Andrzej Sapkowski új Wicther-világban játszódó novelláskötete, Az utolsó kívánság (Ostatnie życzenie) tavasszal nálunk is meg fog jelenni, a kiadó pedig egy rövid részletet is közölt a kötetből a PlayOn.hu-n, mindnyájunk legnagyobb örömére. A hírhez kapcsolódó The Witcher 2 is vészesen közeleg a megjelenés felé, az adatlap és a képek természetesen ebből a PC-exkluzív szerepjátékból valók.
S most álljon itt a részlet a maga teljességében, érdemes elolvasni:
"Ostrit hamar magához tért, majd körbetekintett a teljes sötétségben. Észrevette, hogy megkötözték. Geraltot, bár közvetlenül mellette állt, nem látta. Amikor ráeszmélt, hol van, hosszú, borzalmas üvöltés hagyta el a torkát.
– Hallgass! – szólt a vaják. – Még idő előtt magadhoz hívod.
– Te átkozott gyilkos! Hol vagy? Oldozz el azonnal, te gazember! Ezért lógni fogsz, szukafattya!
– Hallgass.
Ostrit erősen zihált.
– Itt hagysz, hogy felzabáljon? Megkötözve? – kérdezte halkabban, és alig suttogva káromkodott mellé.
– Nem – szólt a vaják. – Elengedlek. De nem most.
– Te csirkefogó! – sziszegte Ostrit. – Velem csalod elő a strigát?
– Igen.
Ostrit elhallgatott. Abbahagyta a hánykolódást, nyugodtan feküdt.
– Vaják?
– Igen?
– Igaz, hogy meg akartam dönteni Foltest uralmát, és nem voltam egyedül. De csak én kívántam a halálát. Azt akartam, hogy kínok között haljon meg, hogy megbolonduljon, hogy elevenen megrohadjon. Tudod, miért?
Geralt hallgatott.
– Szerettem Addát. A király húgát. A király szeretőjét. A király szajháját. Szerettem őt… Vaják, itt vagy?
– Itt vagyok.
– Tudom, mit gondolsz, de nem úgy volt. Hidd el, nem szórtam semmiféle átkot. Nem ismerek semmi varázslatot. Csak egyszer, dühömben azt mondtam… Egyetlenegyszer. Vaják? Hallasz?
– Hallgatlak.
– Az anyja, az öreg királynő. Biztosan ő volt! Nem bírta nézni, ahogy ő és Adda… Nem én voltam! Én csak egyszer, tudod, próbáltam meggyőzni, és Adda… Vaják! Elsötétült előttem a világ, és azt mondtam… Vaják? Én tettem? Én?
– Már nincs jelentősége.
– Vaják? Közel az éjfél?
– Közel.
– Engedj el hamarabb! Adj nekem több időt!
– Nem.
Ostrit nem hallotta a félretolt sírfedél csikorgását, de a vaják igen. Lehajolt, tőrével elvágta az országnagy kötelékeit. Ostrit nem várt semmi szóra, felugrott, és zsibbadt tagjaival ügyetlenül sántikálva nekiiramodott. Látása hozzászokott már annyira a sötétséghez, hogy észrevegye a főcsarnokból a kijárat felé vezető utat.
Dörrenve felcsapódott a kripta lejáratát fedő kőlap. Geralt, aki elővigyázatosan a lépcsőkorlát mögé bújt, megpillantotta a striga torz alakját, amint könnyedén, fürgén és csalhatatlanul Ostrit csizmáinak távolodó dobogása nyomába eredt. Egyetlen apró hangot sem hallatott.
Borzalmas, velőtrázó, tébolyult kiáltás hasított az éjbe, megrázva a vén falakat, és nem szűnt, hanem felharsanva és elhalkulva vibrált tovább. A vaják nem tudta pontosan megbecsülni a távolságot – túl éles hallása megtéveszthette –, de tudta, hogy a striga hamar utolérte Ostritot. Túl hamar.
Belépett a csarnokba, és megállt a kripta bejáratánál. Ledobta köpönyegét. Vállát megmozgatva helyére igazította kardját. Kesztyűt húzott. Még maradt egy kevés ideje. Tudta, hogy a striga, ha jóllakott is a holdtölte után, nem hagyja ott egyhamar Ostrit hulláját. A szív és a máj értékes élelemtartalékot jelentenek a hosszú kényszerpihenő idejére.
A vaják várt. Úgy számolta, hajnalhasadásig még nagyjából három óra maradt; a kakasszó csak megtévesztette volna. Ráadásul a környéken valószínűleg nem maradt egyetlen kakas sem.
Meghallotta, ahogy a szörny lassan, a padlón csoszogva lépdel. Végül megpillantotta.
A leírás találó volt. A rövid nyakon ülő, aránytalanul nagy fejet gubancos, szanaszét álló vöröses hajkorona keretezte. Szemei úgy világítottak a sötétségben, mint két karbunkulus. A striga, tekintetét Geraltra szegezve, mozdulatlanul állt. Hirtelen kitátotta a száját, mintha dicsekedni akart volna fehérlő, éles fogsorával, hogy aztán egy lecsapódó ládafedél hangjára emlékeztető csattanással összezárja állkapcsát. Aztán helyből, nekifutás nélkül, azonnal ugrott, véres karmait a vajáknak szegezve.
Geralt félreugrott, villámgyorsan megfordult a tengelye körül. A striga súrolta, vele pördült, karmai a levegőbe hasítottak. De nem veszítette el az egyensúlyát, félfordulatból azonnal újra támadott, Geralt mellkasa előtt csattogtatva fogsorát. A rív az ellenkező irányba vetődött, háromszor is megváltoztatva süvítő piruettje irányát, amivel sikerült összezavarnia a strigát. Félreugorva erős, de nem végzetesnek szánt csapást mért a bestia halántékára az ezüsttüskékkel, amivel kesztyűje felszínét a bütyköknél kiverték.
A striga borzalmasat üvöltött, zúgó visszhanggal töltve be az udvarházat. A földhöz vágódott, megmerevedett, és tompa, ellenséges, dühödt vonyításba kezdett.
A vaják gúnyosan elmosolyodott. Ahogy számított rá, az első kísérlet jól sikerült. Az ezüst a strigával – ahogy a legtöbb átok által életre hívott szörnyeteggel – szemben halálosnak bizonyult. Volt hát remény: ha ez a bestia is olyan, mint a többi, akkor sikerülhet megtörni az átkot; de ha minden kötél szakad, az ezüstkard biztosíthatja az életben maradást. (...)"
S most álljon itt a részlet a maga teljességében, érdemes elolvasni:
"Ostrit hamar magához tért, majd körbetekintett a teljes sötétségben. Észrevette, hogy megkötözték. Geraltot, bár közvetlenül mellette állt, nem látta. Amikor ráeszmélt, hol van, hosszú, borzalmas üvöltés hagyta el a torkát.
– Hallgass! – szólt a vaják. – Még idő előtt magadhoz hívod.
– Te átkozott gyilkos! Hol vagy? Oldozz el azonnal, te gazember! Ezért lógni fogsz, szukafattya!
– Hallgass.
Ostrit erősen zihált.
– Itt hagysz, hogy felzabáljon? Megkötözve? – kérdezte halkabban, és alig suttogva káromkodott mellé.
– Nem – szólt a vaják. – Elengedlek. De nem most.
– Te csirkefogó! – sziszegte Ostrit. – Velem csalod elő a strigát?
– Igen.
Ostrit elhallgatott. Abbahagyta a hánykolódást, nyugodtan feküdt.
– Vaják?
– Igen?
– Igaz, hogy meg akartam dönteni Foltest uralmát, és nem voltam egyedül. De csak én kívántam a halálát. Azt akartam, hogy kínok között haljon meg, hogy megbolonduljon, hogy elevenen megrohadjon. Tudod, miért?
Geralt hallgatott.
– Szerettem Addát. A király húgát. A király szeretőjét. A király szajháját. Szerettem őt… Vaják, itt vagy?
– Itt vagyok.
– Tudom, mit gondolsz, de nem úgy volt. Hidd el, nem szórtam semmiféle átkot. Nem ismerek semmi varázslatot. Csak egyszer, dühömben azt mondtam… Egyetlenegyszer. Vaják? Hallasz?
– Hallgatlak.
– Az anyja, az öreg királynő. Biztosan ő volt! Nem bírta nézni, ahogy ő és Adda… Nem én voltam! Én csak egyszer, tudod, próbáltam meggyőzni, és Adda… Vaják! Elsötétült előttem a világ, és azt mondtam… Vaják? Én tettem? Én?
– Már nincs jelentősége.
– Vaják? Közel az éjfél?
– Közel.
– Engedj el hamarabb! Adj nekem több időt!
– Nem.
Ostrit nem hallotta a félretolt sírfedél csikorgását, de a vaják igen. Lehajolt, tőrével elvágta az országnagy kötelékeit. Ostrit nem várt semmi szóra, felugrott, és zsibbadt tagjaival ügyetlenül sántikálva nekiiramodott. Látása hozzászokott már annyira a sötétséghez, hogy észrevegye a főcsarnokból a kijárat felé vezető utat.
Dörrenve felcsapódott a kripta lejáratát fedő kőlap. Geralt, aki elővigyázatosan a lépcsőkorlát mögé bújt, megpillantotta a striga torz alakját, amint könnyedén, fürgén és csalhatatlanul Ostrit csizmáinak távolodó dobogása nyomába eredt. Egyetlen apró hangot sem hallatott.
Borzalmas, velőtrázó, tébolyult kiáltás hasított az éjbe, megrázva a vén falakat, és nem szűnt, hanem felharsanva és elhalkulva vibrált tovább. A vaják nem tudta pontosan megbecsülni a távolságot – túl éles hallása megtéveszthette –, de tudta, hogy a striga hamar utolérte Ostritot. Túl hamar.
Belépett a csarnokba, és megállt a kripta bejáratánál. Ledobta köpönyegét. Vállát megmozgatva helyére igazította kardját. Kesztyűt húzott. Még maradt egy kevés ideje. Tudta, hogy a striga, ha jóllakott is a holdtölte után, nem hagyja ott egyhamar Ostrit hulláját. A szív és a máj értékes élelemtartalékot jelentenek a hosszú kényszerpihenő idejére.
A vaják várt. Úgy számolta, hajnalhasadásig még nagyjából három óra maradt; a kakasszó csak megtévesztette volna. Ráadásul a környéken valószínűleg nem maradt egyetlen kakas sem.
Meghallotta, ahogy a szörny lassan, a padlón csoszogva lépdel. Végül megpillantotta.
A leírás találó volt. A rövid nyakon ülő, aránytalanul nagy fejet gubancos, szanaszét álló vöröses hajkorona keretezte. Szemei úgy világítottak a sötétségben, mint két karbunkulus. A striga, tekintetét Geraltra szegezve, mozdulatlanul állt. Hirtelen kitátotta a száját, mintha dicsekedni akart volna fehérlő, éles fogsorával, hogy aztán egy lecsapódó ládafedél hangjára emlékeztető csattanással összezárja állkapcsát. Aztán helyből, nekifutás nélkül, azonnal ugrott, véres karmait a vajáknak szegezve.
Geralt félreugrott, villámgyorsan megfordult a tengelye körül. A striga súrolta, vele pördült, karmai a levegőbe hasítottak. De nem veszítette el az egyensúlyát, félfordulatból azonnal újra támadott, Geralt mellkasa előtt csattogtatva fogsorát. A rív az ellenkező irányba vetődött, háromszor is megváltoztatva süvítő piruettje irányát, amivel sikerült összezavarnia a strigát. Félreugorva erős, de nem végzetesnek szánt csapást mért a bestia halántékára az ezüsttüskékkel, amivel kesztyűje felszínét a bütyköknél kiverték.
A striga borzalmasat üvöltött, zúgó visszhanggal töltve be az udvarházat. A földhöz vágódott, megmerevedett, és tompa, ellenséges, dühödt vonyításba kezdett.
A vaják gúnyosan elmosolyodott. Ahogy számított rá, az első kísérlet jól sikerült. Az ezüst a strigával – ahogy a legtöbb átok által életre hívott szörnyeteggel – szemben halálosnak bizonyult. Volt hát remény: ha ez a bestia is olyan, mint a többi, akkor sikerülhet megtörni az átkot; de ha minden kötél szakad, az ezüstkard biztosíthatja az életben maradást. (...)"
Úgy tudom Lengyelországban (is?) elég népszerűek...
Visszakanyarodva: a péídzsdé csak egy példa volt, hallottam magyar rádióbemondót (nőt is, férfit is) francia, német, latin eredetű, régen meghonosodott szót angol kiejtéssel mondani, meg valami notabilitás (már nem emlékszem, melyik) francia nevét is.
Igazán ezért van, hogy mindenféle fordítást támogatok, ha némelyik első hallásra sután hangzik is, a szándék nem mindegy.
"a PhD-t is péídzsdének ejtjük, holott az LATIN eredetű, és szerintem aki így ejti, az egy Amerika-imádó műveletlen bunkó, és ha netán van ilyen jelzése, adja vissza, nem neki való!"
Már látom, hogy neked nem is a külföldi szavak használatával van problémád, te csak szimplán Amerika-ellenes vagy. Nem az a műveletlen bunkó, aki angolosan ejt dolgokat, hanem aki egy másik országot utál, komoly ok nélkül. A PhD-d nem azért ejtjük úgy, ahogy, mert benyalunk amerikának, hanem mert az angol nyelvterületről vettük át ezt a szót, ezért így honosodott meg. Hiába volt eredetileg latin kifejezés, a latin egy halott nyelv, már csak egy-két területen használják. És attól nem lesz valaki kevesebb ember, mert angolosan ejti a PhD-t, hiába szeretnéd ezt megmagyarázni.
Akinek meg a szocializmus nyelvhasználatával van problémája: az orosz, ugye, kötelező volt, de (talán épp ezért?) nem imádtuk annyira, hogy átvegyük a szavakat (pedig a szocialista kifejezések náluk évtizedekkel hamarabb meghonosodtak), mivel nem éreztük magunkat alábbvalónak, sőt. Nagyon szeretném, ha az angol nyelvvel szemben sem éreznénk kevesebbnek a magyart, mivel nem az, és nem csupán idegen szavakkal bővíthető, bár valóban, az idegen eredetű bővítés sem teljesen elvetendő. Egyedül azt utálom, ha a kifogás: NEKÜNK NINCS RÁ SZAVUNK, vagy: MAGYARUL HÜLYÉN HANGZIK.
"Egyébként támogatok mindenféle magyarítástörekvést, nem vagyunk bennszülöttek, akiknek a vadászaton-gyűjtögetésen kívül nincs más területekre szókincsük"
Nem vagyunk bennszülöttek, de a witcher szóra speciel nincs magyar megfelelő, ezért kell ilyen hülyeségre fordítani.
"...ezért a művelt fehér-Amerikától kell kölcsönöznünk.Gondolkozzatok egy pöppet: nem hótciki pont őket etalonnak tekinteni?"
Nem a fehér-Amerikától kölcsönözzük, hanem az angol nyelvből, ami éppenséggel Angliából származik. És azt hiszem Anglia kicsit előttünk jár minden téren. Amúgy meg attól, hogy használjuk egy szavukat, mert nincs rá értelmes magyar megfelelő, még nem tekintjük őket etalonnak.
Egyébként támogatok mindenféle magyarítástörekvést, nem vagyunk „bennszülöttek”, akiknek a vadászaton-gyűjtögetésen kívül nincs más területekre szókincsük, ezért a művelt fehér-Amerikától kell kölcsönöznünk. Gondolkozzatok egy pöppet: nem hótciki pont őket etalonnak tekinteni?
Hát épp ez az, a witcher se nem varázsló, se nem gyógyító, se nem sámán. Kicsit értenek a mágiához meg az alkímiához, de elsősorban harcosok, akik szörnyekre vadásznak.
Amúgy én is örülök, hogy angolul van meg, arról nem is beszélve, hogy a borítója is igen tetszetős a könyvnek, a magyar kiadásoknál ez majdnem mindig rákfene szokott lenni (Terry Goodkind könyvek, valaki?).
Illetve van egy apró pontatlanság a hírben. Az utolsó kívánság nem Sapkowski új novelláskötete. Ez már egy nagyon régi kötet, amit már több országban kiadtak, csak hozzánk most érkezik meg.
Még elolvastam régen angolul (de 100% hogy volt valami hibám!
Örülök hogy jön magyarul!
Imádtam mind a Last Wish-et, mind pedig a Blood of Elves-et. Kicsit szégyen, hogy a következő kötetről (vagyis annak angol változatáról) még semmi hír (Time of Disdain). Nagyon sok nyelvre lefordították már műveit, de az angol változatra mindig éveket kell várni...
Pontosabban lehet örülni, ha évente egyáltalán 1 (!) kötetét lefordítják.
Engem annyira nem, zavar ez a vaják. Ilyen lett és kész. A harc leírása egyébként kifejezetten jó lett.