Méghozzá a teljesen agyament, vicces, provokatív, beteg fajtából -- azaz, ha egy mondatban össze szeretnénk foglalni, a South Park: The Stick of Truth pontosan olyan játék, amilyen maga a tévésorozat. Matt Stone és Trey Parker nevetséges rajzokkal operáló agymenése azonban sokkal több annál, aminek elsőre látszik: komoly, okosan megszerkesztett, minden vulgáris megnyilvánulása ellenére is művészi szinten űzött társadalomkritika, ami nemcsak a minket körülvevő világnak állít görbe tükröt, de nekünk, nézőknek is. Éppen emiatt forró a talaj az Obsidian fejlesztette játék alatt, és ez az oka annak, hogy nem igazán tudtuk Bate-tel, mit is várjunk, amikor ellátogattunk a Play ON főhadiszállására, hogy egy egész órát töltsünk el a South Park: The Stick of Truth előtt ülve. Miután azonban véget ért a demóra szánt 60 perc, és mindketten széles mosollyal az arcunkon álltunk fel a PC-k elől, tisztában voltunk vele, hogy a megannyi csúszás és az éveken át felsrófolódott kétely ellenére az Obsidian olyasmit hozott tető alá, amit korábban még senki.
Egy köcsög vagy
Legalábbis Eric Cartman, a Nagy Varázslómester szemében, aki az intrót követő, de az oktatómódot megelőző karaktergenerálás során attól függetlenül keresztel el így, hogy mit adsz meg a játékban valódi névként. És hogy mégis kit alakítasz South Parkban? Egy új gyereket, aki szüleivel nemrég költözött a városba, nincsenek barátai, és mint ahogy minden tíz év körüli kisfiú, imád játszani. Hamar kiderül persze, hogy South Park nem átlagos coloradói városka. Itt őrzik ugyanis az univerzum legfontosabb ereklyéjét, az Igazság Botját (innen a játék címe), ami egykor a jó és gonosz erői által vívott gigászi csata jutalmaként landolt a kiválasztottak kezében. A helyi gyerekek mindent megtesznek, hogy óvják a relikviát, ám a környéken összegyűlt elfek (azaz más gyerekek) már az első tíz percben ráteszik a mancsukat. A feladat tehát adott: vissza kell szerezni az Igazság Botját, mielőtt elszabadul a pokol és eljön a világvége.
A történetet felvezető, Cartman által narrált intró azonnal megadja az alaphangulatot, lévén a 80-as évekre jellemző, fantasy rajzstílus komikusan vegyül a South Park vizuális jellegzetességeivel. És ha már szóba került a vizualitás, muszáj megjegyezni, hogy a South Park: The Stick of Truthnál kevés játék néz ki ígéretesebben. A grafika teljesen olyan, mint a sorozat látványvilága. Nem hasonló, nem emlékeztet, még csak nem is áll hozzá közel. Nem. Teljesen. Pontosan. Ugyanolyan. A képek árulkodóak lehettek, és az eddig kiadott pár videó is jól nézett ki, de amit az Obsidian játéka futás közben produkál, az nagyon nehezen önthető szavakba. A grafika egyébként két és fél dimenzióban „működik”: a South Park: Stick of Truth alapvetően 2D-ben rajzolt hátterekkel machinál, azaz a karakterek oda-vissza mozognak a képek előtt, de lehetőségünk van fel és le ingázni a háttérben, bejutva így elsőre díszelemnek tűnő tárgyak mögé. Rengeteg titkot rejtettek el a készítők South Parkban, melyek felkutatása bizony komoly loottal és játékidővel kecsegtet. A várost teljes egészében lemodellezte az Obsidian, sőt, nemcsak az összes utca és ház található meg a játékban, de néha még vidéki helyszínekre is kimerészkedhetünk, mint a helyi farm vagy a városon kívül álló templom. Körbejárni természetesen nem lehet az épületeket, de a házsorok közt húzódó utcákon válthatunk az útvonalak között.
Az új gyerek első dolga persze nem a felfedezés, elvégre örül, hogy egyáltalán szóba áll vele a többi kölyök. Sokkal fontosabb tehát, hogy beálljunk a Cartman, Stan, Kyle és Kenny által vezérelt bandába, a KKK-ba (inkább ne kérdezzétek...). A játék innen indul be igazán, a KKK táborában megismerkedünk a harcrendszerrel és eldöntjük, milyen kasztot szeretnénk alakítani. Összesen négy osztály választható, ezek közül pedig a harcos és a mágus nem igényel különösebb magyarázatot -- ellenben a tolvaj és a zsidó már érdekesebb opciókat rejt. Előbbi karakter igazi sunyi kis gazember, képes hátba támadni ellenfeleit, ösztönösen boldogul a zárakkal, és a lootja is kifejezetten jó, ugyanakkor könnyen sérül, szóval nem érdemes közelharcba bocsátkozni vele. Ami a zsidót illeti, még összetettebb kasztról beszélhetünk. Tulajdonképpen afféle warmage-et kell elképzelni, aki a fizikai támadásokkal is boldogul, de a mágikus képességei azért még mindig túlmutatnak a pofonjain. Természetesen nem bírtam a véremmel, egyből zsidó karaktert kreáltam, kedvenc támadásom pedig a bibliai Dávid parittyáját parodizáló zokniparittya volt, amivel, ha ügyesen időzítettem, akár 30-40 életerőpontot is leverhettem az ellenfelekről. Köcsög, a zsidó új gyerek megkezdte utazását South Park városában!
Semmi sem szent
A játékkal töltött cirka egy óra során két dolog vált nyilvánvalóvá. Az egyik az, hogy ezt a programot a South Park megrögzött rajongói egyszerűen imádni fogják. Minden fontosabb karakter feltűnik, kezdve a szülőktől,Barbrady rendőrön át egészen a mozi pénztárosáig, sőt, egyes epizódok mellékszereplői is visszaköszönnek majd, úgy, mint Al Gore vagy az idegenek. A viccek, beszólások, na meg a kismillió összeszedhető holmi olyan sok utalással bombázza a sorozatot figyelemmel kísérő játékosokat, hogy egy végigjátszás talán nem is lesz elég ahhoz, hogy minden poén leessen. Mivel nagyon sok épületbe benézhetünk, és szinte minden szekrényt, szobát, fiókot átkutathatunk, az összeszedett kincsek száma nőttön-nő. A kipróbálható változat tárgylistája szerencsére végtelen volt, és bár azt nem tudjuk, hogy a bolti játékban ez így lesz-e, reméljük, igen, mert az összelootolt cuccok között böngészve is folyamatosan vigyorogtunk. Koszos alsónadrágok, Cartman anyukájának drogpipája, esetleg a sorozat főszereplőinek dugipénze... A South Park: The Stick of Truth-ban semmi sem szent.
Ebbe pedig beletartoznak az elfek, a hajléktalanok, a narkósok, sőt, a helyi állatvilág is -- és itt jön képbe a másik teljesen biztos dolog a South Park: The Stick of Truthszal kapcsolatban: ez a játék kőkemény RPG! A demó során nemcsak tonnaszám szedtük össze Facebookon a barátságos NPC-ket (amint valaki meglát, azonnal bejelöl, kb. pont úgy, ahogy a valóságban ment pár éve), és markoltuk fel a játék számtalan mellékküldetését, de megannyi véletlenszerű csatába is belecsöppentünk, amikben a fent felsorolt ellenféltípusokkal szemben kellett helytállnunk. A harcrendszer körökre osztott, elsőre talán a klasszikus JRPG-k ugranak be róla. A két parti egy csatatéren áll fel egymással szemben, és csak akkor léphetünk, ha ránk kerül a sor. Mindig az ellenfél kezdi a haddelhadot, majd miután az összes MI által vezérelt csapattag lépett, mi következünk. A feladatok a karaktereink fejlettsége és céliránya szerint oszlanak el, azaz a gyógyításra specializálódótt mágus gyógyít, a buffer buffol, a tank védekezik, a zsidó pedig átkoz. Használhatunk tárgyakat, mint az ellenfelet időlegesen megbénító és hányásos rosszullétet okozó ürülék (amit egyébként bármikor kinyomhatunk a vécén), vagy az életerőt visszatöltő ásványvíz, és természetesen védekezni is lehet, igaz, ezen a ponton kicsit módosul a klasszikus jellegű játékmenet.
A harcok ugyanis nemcsak a taktikáról, de a reflexekről is szólnak. Akárcsak a szegről-végről rokon Final Fantasy XIII-ban, a South Park: The Stick of Trurthban is csak akkor lesz hatékony egy támadás, ha a játékos az animáció egy bizonyos pontján lenyom egy gombot. A kritikus pillanatot a program általában fényvillanással jelzi, és ha nem vagyunk elég ügyesek, gyakorlatilag kárba megy a körünk. A védekezés is hasonlóképp működik: az ellenfelek szinte minden támadása blokkolható (ekkor is sebződünk, de alig), ha a karakter talpa alatt megjelenő ezüstös körrel egy időben védünk. Hogy ez zavaró lesz-e a jövőben, egyelőre kérdéses -- abban a rövidke órában, amit South Parkban töltöttünk, nem volt vészes a dolog, bár szerény személyem, aki nem nagy híve a ritmusjátékoknak, többször is elhalálozott, mert nem kapcsolt időben. A karakterfejlődés egyébként a papírforma szerint megy: szorgosan gyűjtjük az XP-t és a pénzt, egyre erősebb képességeket oldunk fel, masszívabbnál masszívabb cuccokat vásárolunk magunknak, és az olyan ádáz ellenfeleket is megtanuljuk térdre kényszeríteni, mint a csövesek sikátorában uralkodó főcsövi.
Kabbe gyíkok, én megveszem!
A South Park: The Stick of Truthszal töltött idő úgy elszaladt, hogy Bate-tel csak kapkodtuk a fejünket, amikor szóltak, hogy bocs srácok, de ennyi volt a móka már, zárul Kenny királykisasszony mókatára. És miközben remény töltötte meg gamer lelkünket, megannyi kérdés kezdett cikázni a fejünkben. A látott ellenféltípusokon túl mik várhatók még? Elég lesz a négy kaszt? Mennyire szabad a fejlődési rendszer? Végig olyan sziporkázó és vicces lesz a játék, mint eddig? Ezekre viszont csak március 7-én, a játék megjelenésének napján kaphatunk választ. Az viszont már most biztos, hogy ha az Obsidian a világ legjobb átverését komponálta meg, és valójában egy teljesen vállalhatatlan játék is lesz a The Stick of Truth (bár megjegyeznénk, hogy minderre az esély kevesebbnek tűnik, mint a lottó ötösre), az eredeti alkotók által szolgáltatott szinkron, a döbbenetes látványvilág és a nagybetűs South Park hangulat akkor is könnyedén elcipeli vállán a programot. Mi már tűkön ülve várjuk, hogy szembenézzünk a végzetünkkel -- én pedig, hogy végre kicsomagolhassam a Grand Wizard Editionömet!
Bár tudom, hogy erre az esély erősen a 0 felé hajlik.