Van egy titkos, de tulajdonképpen teljesen egyszerű mérőeszközöm a kiemelkedő játékok kiszimatolására. Tényleg nem bonyolult: ha és amennyiben ahelyett, hogy csekélyke szabadidőmben a P3D-vel (repszim) repülnék egy Budapest-New York távot vagy az Armored Warfare-ban lőném a harckocsikat, inkább a tesztelni kapott játékot veszem elő, akkor az jó játék. Ha óráról órára halogatom a tesztelés befejezését, még akkor is, ha alig néhány napja indult el az AW új, téli küldetéssorozata, és még így sem nem bírok elszakadni a „munkajátéktól”, az azt jelenti, hogy kiemelkedő versenyzővel van dolgom. Itt, az Airborne Kingdomnál ez történt, de még mennyire.
Régen játszottam ennyit cikkírás előtt. Nem tudom, ez az alapvetően nem túl bonyolult történetű, de valami csodaszép hangulatú grafikával, ízléssel és mértékkel megrajzolt mesevilág csúnyán beszippantott. Eleve, amikor a közel-keleti hangulatú csempék jelentik a tájat, ami felett egy aprócska, de steampunk-szerű, lebegő palotával kell mozognunk, miközben a térkép szélét felpöndörödő pergamenszél jelzi… Az csak jó lehet.
Jó is. Mese ez, de szép és okos. Feladatunk egyszerű: egy régi-régi, már csak a könyvtárak mélyén lapuló, kézzel írt kötetekben és a gyerekeknek mesélt legendákban létező, óriási birodalmat kell visszaállítanunk. Egyetlen lövés, egyetlen bombázás nélkül. Fura, mi? Pedig működik. Nyersanyagot kell összeszedni a földről, méghozzá cuki, kétfedelű zuhanóbombázókon közlekedő munkásainkkal. Épületeket felhúzni, a nyersanyagokból ezt-azt gyártani, közben persze kutatni-fejleszteni. S utazni, de sokat. Ha ügyesek vagyunk, és megfelelő épületekkel egészítjük ki a repülő városunkat, egészen gyors lesz a lebegés két pont között. Várnak ránk a térkép rejtett zugai, a birodalmunk építéséhez szükséges, de a csatlakozásra csak bizonyos küldetések sikeres teljesítése után hajandó királyságok, a kincseket rejtő ódon romok, a felfedezés öröme…
Persze sok mindenre figyelni kell az önfeledt lebegés közben. Minél messzebbre jutunk, annál kevesebb a felszedhető étel, víz, szén (ami a lebegést biztosító energiát előállító gőzgépekhez kell) – éppen ezért nagyon kell figyelni arra, hogy először a raktárkapacitást növelő fejlesztéseket toljuk végig, majd a lakosság fogyasztását csökkentsük, de szintén tech-kutatásokkal. Eközben figyelni kell a lakosság lelki igényeire is: a nehezen összegyűjtött bevándorlóink villámgyorsan lelépnek, ha egészségük, a jókedvük vagy a vallási igényeik szintje lecsökken. Éppen ezért itt is a fokozatosság elve javasolt: ne akarjunk gyorsan nagy várost építeni, mert nem fog menni.
Ha már építkezés, hát, ezt a részt imádtam. Az alap a járda, ami a központi palotával köt minket össze. Ezekre kell felfűzni az épületeket. Na, itt jön a szépség: az épületeknek, apró házaknak és óriási gyáraknak tömege van. Mi meg lebegünk, ugye. De nemcsak arra kell figyelni, hogy városunk mekkora felhajtóerővel rendelkezik, azaz hány épületet bír el, de arra is, hova rakjuk azokat. Fizika, hölgyeim és uraim, egészen pontosan az erőkarok csodálatos világa. Egyensúly kell, mert ha ferde a város, szomorú a lakója, és akkor elhagy minket. Ki kell mindig, mindent egyensúlyozni, hogy vízszintes maradjon az egész kóceráj. Jó hír: ha kell, át is lehet helyezni az épületeket. Lesz matek, rendesen. Pláne azért, mert a gyárak zajosak és füstösek, ezeket tehát nem érdemes a lakóépületek mellé felhúzni, mert Józsi szomorú lesz és elhagy minket. Ja, ezt már említettem, asszem.
Szépen lassan hömpölygő történet ez, amolyan szöszmötölős-belefeledkezős. Emberek, lazítsatok egy kicsit! Építsetek óriási szélkerekekkel és léggömbökkel hajtott, színes csodavárosokat. Rátok fér.
(Megjegyzés: ez a cikket négyszer kezdtem el (újra)írni, mert egy kicsit még betöltöttem a játékot. Csak az íze kedvéért…)
