Egy dolgot már az elején érdemes leszögeznünk: a játék megjelenési idõpontjában felbukkanó netes pletykákkal ellentétben az új Alone in the Dark sötét atmoszférával bíró, helyenként igenis félelmetes program.
DE
Nem lehet tagadni a program érdemeit: rengeteg jó ötlettel és hangulati elemmel felvértezett kalandjátékról beszélünk, olyan folytatásról, amilyenre a rajongók vártak, de… És itt jön a nagy de. A játék végigjátszása közben ugyanis sokkal több idő jut a bosszankodásra, mint a program valódi élvezetére. A bugok és a félkész videók azokba a pillanatokba is képesek belerondítani, amik amúgy nagyon jól lettek felépítve, elkészítve, amiktől ez az Alone lehetett volna az egyik legjobb, ha nem a legjobb… De nem lett, és erről csak a fejlesztőcsapat, illetve a kiadó tehet – hiszen valamilyen okból kifolyólag ragaszkodtak a kora nyári megjelenéshez.
Ami jó…
Érdemes a pozitív oldallal kezdeni, aztán majd rátérünk a feketelevesre is. Az Alone in the Dark okosan építkezik a kaland- és a hangulati elemekbõl. Szépen lassan adagolja a fizikára alapuló feladatokat, és hál’istennek nem nagyon erőlteti a harcot – ennek tényleg illik örülni, ugyanis ez a leggyengébb láncszem a játékban. A videók alapján úgy tűnt, az Alone in the Dark egy Silent Hill klónná válik, de a végső verzió telepítését követően kiderült: ebben a játékban a kaland és a platform elemek sokkal dominánsabbak, mint a fentebb emlegetett szériában. A készítők alapvetõ elhivatottságát jól jellemzi, hogy olyan újszerű elemekkel próbálkoztak, mint például karakterünk pislogása, amire külön gomb van, így, ha valami a szemünkbe fröccsen, elhomályosul a látásunk, s mindez nem is javul egészen addig a pillanatig, amíg ki nem pislogjuk a mérgező szert. Ugyancsak újító megoldásnak tekinthetõ a sérüléseink modellezése és ellátása. A nagyobb sebeknél pólyával kell megakadályozni az elvérzést (ekkor FPS nézetben lényegében saját szemünkkel vizslatjuk testünket), míg a kisebb sérüléseknél elég, ha egyszerűen lefújjuk a készletünkben található sebsprayjel.
Kombinálj!
Ha a kaland és logikai elemeket nézzük akkor az Alone a fizikán és a környezet rombolhatóságán alapuló feladatok részesíti előnyben, s ahogy az előre sejthető volt, a fejlesztők a tűzzel való játékra helyezték a legnagyobb hangsúlyt. A pályákon található járművek benzintankja kiszúrható, a kiszivárgott üzemanyag belobbantható, a bekövetkezõ, nagy robbanással járó láncreakció végeztével pedig általában azonnal szabad lesz elõttünk az út. Minden éghető dolgot meggyújthatunk (és erre gyakran szükségünk is lesz), a földön heverő tárgyak nagy részét pedig kombinálhatjuk egymással. A sebeink ellátását szolgáló spray öngyújtó hozzáadásával lángszóróként üzemel, a flakonba tömött géz segítségével Molotov-koktélt fabrikálhatunk, s ha ezt még ragtapasszal is megtoldjuk, akkor máris van egy öntapadós bombánk, sőt, ha a fegyvert is a kezünkbe vesszük, akkor az eldobást követően a levegőben is felrobbanthatjuk pirotechnikai tákolmányunkat. A gyúlékony folyadékokat a pisztolyunkban lévő töltényekkel is párosíthatjuk, így jóval nagyobb tűzerővel ruházhatjuk fel a mordájunkat.
Nagykabát, kis hellyel
A lehetőségek számával tehát nincs baj, a sokak által kifogásolt, szintén elég sajátos inventory rendszer pedig kifejezetten bejött nekem (lásd még erről külön magyarázó képeinket). A használható tárgyainkat a hős széttárt kabátjából vehetjük elő, és itt kombinálhatjuk azokat. A kedvenc receptjeinket gyorsbillentyűre is rakhatjuk, így pillanatok alatt előállíthatjuk a szükséges egyveleget. Az egyetlen problémám a kabát szűkös méretéből fakadt: az első óra után ugyanis teljesen teletömtem a zsebeimet, így az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy igyekeztem ésszerűen elrendezni a dolgaimat. A tárgypakolgatáshoz kapcsolható egy másik idegesítõ megoldás is: a szekrényekben talált holmikat kizárólag egymás után vehetjük fel, azaz ha nekem csak a kötszer kell, akkor fel kell vennem minden mást is, amit a program a pólya elé rangsorol, majd amire nincs szükségem, azt azonnal el is dobálhatom. Bosszantó apróságok ezek, de ettől függetlenül a játék ezen részével nagyszerűen elboldogultam.
…és ami nem jó!
Van valami, amit mindenkinek tudnia kell: az Alone in the Dark egészen egyszerűen nincs kész. Ez a verzió jó esetben is csak egy végső béta, nem pedig egy nyomásra kész mesterlemez tartalma. Minden egyes animációban van valami hiba, ha a képek összeálltak, akkor a hang hiányzik, ha a hang rendben van, akkor a videók akadoznak. Ugyanez a helyzet az irányítással, a logikai feladványokkal és a kalandelemekkel is. Rengeteg feladat a fizikán alapul. Ilyen például, amikor egy szikrázó vezetéket kell a testünkkel úgy belengetni, hogy az fennakadjon egy kiszögellésen és ne érjen a vezetőként szolgáló drótkerítéshez. Más játékban ez tíz másodperc és ebben már az is benne van, hogy törjük a fejünket a probléma megoldásán. Itt azonban öt-tíz percet is elszerencsétlenkedhetünk, amíg az átkozott madzag végre fennakad a kiválasztott célon. A platformelemek nagyszerűek lennének, ha tudnánk, hogy honnan és hová lehet ugranunk, hol kell kapaszkodnunk, ráadásul elég illúzióromboló, hogy itt semminek sem kell nekifutnunk: álló helyből elrugaszkodva a szuperhősök monumentális ugrásaira hajazó videót vág be a program. Említettem már, hogy a harc is el lett baltázva (és akkor még rendkívül finoman fogalmaztam). Az ötlet alapvetően szuper: a készítők próbálták szimulálni karunk lengését (legalábbis a kontrollerrel így működött a dolog – érdemes egyébként gamepadet választani a billentyûzet helyett), tehát ha valakit fejbe akarunk vágni, akkor utánoznunk kell a végtagok mozgását és lényegében fel és le kell mozdítani az analóg kart. Mondanom se kell, hogy az egész nyögvenyelősre és erőltetettre sikeredett, a rendszernek köszönhetően az ellenfelek legyűrése kész kínszenvedés, és arról még nem beszéltünk, hogy a leütött áldozatokat fel is kell gyújtanunk, hogy véglegesen jobblétre szenderüljenek. Ezen metódus mikéntjét és hogyanját az olvasó fantáziájára bízom, de annyit már most elárulok, hogy idegességetekben minimum agyvérzést kaptok majd.
Az Eden Games fejlesztőinek legutóbbi játéka a Test Drive Unlimited volt, így biztosak voltunk benne, hogy vezetős résszel is felruházzák majd a legújabb Alone kalandot. Az rendben van, hogy egy valódi „ember szimulátornak” készített programban először be kell törnünk az autó ablakát, majd be kell nyúlnunk azon, hogy kinyissuk a zárt ajtót (a kezünkbe vett tárgy lengetésével beverni egy ablakot szintén érdekes mutatvány), ám a készítők itt nem álltak meg – a gyújtás madzagjait is a kezünkbe kényszerítik, hogy azokat cserélgetve és összeérintve végleg az őrületbe kergessenek minket (mindez autentikus ugyan, de azért nem kis túlzás egy játék részérõl).
A sikeres manővert követő autózás egy agyonszkriptelt jelenetben csúcsosodik ki, amiben egy mélygarázsból indulva el kell jutnunk a Central parkig úgy, hogy a mögöttünk folyamatosan pusztuló utca maga alá ne temessen. Nekem harmadikra sikerült abszolválni a feladatot, de hallottam olyan játékosról is, aki itt, ennél a résznél törte apró darabokra a billentyűzetét.
Félelemből jó, hangból csak közepes
Ahogy az elején már utaltam rá, sokak szerint az új Alone egy cseppet sem félelmetes. Szerintem ez egyáltalán nem igaz. A játékos modellek jók, a fény-árnyék hatások nagyszerű atmoszférát keltenek. Az igazat megvallva szerintem a játék kifejezetten szép. Persze nem egy Crysis vagy Metal Gear Solid 4 színvonal, de szép. Annak mondjuk örültem volna, ha több váratlan pillanat során hozzák rám a frászt a készítők, de így legalább nem vesztettük el hír- és bemutató szerkesztőnket Grathet, aki az ilyen típusú játékoknál félpercenként kap a szívéhez. Ide kapcsolódik, hogy a hangok területén sem remekel a program. Az effektek sokszor csúsznak, a főhős szinkronhangja egyáltalán nem karakteres, a zenék ellenben egész jók, nem véletlen, hogy ez az anyag a gyűjtőknek szánt díszdobozban külön CD-n kapott helyet.
Lehetett volna sokkal, de sokkal jobb is…
… ha a készítők kapnak még fél évet és a játék egy alapos tesztelésen is átesik. Ennyi bosszantó hibával és figyelmetlenséggel még kevésbé hangzatos alkotásoknál sem nagyon találkoztam. A végső verdikt így 68% lett. Kevés, roppant kevés, főleg egy olyan programnál, ahol látszik, a készítők megpróbáltak apait-anyait beleadni, Van itt sok ötlet és újító szándék, kétségtelen, hogy a fejlesztők igyekeztek új színt hozni a műfajba. Ha lett volna még idő, ha mindent ki tudtak volna dolgozni rendesen, akkor talán azt mondhatnám, hogy az Alone in the Dark méltóképpen tiszteleg elődei előtt, és gondolkodás nélkül adtam volna rá nyolcvan százalékot, ebben a mostani formában azonban egy kihagyott lehetőség maradt, a játék idegesítő apróságok egész során bukott el. Ha szereted a kalandjátékokat és rajongsz a horrorért, akkor nyugodtan tegyél egy próbát, de feledhetetlen élményt semmiképpen ne várj!
