PC vs. konzol, avagy a platformváltás egy Gurus életében

Egész életemben számítógépen játszottam, az első találkozásom a videojátékokkal is ezen a platformon történt meg, ahogy az első saját játékra szánt masinám is egy PC volt. Sőt, egészen 2016 novemberéig szinte csak és kizárólag PC-n játszottam… De ez már nincs így, mivel a Sony örömére én is beszereztem egy PlayStation 4 Pro konzolt. Ebben a cikkben nem fogok kitérni a Pro gép alap PlayStation 4-hez mért hardveres előnyire, inkább csak azt szeretném összegezni, hogy milyen volt számomra a PC-ről konzolra történő átállás, és hogy milyenek az első benyomásaim a gépről. Valamint egy kis kitérőként szeretnék írni nektek egy keveset a játékokhoz fűződő személyes kapcsolatomról.

Virtuális szerelmes levelem a játékokhoz

Egy jó játék úgy tud mesélni (akár a legapróbb részleteivel is), mint semmi más: képes arra, hogy helyenként részletesen, írott formában adja elő a történetének egy részét, vagy ha kell, akkor színészi játékkal és ízlésesen megrendezett jelenetekkel, esetleg a szavaktól is mentesen, csupán az egyedi látványával, mindezt érzelmeinket bizsergető zenével fűszerezve.

Ám egy jó játék nem csak egyéb médiumokban tapasztalt eszközöket tudja utánozhatatlan módon vegyíteni egymással, de a játékos kezébe adja az interakció (olykor szó szerinti) fegyverét, és ebben az utolsóként említett, de legfontosabb komponensben található lehetőségek száma szinte végtelen, mindössze a kreatív fejlesztők merész ötleteinek kell elegendő teret hagyni.

Egy minőségi játék egyes esetekben az interakció által, a játékmenetével szórakoztathat és kikapcsol, netán a történetével és hangulatával megérintheti az érzelmeinket és elgondolkodtathat. Ilyen-olyan módon nyújt örök élményt, olyat, amit más nem tudna, és ez videojátékok lényege, platformtól függetlenül.

Kalandjaim a szintetikus rágcsálóval

Mivel a testvéreim mindig PC-n játszottak, ezért számomra is természetes volt a PC platformon folytatott játszadozás. Nem lehettem több hétévesnél, amikor először léptem be a virtuális játszótérre egy öreg CRT monitoron keresztül.

Emlékeim szerint egy autós program volt az első általam kipróbált játék, viszont a címére már nem emlékszem. Csak annyi maradt meg belőle, hogy az unalmasabb pillanatokban a móka kedvéért megpróbáltam elütni néhány civilt, de azok mindig elhúzódtak az autóm elől. Ráadásul még akkor sem váltottam ki belőlük semmi érdemi reakciót, amikor az éles reflexeik ellenére sikerült elérnem őket a járgányom „pihe-puha” elejével (igazából csak véletlenül rántottam feléjük a kormányt; természetesen az akkori tiszta gyermeki lelkemmel eszembe sem jutott, hogy bárkit elüssek… hát persze hogy így volt). Tehát egy dologban biztos lehetek: ez a játék nem a Carmageddon-sorozat tagja volt.

Viszont a Half-life 2 lett az a játék, ami elszakíthatatlan láncokkal kötött engem a videojátékok médiumához, amely még most sem ereszt. A Half-life 2 egyszerűen letaglózott; a látvány gyönyörű, a hangulata pedig sötét volt, de közben magával ragadó. A történet filmes eszközöket is használt, ugyanakkor sokszor a lényeges pontjait a részletekben kellett keresni. A játékmenet pedig változatos volt, folyamatosan megújult, továbbá a fizikai interaktivitás elképesztő mértékben érvényesült a játékban, mind a harcokban, mind a feladványokban, de olyan szinten, hogy ezt más játék a mai napig nem tudta megismételni. Ráadásul az egérnél és klaviatúránál más nem is kínálhatott volna precízebb és kényelmesebb irányítást hozzá. A csodás grafika és a fizika reális szimulációja pedig akkoriban tökéletesen megmutatta, hogy mit lehet technikai fronton kihozni egy játékból, ha azt elsődlegesen tényleg (viszonylag) erős PC-kre készítik. Nem is annyira sokkal a PC-s változat után érkezett egy Xbox változat is, ami a konzol hardveréhez mérten minőségi volt, viszont a 15-20 képkocka/másodperces teljesítény, és az erősen butított látvány bizonyította, hogy ez a játék PC-re teremtetett.

Eme élménybeszámoló fényében szerintem sejthető, hogy ez a kedvenc játékom, és valószínűleg ez is marad örökre, mert szinte biztos, hogy semmilyen program nem fog már úgy meglepni, mint akkor, gyerekkoromban ez a különleges kódhalmaz.

Rengeteg remek játékot ismertem meg azért, mert egy számításra használt eszköz kijelzője előtt töltöttem a szabadidőm jó részét. Az első gépemhez sok szép emlék fűződik: a régi címek közül örök emlék marad a Fable: The Lost Chapter, a Star Wars: Knights of the Old Republic, a Max Payne 1-2, a Star Wars: Republic Commando, a Warcraft III, a Warhammer 400 00: Dawn of War és még sok más egyéb klasszikus remekmű.

A számítógépes játékok nyüstéléshez kapcsolódó egyik legfontosabb pont az életemben az volt, mikor létrehoztam a személyes, saját bejáratú Steam-fiókomat, amin aktiváltam az első dobozos játékomat, a Zeno Clasht, amit az elvont hangulata miatt még most is nagyon szeretek. Szerintem jelenleg a Steam a legjobb játékosoknak szánt felület: imádom minden funkcióját (ezek közül is leginkább a cserélést, a csevegést, a piacot, a képkészítést) és akcióját. Rengeteg remek játékra tettem szert a leárazások miatt. De sok pozitív PC-s élmény mellett, sajnos néhány komolyabb negatív is található.

Jobb a WC-m, mint a Gamer PC-m

Imádok PC-n játszani, mert némely játék csak számítógépes perifériákkal játszható igazán kényelmesen, erre a platformra olykor nagyon olcsón tudok játékokat venni, időnként ingyenes programot is osztogatnak a neten, és nagyon sok olyan régebbi címet is tudok futtatni, amit egy új konzolon természetesen már nem tudnék. Valamint nyomós érvem még a PC mellett az, hogy a játék mellett számtalan egyéb dologra is használhatom, ez az én multifunkciós eszközöm. De a PC-hez ragaszkodásnak megvolt a maga árnyoldala is.

A legnagyobb az, hogy egyszerűen (anyagi okok miatt) soha nem volt olyan PC-m, ami a kor követelményeinek megfelelt. Legjobb esetben kettő, három, esetleg négy éves produktumokból kellett válogatnom, mert a hardverem egyszerűen nem bírt többet. Ezeket is általában gyengébb minőségű grafika és nem éppen optimális teljesítmény mellett kellett játszanom, mert nem volt más lehetőségem.

Viszont ez nem okozott nagy fejfájást, ha a játék az akkorra elavult grafikát valami mással kompenzálta. Az zavart igazán, hogy a friss címekről mindig lemaradtam, valamint szerettem volna elfogadhatóan futtatni a játékokat, és ne az dobja meg a hard nehézséget, hogy pluszban még 5-10 fps mellett keljen „végigjátszanom” (végigszenvednem) egy kényesebb szakaszt.

Ugyanakkor az a tény is bosszantott, hogy egyre több játék PC-s verziója lett trehány módon összecsapva: szégyen, hogy vannak olyan játékok, amiknél már az is kihívást jelent, hogy hiba nélkül elindítsuk őket. A másik zavaró tényező pedig általában az volt, amikor egy adott játék tényleg minden aspektusában konzolra lett tervezve, így gyakorlatilag szinte irányíthatatlan kontroller nélkül. Szóval eredetileg ezen egyszerű igények miatt szereztem be egy konzolt, ami végül nem csak ezeket szolgálta ki, de megmutatta, hogy milyen kényelmesen rajta játszani.

Dupla ravaszos fegyvert forgatok

Az idősebb bátyám elköltözött, és mire évekkel később láttam a lakását, addigra beszerzett egy konzolt, és nem ragaszkodott többé a PC-s videojátékozáshoz. A testvérem Xbox One konzoljával eltöltött néhány óra játék után egyre szimpatikusabb lett az a kis ketyere a TV alatt. Jó érzés volt a kanapén ülve játszani, a kontrolleres irányítás nem bizonyult nehézkesnek, a játékok java szépen és stabilan futott, és természetesen a Full HD televízió is fokozta az élményt, valahogy a laptopom kijelzője nem tudott vetekedni vele. Milyen meglepő…

Tetszett ez az aprócska élmény a konzollal, így úgy gondoltam, hogy idővel én is beszerzek egyet. Egy teljes évet vártam rá, de ezt egy percig sem bánom, mivel eddig nagyon elégedett vagyok a PlayStation 4 Pro konzolommal. És hogy miért a PlayStation 4 mellett döntöttem, miközben az Xbox One-hoz kapcsolódnak az első konzolos tapasztalataim?

Azért, mert több szempontot összevetve választottam a Sony és Microsoft gépei közül. Az Xbox One mellett a két éves garancia, a visszafelé kompatibilitás, a Halo, a Gears of War és a Remedy Entertainment partnersége szólt. A PlayStation 4 mellett pedig „csak” egy rakás játék (Horizon Zero Dawn, Beyond: Two Souls, Detroit: Become Human, The Last of Us, Uncharted, stb.), szóval ezért van most egy Sony masina a TV-m alatt.

Tartottam tőle, hogy nem fogok barátságot kötni a Dualshock 4 kontrollerrel, de nem így lett. A PlayStation 4 mellé csomagolt irányító szinte az első perctől kényelmes volt, nem telt túl sok időbe, hogy hozzászokjak. A legutóbbi leárazások során több játékot is vettem, de most csak kettőt szeretnék kiemelni: a Doom rebootját és az Inside-ot.

Az Inside egy platformjáték (elképesztő hangulattal megáldva), így nem csoda, hogy konzolra szabott irányítóval az igazi, de a Dualshock 4 nem véletlenül viseli ezt a nevet. A megszokott billentyűzetes élmény után üdítő érzés az, amikor egy ideális pillanat és jelenet alatt megrezzen a kontroller az ember kezében.

A Doom pedig olyan élményt nyújtott, amit talán évek múlva is emlegetni fogok. Az első bemutató alapján azt hittem, hogy hiába lesz benne sok démon, nem lesz elég pörgős, nem lesz elég intenzív, de szerencsére nagyot tévedtem. A Doom pontosan megmutatta, hogyan kell egy akciódús FPS-t készíteni úgy, hogy az egyaránt működjön PC-n és konzolokon is. A Doom példája alapján nem kell többé a legnagyobb konzolos félelemtől tartanom, avagy attól, hogy FPS-eket nem jó kontrollerrel játszani. Épp ellenkezőleg, nagyon élvezetes úgy megölni a Doomban egy démont, hogy közben tényleg te húzod meg a ravaszt, nem pedig egy gombot nyomsz le.

Tehát az irányítás felé támasztott félelmeim nem igazolódtak be, de nézzük, hogy mi tetszett még a PS4 Próban. A látvány impozáns, persze játéktól függően, de a vizuális összkép általában mindig rendben van. Legalábbis annyira, hogy ne álmodozzak konzol helyett inkább egy Gamer PC-ről. Ami pedig még hatalmas pozitívum számomra, hogy így már nem kell a grafikai opciók piszkálásával foglalkoznom, csak elindítom a játékot és összeségében csinos látvány mellett élvezhetem azt.

A PlayStation 4 menüinek használata irgalmatlanul egyszerű: az ember mindent elsőre megtalál, és könnyedén beállít, még akkor is, ha életében nem találkozott hasonló konzollal. Itt is a komfort a lényeg, hogy mindent könnyen és gyorsan elérjen a játékos. Több hasznos applikáció is van, ilyen például a Youtube, a böngésző, a galéria és a SHAREfactory. Utóbbian az általunk készített videókat tudjuk szerkeszteni, mert bizony saját képek és videók készítésére is van lehetőség, Konzolra a játékok drágábbak, de szerencsére a PlayStation Store akciói alatt viszonylag jó áron vehetünk minőségi játékokat.

A játék öröme az, ami fontos

Szerintem, ha az ember megengedhet magának egy erős Gamer PC-t, akkor azzal természetesen jobban jár, mint egy konzollal. De ha nincs lehetősége arra, hogy egy ilyen gépre tegyen szert, és azt folyamatosan a kor igényeihez igazodva fejlesztgesse, vagy csak egyszerűen nem akar ezzel bajlódni, akkor jobban jár egy konzollal.  Lehet, hogy olcsóbban hozzájutni a PC-s játékokhoz, na de minek, ha nincs hozzá olyan gép, ami elég erős a futtatásához?

A konzol általában hardver szempontjából olcsóbb és tartósabb, mint egy átlagos Gamer PC. Játékokat hozzá vagy használtan, vagy leárazva érdemes venni, úgy tényleg megéri eme masinákon játszani. Ráadásul a több pénzből vett kevesebb, de alaposan megválogatott játékot zömében jobban megbecsüli az ember, mint a szinte ingyen szerzett, de gyakorlatilag teljesen érdektelen játékok tömegét. Szóval akár arra is tekinthetünk pozitívan, ha konzolra kevés, de számunkra értékes, sokat használt játékunk van.

A konzolok legnagyobb érdeme pedig talán az, hogy végtelenül komfortosan lettek kialakítva. Nem kell bajlódni a játékok grafikai beállításaival, nem fogunk eltévedni a menükben, és egy jól elhelyezett TV esetén még arra sincs szükség, hogy felkeljünk az ágyból, ha játszania akarunk.

Most már a PlayStation 4 lett az elsődleges videojátékos eszközöm, mivel természetesen játék terén jóval használhatóbb, mint a konzolnál amúgy másfélszer drágább, de nem videojátékozásra kialakított számítógépem. És gyakorlatilag minden olyan nagyobb, vagy indie cím kijön rá, ami érdekel, egyedüli bánatom az lehet talán, hogy így a Warhammer 40 000: Dawn of War 3-ból (megfelelő PC hiányában) kimaradok.

De a PlayStation 4 beszerzése nem jelenti azt, hogy a PC-m teljesen háttérbe szorult gamerkedés terén, mivel rengeteg olyan régebbi, de kiváló játék van meg PC-re, amikhez még szeretnék visszatérni. Sőt, a DualShock 4 kontroller birtokában most már olyan programokkal is tudok játszani, amikkel korábban megfelelő irányító hiányában nem volt nagy élmény foglalkozni. Szóval szerintem ez jól példázza, hogy megfér egymás mellett a PC és a konzol, még akár egyetlen ember életében is.

Csak azt kell mérlegelni, hogy mi számunkra a fontosabb. Ha modolásra, hatalmas leárazásokra, továbbá az elérhető legjobb látványra és teljesítményre vágyunk, akkor tökéletes választás egy játékokra kialakított PC, persze csak akkor, ha ezt a lehetőségeink megengedik. Ha pedig a kényelem, az egyszerű kezelhetőség és a (hardver tekintetében) remekbe szabott ár-érték arány számít, akkor valószínűleg a konzol a megfelelő választás.

Egymás platformhoz fűződő döntését pedig nem érdemes megkérdőjelezni, mert mindenki más szempont alapján választ, és minden platformnak megvan a maga előnye és hátránya. Végső soron pedig nem az számít, hogy ki, min és mit játszik, csak az, hogy minden játékos részesüljön abban az élményben, amit még a cikk elején röviden fejtegettem. És az az élmény bizony tényleg nem azon múlik, hogy melyik platformon játszunk.