Habár az Agents of Mayhem egyik előzetese úgy hirdette az augusztus közepére időzített programot, hogy ez egy olyan játék a Volitiontől, ami nem egy Saints Row, ez valójában nem teljesen igaz. Hogy miért? Gyorsan elmagyarázom, mert igazából egy elég érdekes koncepcióval van dolgunk, ami nem igazán jellemző a mai, főleg franchise-ok hajtotta játékiparra. Az amerikai fejlesztőcsapat közel húsz éve van a pályán, karrierjüket a zseniális FreeSpace űrszimulátorral kezdték, majd felváltva dolgoztak a hírnevüket leginkább megalapozó Red Faction- és Saints Row-játékokon. Utóbbit az első két részig GTA-klónként kategorizálta a szakma, majd a harmadik epizóddal a fejlesztők rátaláltak a saját hangjukra, és megalkották a nyitott világú akciójátékok egyik legőrültebbikét. Aztán erről lehúzták a kötelező rókabőrt a negyedik résszel, és a 2015-ös Gat out of Hell-el, ráadásul van egy olyan csavar a sztoriban, hogy a Red Faction- és a Saints Row-sorozatok ugyanabban az univerzumban léteznek, és most ehhez csatlakozott az Agents of Mayhem. Hogy ennek semmi értelme? Valóban, de közben mégis.
Az Ultor Corporation egyrészt a Red Faction-sorozat „rosszfiúja”, ugyanakkor ők voltak az ellenfelek a Saints Row 2-ben is, viszont egybeolvadtak a „jófiúkkal” a Saints Row: The Thirdben, aminek lényegében a folytatása a Gat out of Hell, az Agents of Mayhem pedig a 2015-ös Saints Row egyik befejezése (Recreate Earth) után veszi fel a fonalat, méghozzá a jövő Szöüljában, ahol természetesen a híres Johnny Gat is irányítható karakter. Ha ez még mindig kicsit zavaros, az nem a véletlen műve, viszont a lényeg éppen az, hogy a Volition egyáltalán nem veszi komolyan magát, meg úgy általában a játékipart sem, és az elmúlt években a portékáikat is szépen átitatta ez a fajta kissé laza őrültség. Szerencsére a naftából még jutott a legújabb alkotásukba is, és főleg ennek köszönhető, hogy az Agents of Mayhem egy szerethető program, még úgy is, hogy a fejlesztők tényleg nem nagyon erőltették meg magukat, hogy valami újat mutassanak.
Térjünk végre a lényegre!
A meglehetősen hosszúra nyúlt bevezető után kezdjünk el foglalkozni magával a játékkal, ami nem meglepő módon egy nyitott világú, külső nézetes akcióorgia, amelynek a helyszíne egy futurisztikus világváros. Mi a MAYHEM (Multinational Agency Hunting Evil Masterminds) színeiben lépünk a pályára, vezetőnk a Gat out of Hellből ismerős (annak legvégén feltűnő) Persephone Brimstone, a feladatunk pedig az, hogy gátat vessünk a LEGION (the League of Evil Gentleman Intent on Obliterating Nations) ármánykodásainak. A G.I. Joe rajzfilmsorozatot idéző sztori jelentősebb pillanatait egészen pofás animációs filmek formájában prezentálja a játék, kezdésnek pedig kapunk három hőst (Fortune, Hardtack, Hollywood), akikkel egy oktatópályán és egy nem túl szofisztikált főellenfelen kell keresztülverekednünk magunkat.
Ha megvan a kötelező kör, ezzel a szükséges alapismeretek begyűjtése, akkor a program szabadon ereszt minket Szöulban, ahol egyetlen gombnyomással váltogathatunk az eltérő képességekkel bíró karaktereink között. Hollywood egy gépkarabéllyal pusztít, Hardtack a shotgun mestere, Fortune pedig két pisztollyal szalad neki az ellenfeleknek – az ő esetében sebzés például nem olyan nagy, cserébe a hölgy meglehetősen gyors, bónuszként pedig van egy drónja, ami képes pár pillanatra lebénítani az ellenfeleket.
És ez még csak három hős, az alapjátékban viszont összesen tizenkét homlokegyenest eltérő figura kapott helyet. A maradék kilenc héroszt extra küldetések teljesítésével nyithatjuk meg, illetve előrendelői bónuszként elérhetővé vált Johnny Gat, és a Lazarus névre keresztelt szigorú hölgyemény is (ők később tuti fizetős DLC-k lesznek). Egyszerre ugyan mindig csak három jómadár „lehet nálunk”, viszont a MAYHEM-nek van egy szuper kis bázisa, ahol (többek között) kedvünk szerint variálhatjuk a felállást, attól függően, hogy mihez van kedvünk, illetve kikre van szükségünk. Embereink ugyanis eltérő kasztokba tartoznak, és néhány küldetés megoldásához elengedhetetlen, hogy megfelelő karakterek legyenek a csapatunkban.
Csapjunk a lecsóba!
A hősök közti különbség persze nemcsak abból áll, hogy eltérő fegyverrel hadonásznak: mindenkinek van egy speciális, erősebb extra támadása, illetve egy Mayhem-csíkja, amit, ha sikerül feltölteni, akkor két gomb lenyomásával ez a speciális „képesség” is elsüthető. Ilyenkor egy látványos bejátszás kíséretében elszabadul a pokol, és az átlagosnál sokkal nagyobb sebzést vihetünk be a körülöttünk garázdálkodó ellenfeleknek. Az éppen aktív hőseink az akció során tapasztalati pontot, pénzt és mindenféle kacatokat gyűjtenek, és a földről felszedegethető extrák idővel természetesen a hasznunkra lesznek. Az XP behúzása értelemszerűen szintlépéshez vezet, ami növeli a statisztikáinkat, a pénzből és a begyűjtött limlomokból pedig fejlesztések vásárolhatók, illetve extra fegyverek aggathatók a hőseinkre. Ezen felül a városban gyűjthetünk vörös kristályokat, amivel újabb bűvös tulajdonságok nyithatók meg minden hősnél (fejenként három), a küldetések megoldásával változatos képességeket és mordályokat szerezhetünk (három eltérő slotban cserélgethetjük őket), és még ezeket is további speciális bónuszokkal ruházhatjuk fel a LEGION-től szerzett mindenféle technológiákkal.
Mindez tizenkét karakterre levetítve nem kevés tartalmat jelent, és akkor arról még nem is meséltem, hogy a fő szál mellett minden egyes figurának van személyre szabott küldetése, amivel nemcsak a fentebb felsorolt jóságok egy része válik elérhetővé (némi eredettörténet kíséretében), de jó eséllyel egyedi skinek is, amikkel már a kedvenceink külalakja is változtatható, meg persze a fegyvereké is, hiszen 2017-ben ez kihagyhatatlan tétel egy olyan videojátékban, ahol mindenféle puskákkal lehet lövöldözni.
És ha ez még nem lenne elég (és miért is lenne?), akkor a város tele van mellékküldetésekkel, felszabadítandó telephelyekkel, felrobbantandó ágyúkkal és egyéb ördögi szerkezetekkel, a földalatti bázisokról és a városban cikázó ellenséges járművekről nem is beszélve. Sandbox típusú játékról lévén szó nem muszáj kutyagolni, bepattanhatunk a megannyi civil jármű bármelyikébe (naná, hogy rádió is van), illetve egyetlen gombnyomással lehívhatjuk a szolgálati verdák egyikét – ezek egyébként szép sorban gyűjthetők be a városszerte elrejtett tervrajzok felkutatását követően. Az autók a bázisunkon szintén cicomázhatók, illetve a MAYHEM központjáról azt is érdemes tudni, hogy a megnyitható kompánia összes tagjához hasonlóan szintén fejleszthető. Minél több mindent érünk el Szöulban, annál több speciális tapasztalati pont áramlik a központba, ami így fokozatosan szintet lép, és ezzel párhuzamosan nyílnak meg a különböző fizetős fejlesztések, amik megvásárlásával egy kicsit könnyebbé tehetjük az életünket.
A fejlesztők viszont itt még mindig nem álltak meg, és a futurisztikus központban előhívható egy régiókra bontott hatalmas világtérkép is, amin az egykori Assassin’s Creed-játékok mintájára küldhetjük el mindenféle határon túli missziókra az éppen nem használt ügynökeinket. Ezeken a küldetéseken az embereink elhalálozni ugyan nem tudnak, viszont szép komótosan gyűjtögetik nekünk a feladatok után járó cuccokat (pénz, nyersanyag, kiegészítők), amikből végeredményben sosem lehet elég.
Összeszedtek mindent, de nem tettek hozzá szinte semmit
Mindezt látva a Volition egyáltalán nem vádolható azzal, hogy nem figyeltek a tartalomra, viszont más területen már nem feltétlenül lehet agyondicsérni az Illinois-ban dolgozó lányokat és srácokat. Eleve, az Agents of Mayhem gerincét képező játékelemek más címekből lettek pofátlanul átemelve: az egymástól jelentősen eltérő karakterek felhozatala egyértelműen a hihetetlenül népszerű Overwatchból nyúlt ötlet, míg az ügynökség, és a gonosz alól felszabadítandó város/világ az összes mellékküldetésével az Xbox 360 egyik kultikus címét, az amúgy zseniális Crackdownt juttatja az ember eszébe. Jótól lopni persze nem feltétlenül bűn, viszont, ha nem rakunk mellé szinte semmit a magunk erejéből, akkor azért egy kicsit már kilóg a lóláb.
Márpedig a Volition tényleg nem erőltette meg magát. A tizenkét elérhető karakter nem rossz: mindegyik egyedi szinkronnal és történettel van felvértezve, személyiségtől függően reagálnak a sztori egyes eseményeire és a főellenfelekre, ráadásul tényleg eltérő képességekkel és felszerelésekkel várnak ránk, viszont ebben ki is merül a program értékelhető saját tartalma.
A helyszínként funkcionáló futurisztikus Szöul az egyik legérdektelenebb és legunalmasabb város, ahol az utóbbi években kalandoztam, és a tucatjával érkező küldetések is mellőznek mindenféle eredetiséget, arról nem is beszélve, hogy elég önismétlők: nemcsak a feladatmegoldást illetően, de a helyszínek tekintetében is. A tizenötödik misszió után már fejből ismertem a meglátogatható területek felét, és szinte vakon tudtam, hogy merre kell vennem az irányt, ha gyorsan akarok végezni.
A grafika ugyan jópofa, és passzol az átvezetőként szolgáló animációs betétek mellé, ugyanakkor ide a rozsdás bökőt, hogy a tíz évvel ezelőtti divatot idéző képregényes látványt kölcsönző cel-shading megoldás csak azt hivatott palástolni, hogy mennyire eljárt már az idő a játék alatt „dübörgő” grafikus motor felett. És hiába nincs oltári látvány, a játék helyenként még így is képes volt a minimumnak tekinthető 24 képkocka per másodperc alá zuhanni a tucatnyi szereplőt és náluk is több lövedéket felvonultató zsúfoltabb jeleneteknél, akár PC-n, akár PS4 Prón próbálkoztunk vele. Az Agents of Mayhem viszont nemcsak a grafika és a teljesítmény szintjén nem üti meg a szintet, de példának okáért a vezetési modell is katasztrófa, ami valahol felfoghatatlan így 2017 vége felé. Az autók irányítása helyenként egészen nevetséges, miközben rengeteg küldetés épül az üldözésre és az ellenfelek lezúzására. Az utóbbi küldetéstípusnál viszont semmilyen indikátor nem jelzi a sérülést, és sokszor teljesen random módon robbannak fel a megtámadott járművek, ráadásul nevetségesen gagyi effektek kíséretében.
Mégsem pocsék
A fentiek ismeretében persze azt gondolhatnátok, hogy ezt a játékot érdemes messzire kerülni, viszont ezt így szintén túlzás lenne kijelenteni. Az Agents of Mayhem ugyanis még így is képes lekötni az embert, és a több helyről összelopkodott végeredménynek van valami egészen ostoba bája, ami miatt nem lehet abbahagyni. Kicsit olyan, mint egy South Park-maraton: már ezerszer láttad a részeket, de mégis ott ragadsz a képernyő előtt és röhögsz a régi poénokon. Ebben a programban a játékmenet nem kiemelkedő, de amikor a beképzelt Hollywood magára ölti a Vasembert kifigurázó páncélját (avagy megnyitható skint), és úgy rontunk vele a város nem túl változatos rosszfiúi közé, akkor elkap az infantilis hangulat, és a tizenötödik ugyanolyan küldetés után nekivágunk a tizenhatodiknak is, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a csapatunkba ezúttal beválogatjuk a brutális íjat kezelő Ramát, a Mr. Freeze-re emlékeztető Yetit és a gatlinggal rohangáló Daisyt.
Hiába nem eredeti, hiába nem hibátlan, az Agents of Mayhem kétségtelenül szórakoztató, igazi egyszerű kikapcsolódás, ami a belé zsúfolt tartalomnak, és az alapvetően jól skálázott nehézségnek köszönhetően hosszú időre képes kikapcsolni az embert. Én például egy meglehetősen hosszú munkahét után álltam neki, és kifejezetten jó volt egy ilyen butuska programmal levezetni a felgyülemlett feszültséget. Az Agents of Mayhem „erejét” pedig jól példázza, hogy még akkor sem hagytam abba, mikor kénytelen voltam egy küldetést újrakezdeni, mert egész egyszerűen a misszió közepén nem aktiválódott a feladatot továbbgörgető terminál.
Azt persze nem állítom, hogy ez a játék ebben a formájában megéri az érte kért hatvan eurós vételárat, azonban, ha valaki szereti a nyitott világú, magát nem túl komolyan vevő akciójátékokat, annak érdemes elgondolkodni a beszerzésen: ha nem most, akkor később, az ínségesebb időkben. Akkora mókára persze ne számítson senki, mint például a Saints Row: The Third esetében, viszont, ha többre vágytok, mint amit például a karót nyelt Mafia III tud nyújtani, akkor az Agents of Mayhem akár még jó választás is lehet. Még úgy is, hogy a fejlesztők teljesen érthetetlen módon kihagyták a programból a multit és a kooperatív lehetőségeket.
