúgy csak a címében AAA program a nagy elődök nyomdokain halad, és lám: a 2000-es évek elején látott grafikai trükk ismét hódít: magasról minden szép, de földközelben széles ecsettel kent paca a mindenség. Ez a megoldás a nagy magasságban közlekedő repülőknél csak ritkán bukott meg, hiszen viszonylag ritkán kerültünk a kritikus 2-300 méteres magasság alá (és akkor is csak pár pillanatig, füstölő motorral, helyre kis dugóhúzóban pörögve), viszont most ugyanez pepitában igaz: ritka lesz, hogy olyan magasra emelkedünk, ahonnan már elég messziről látjuk a dolgokat ahhoz, hogy azt mondjuk: na, nem is olyan csúnya ez. Sajnos a fennmaradó idő 99 százalékában az ótvar csúnya és a funkcionálisan undorító között lavírozik a látvány. Alacsony költségvetésű játékként azonban ez nem igazán fontos, csak azért részletezem ennyire, mert a képeken talán nem jön át, pontosan hogy is néz ki mozgásban a játék.
A repülhető helikopterek modellezése pontosnak tűnik, bár még sosem mentem el a Boeinghez, hogy csókolom, hadd vegyek már méretet egy AH-64D Longbow Apache-ról, úgyis áll itt pár a garázsban. Sajnos azonban az ellenfeleknél már nem áll ez a tézis, hiszen annak ellenére sem sikerült normálisan elkészíteni őket, hogy összesen háromfélével futunk majd össze a játékban: lesznek pálcikaemberek, platós kisteherautók (vagy ezekre nagyon hasonlító légvédelmi állások, esetleg hajók) és helikopterek, ezen utolsók kivételével mind meglehetősen darabos külsővel. A rendelkezésre álló fegyverekben sem állunk majd nyakig: lesz gépágyú (ezt jellemzően speciális kameranézetekben használjuk majd, miközben egy helyben lebegünk – lehetőleg ne túl sokáig tegyük, az ellenség bár csúnya, de csak mértéktartóan ostoba), okos és buta levegő-föld, illetve butácska levegő-levegő rakéta, ezekből ugyan nincs sok, de legalább pár perc alatt automatikusan újratölthetjük őket, illetve ha találunk baráti leszállópályát, akkor ott dolgos kezek soron kívül kiszolgálnak minket.
Wall of text
A fenti angol kifejezés jellemzően a neten terjedt el, jelentése: hatalmas mennyiségű, unalmas és/vagy semmitmondó szöveg, nagyméretű fórumhozzászólás. Pillanatnyilag keresve sem találhatnánk jobb illusztrációt az AAA küldetésleírásainál – az első néhányat még el-elolvastam, de kiderült, hogy mindig ugyanaz van, csak a célterület növényvilága változik (a nem túl széles hó-dzsungel-sivatag spektrumon): terroristák gyalog, autóval és légi járművel, menjünk oda, csapjunk a fejükre, és közben vigyázzunk, hogy ne szedjenek szét minket is. Néha jön valami izgalmasabb részfeladat, például a Blackhawk Down emlékezetes jelenete, amikor a sérült helikopter pont a viperafészek közepébe zuhan, és a roncsokban rekedt túlélőknek kézifegyverrel kell távol tartaniuk maguktól az ellenséget – nos, itt most hasonló lesz, hiszen nekünk kell ártalmatlanítani a magasból a hőkamerás képen beazonosított terroristákat.
Hiányosan hiánypótló
Annak ellenére, hogy az Apache Air Assault sok mérce szerint nem jó játék, a végső értékelésnél nem bírtam elég szigorú lenni vele. Egyrészt ne feledjük: low budget játék, így nem szabad a dollármilliókból készülő (illetve mostanában inkább nem készülő) nagyokhoz hasonlítani, másrészt fontos fegyvertény, hogy sokan vártak már egy ehhez hasonlóan komoly szimulátorra, harmadrészt pedig az ár/érték arány a korábban említett negatívumok ellenére is meglehetősen jó. Igazából én a kihagyott helyzeteket sajnálom csak, hiszen az AAA sokkal többet ad az árkádos Training módban, és a játékosok komoly része egyszerűen megrémül a realisztikus mód összetettségétől (hogy a Veteran szint kegyetlenkedéseit ne is mondjam), így összességében az újrajátszhatósági ráta csökken, amin a közepes minőségű és átlagos lehetőségekkel kibélelt kooperatív és többjátékos mód sem segít. A küldetések egyhangúságán sem ártott volna picit még reszelni, de a műfaj szerelmesei nagyjából pont akkor unják majd meg a „menj oda és ölj meg mindenkit” jellegű feladatokat, amikor az egyjátékos kampány végére érnek – hiába, ha elég éhesek vagyunk, a menzás finomfőzelékben is képesek vagyunk megtalálni a többre hivatott magyar kulinária legjobb pillanatait.
