A minap, a Doom cheatkódja alapján elnevezett kedvenc csoportunkban szokás szerint felizzott a flame war örök lángja, melyet ezúttal nem az Istencsászár, de nem is a káosz szított, hanem valakinek a (kicsit talán direkt provokatív) bejegyzése a zinternetekről, ahol a trollok és orkok máig ütemre verik a harci dobokat, ha valami témában megérzik a Styger milk zamatát. Így történt most is, az indulatok pedig hamar elszabadultak. De nézzük is, hogy konkrétan miről volt szó a negyvenedik helyett a harmadik évezredben.
Kína sír, te sírsz
Az egész balhé onnan indult, hogy Kína WoW-szervereit lelőtték. Persze alapvetően nem ez a probléma, hanem az, hogy ezt abszolút érthető módon nagyon sokan rosszul élték meg. Egy eredeti felhívás szerint az érintettek közül mindenki kivonult, hogy egy emberként élje meg az utolsó perceket, ellőtte utolsó varázslatait az ég felé, majd egyszer csak elsötétült minden, ahogy leálltak a szerverek. A kérdés pedig így szólt: te is sírnál? Mire valaki, akinek a bejegyzéseit sokan nézik (sportoló vagy közszereplő, mindegy is, mert a poszt a sok anyázás után értelemszerűen törölve lett), azt merte reagálni, hogy nem, nem sírt, ahogy egy film szereplőjének halálakor sem, de a kutyája elvesztésekor igen, és hagyjuk már, hiszen játékról van szó. No, itt borult ki a bili, vasvilla helyett mindenki boltert és chainswordöt ragadott, majd már-már nyilvános lincselésre készülve elhordták az illetőt mindennek, néha olyan magasságokba és mélységekbe jutva, minthogy ugyan már, az illető egy kutyát sem könnyezne meg a játékokkal szemben. Na, akkor most Grétsy László előtt tisztelegve álljunk meg egy szóra!
Fontossági sorrend, az miaz?
Senki tyúkszemére nem akarok lépni, de azért nem árt néha elgondolkodni egy kicsit, bár tudom, manapság izgalmasabb az interneten egyből fejre lőni, hiszen a legnagyobb harcosok Call of Dutyban és Battlefieldben is azt szokták meg, hogy a sarokban fekve osztják a headshotot. Valahol persze mindkét oldalt megértem, elvégre egy kínai szerverleállás igazából pont annyira érint itthon bárkit is, mint XY kutyájának elvesztése. Bár megmondom őszintén, hogy bárki kutyájáról van szó, azért az csak jobban meghat, mint egy szerver, még akkor is, ha utóbbinak is áramot kell adni, tutujgatni minden nap, néha esetleg átvizslatni, pont úgy, mint bolhák után kutatva a blöki testét.
Szóval, kicsit gondolkodjunk már el, amikor minden esetben virtuális fegyvert (aka billentyűzetet) ragadva harcolunk a jogainkért, mikor bármilyen közegben a videójátékokat hozzák fel valahol, mint ellenségkép, ami egy személyben felelős minden rosszért, ami a világban zajlik. Ha ugyanis bármikor is megértést és elfogadást kérünk és elvárunk, sőt sok esetben követelünk, akkor legalább minimális módon próbáljunk mi is logikusan és kicsit empatikusabban gondolkodni. Én aztán vérbeli gamer vagyok, 1986 óta meg nem tudnám számolni, hány játékkal játszottam, hányat vittem végig, mennyi időt töltöttem a különböző konzolok és számítógépek előtt, miközben fél életemben, ilyen vagy olyan formában még a munkám is kötődött az iparághoz. Szóval nekem aztán senki ne mondja, hogy nem vagyok eléggé gamer, vagy nem értem, mi van mögötte.
De! Azt gondolom, hogy egyszer sem sírtam még szerverleállás miatt. Sírtam vagy könnyeztem egy-egy játék jól megírt sztoriján. Bosszantott, ha valamiért éppen nem működött egy szerver, én pedig az aktuális játékkal szerettem volna elütni az időt. De szerverért még soha nem sírtam, játék miatt még soha nem sírtam, utóbbi esetben is kerestem más elfoglaltságot. Emellett még azt is elfogadom, ha valakit olyan mélyen érint egy játék vagy egy szerver leállása, hogy képes emiatt sírni, pláne, ha olyan ikonikus címről van szó, mint a WoW, aminél lényegében most egy nemzet lett elvágva az anyaföldtől, avagy Azeroth-tól. Elfogadom és mindent megértek, mert ez egy szomorú eset, aminek vannak kimondottan bosszantó elemek a hátterében. De azért álljon meg a menet, és örökre véssük bele az agyunkba: bármiféle valós élet, legyen az ember vagy állat > bármiféle virtuális élet vagy világ. Ebben nincs kérdés, nincs kérdőjel.
Mert lehet sajnálni egy karakter elvesztését, egy játék végleges lelövését, egy szerver megszűnését, de bármennyire is élvezzük vagy szeretjük, ezek közül mindegyik kitaláció és egy mesterségesen generált valóság vagy annak része. Ezzel szemben bármilyen élet többet ér, még akár egy hangya vagy fűszál is. Amíg ezt nem tudjuk helyén kezelni, nem tudunk automatikusan elvonatkoztatni egy hobbitól, addig teljesen felesleges bármilyen jogot vagy igazságot követelni, mikor egy iskolai lövöldözés kitárgyalása mellé odacitálják a videójátékokat. Hiszen ha nem teszünk különbséget a virtuális lét és a valóság között, akkor valóban beszélhetünk megszállottságról, függőségről, vagy akár kényszerképzetről is, amelyben pillanatok alatt ott ragadunk, ha nem vigyázunk.
Ne sértődj meg, ne húzd fel magad. Ha véget ér egy játék, ha elvész egy online karakterünk, egy perc alatt kerítünk másik kalandot, indítunk egy másik karaktert, hiszen a videójátékban pont az a szép, hogy a valóságból kicsit kilépve bárhol, bármikor, bármilyen hősök vagy antihősök lehetünk. De ha véget ér egy személy vagy szeretett állat élete a valóságban… nos, azt már soha, senki nem adja vissza, az általa hagyott űrt pedig már senki nem tölti be.
