Egy idegen bolygót gyarmatosítani nem fenékig tejfel, Eldobhatónak lenni pedig még annyira sem az. A messze-messzi galaxisban jövőben járunk, hogy pontosan mikor is, azt nem tudni, annyi biztos, hogy a „régi” Földet már csak a történelemkönyvek lapjairól ismerhetik az emberek. A történet tehát a távoli jövőben játszódik egy olyan világban, amely láttán, ha sokan nem is, Elon Musk biztosan elégedetten csettintene, eddigre ugyanis az emberiség „több bolygós fajjá” vált, vagy legalábbis nagyon azon van, hogy minél több planétán megtelepedjen. Csakhogy kolóniát létrehozni olyan, mint az orosz rulett, sőt talán még annál is kockázatosabb, ugyanis míg utóbbi esetében 1 a 6-hoz az esélye, hogy a golyó elhagyja a tárat, a gyarmatosító munka még ennél is jóval rizikósabb meló. A küldetésekre persze minden esetben szakterületük legkiválóbbjait küldik útnak, a siker azonban még így sem garantált, egy idegen bioszférában ugyanis megannyi veszély leselkedik az emberre a gyilkos baktériumoktól kezdve egészen a furcsa lényekig – az összeset igazából felsorolni is nehéz lenne. Ennek ellenére, az expedíció minden pozíciójára, amelyről ez a regény szól, több százan pályáztak, akadt azonban egy munkakör, amely senkinek sem kellett, kivéve egy embert: a főszereplőnket.
A kép forrása: Westside News
A halálnál csak a halhatatlanság rosszabb
Címszereplőnk, Mickey Barnes egy Eldobható, és ahogy azt már fentebb is említettem, Eldobhatónak lenni nem különösebben jó buli, ebből kifolyólag pedig szinte csak elítélteket soroznak be erre a feladatra. Mickey azonban önként jelentkezett, hogy miért is, azon maga is elmélázik néhány mondat erejéig a regényben. Minden missziónak van tehát általában egy Eldobhatója, egy szerencsétlen kiválasztott, akit rendszerint olyan küldetésekkel bíznak meg, amelyek majdhogynem biztos, hogy halállal érnek véget – esetünkben ugye Mickey halálával. Ki kell menni a csillagközi térbe, mert egy tápellátási kábel tönkrement? Mickey majd megoldja! Fel kell térképezni egy területet, ahol óriási csúszómászók randalíroznak? Itt van nekünk Mickey! Kell egy tesztalany egy kínhalállal járó emberkísérlethez? Merre vagy, Mickey? Az Eldobható tehát egy fogyóeszköz, akinek a testét újra és újra „kinyomtatják”, a tudatát pedig egy felhőbe mentik el arra az esetre, ha az éppen aktuális Mickey feldobná a talpát, így az új Mickeybe is bele tudják táplálni az előző verzió reményeit, vágyait és emlékeit, hogy elméletben(!) ugyanazt az embert kapják belülről, mint kívülről is.
Mickey már a hatodik másolatán – és hat kínkeserves halálon - van túl, mire az olvasó bekapcsolódik a történetbe, vagyis főhősünk tulajdonképpen nem is Mickey, hanem Mickey7, aki ha megszokni még nem is szokta meg teljesen a melót, de legalább a hatodik megsemmisülése után már képbe került a munkaköri leírásával. A bibi csak az, hogy egyik alkalommal főhősünk egy csoda folytán mégsem hal meg, a következő másolatát viszont már legyártották, így egyszerre létezik Mickey7 és Mickey8, ezzel pedig egy rendkívül súlyos szabály ellen vétett a kolonizáló csapat: többszöröztek egy Eldobhatót.
Filozófiából ötös
Bár kis túlzással minden fejezetre jut egy-egy elborzasztó halál Edward Ashton regényében, az író munkája aligha nevezhető depresszívnek, sőt. A Mickey7 egy roppant szórakoztató írás, nem véletlen, hogy Hollywood is lecsapott a jogokra, ráadásul nem is akárkikkel a fedélzeten. Ashton könyvében ugyanakkor nem minden móka és kacagás, és nem is kell túlzottan szemfülesnek lenni ahhoz, hogy szemet szúrjanak azok a nagyon is komoly filozófiai fejtegetések, amelyek felütik a fejüket a regényben.
Mickey számára azzal a markeringszöveggel igyekeznek eladni a munkát, hogy Eldobhatóként lényegében halhatatlanságot kapott. De vajon Mickey7 tényleg ugyanaz az ember, mint Mickey1 volt? Ennek kapcsán a regény egy filozófiai kérdésfelvetést hoz be a történetbe, ami Thészeusz hajója-paradoxon néven ismert, és ami az ókori görög történetíró, Plutarkhosz megfogalmazásában maradt ránk. A történet középpontjában Thészeusz és emberei állnak, pontosabban a hajójuk, amely folyamatos javítgatásra szorul, mígnem szép fokozatosan a nagy részét vagy az egészét új palánkdarabokra nem cserélik. A kérdés pedig innentől kezdve adott: vajon a gálya, amely útnak indult a kikötőből ugyanaz a gálya annak ellenére is, hogy az őt alkotó elemek nagy része vagy épp egésze már nem ugyanaz?
Élet és halál nagy kérdései jönnek velünk szembe a Mickey7 lapjain, főszereplőnkben pedig még a halhatatlanság tudata sem képes semmissé tenni a legősibb ösztönt, ami nem csak az ember, de lényegében minden élőlény sajátja. „Úgy tűnik, háromórányi eligazítás nem elég, hogy felülírjon egymilliárd évnyi létfenntartási ösztönt” – töpreng Mickey a regényben. És valóban, nem tudunk csak úgy vidáman kisétálni a csillagközi térbe, tudva, hogy a bőrünk hamarosan lemállik majd a csontunkról, a vér pedig szivárogni kezd a szétdurrant ereinkből, ahogy az sem megy nekünk, embereknek, hogy na, akkor mostantól nem veszünk levegőt, és majd megfulladunk szépen, a levegő akarva-akaratlanul is utat fog törni magának.
Nem találta fel a spanyolviaszt, de…
Bár nem Ashton az első író, aki a klónozás kapcsán felmerülő etikai és filozófiai kérdéseket fejtegeti, a szerző nagyon jól keveri a lapokat, és még ha csent is el innen-onnan pillanatokat, olyan stílusosan tette, hogy könnyű szemet hunyni ezek felett. A Mickey7 bőven ad gondolkodnivalót az olvasónak, de nem kell attól tartanunk, hogy lefáraszt majd minket, holott valahol jogos a félelem, írónk ugyanis kvantumfizikus, vagyis a hardcore tudomány finoman szólva sem áll távol tőle. Regénye azonban inkább érződik fantasztikusnak, mint tudományosnak, és ezt a legjobb értelemben véve mondom, a szavak csak úgy gördülnek egymáson, a stílus pedig első blikkre is nagyon élvezetes. És még ha néhol kissé vicceskedőnek is éreznénk a hangnemet, hamar rájövünk, hogy Ashton nem jópofizni akar velünk, színtiszta szarkazmus és cinizmus minden mondat, amit Mickey szájába adott, főszereplőnk esetlensége és mindent átható optimizmusa pedig őszintén képes, ha hangos nevetésre nem is, de halvány mosolyra sarkallni az olvasót.
Hatalmas világépítésre ugyanakkor senki ne számítson, a Mickey7 inkább egy egyszemélyes regény, és bár akadnak benne említésre méltó karakterek, valamint az is kifejezetten érdekes, ahogy Mickey más kolóniák életébe avat be minket, főhősünk belső monológjai azok, amelyek úgy igazán e történet sava-borsát adják. És hogy kinek ajánlom a Mickey7-et? Andy Weir rajongóknak kötelező, de azoknak is erősen javasolt, akik sem Weir, sem Ashton munkásságát nem ismerik, csupán szeretnének egy szórakoztató sci-fit, amit még esténként, fáradtan az ágyba zuhanva is képesek befogadni. Akik szeretik a szarkazmus és a cinizmus minden formáját, és nem zavarja őket, ha a főszereplő a leglehetetlenebb helyzetekben is a humorhoz nyúl. Akik kevésbé járatosak a sci-fi történetekben, de kacérkodnak a műfajjal, és szívesen adnának neki egy esélyt. Akik szeretik a jó regényeket, azoknak ajánlom én a Mickey7-et.
