Minden valamire való játékkritika ebbe a csoportba tartozik, főleg mert olyan, hogy objektív, nem igazán létezik – még úgy sem, hogy sokan követelik, különösen, amikor valaki olyat mer írni a(z aktuális) kedvenc játékukról, hogy az nem 10/10, az emberiség csúcsteljesítménye, a világbéke és a rákgyógyítás záloga.
Páran már megkíséreltek objektív kritikával előállni, jobbára viccből. Mivel az nagyjából a játék alapadataiból áll (kiadó, fejlesztők, megjelenés ideje, megjelenéskori ár, megjelenési platformok), ami esetleg kibővíthető érdekes (fejlesztés költsége, marketingköltség, fejlesztők általános munkaideje), de a kiadói forrás miatt nem teljesen megbízható, valamint felesleges adatokkal (kódsorok száma, fejlesztőcsapat létszáma, legyártott dobozos verziók száma, a doboz nyomtatási technológiája stb.). Ezenkívül a szerző leírhatja, hogy az ő adott modellszámú konzolján, vagy egészen pontos PC-s hardver/szoftver-környezetében hány fps-sel futott a játék egy adott pályán, egy adott időszakban. Annak megállapítása, hogy ez mennyire volt folyamatos élmény, már szubjektív lenne.
Hogy akkor egyáltalán miért számít valaki más véleménye? Például azért, mert ha ez a hivatása, és van benne némi szakmai büszkeség, akkor tisztában van a saját szubjektivitásával, éppen ezért igyekszik kicsit ellensúlyozni. Például különválasztja azt, hogy mi az a részlet, ami neki személy szerint nem tetszett, és mi az, ami a hasonló elemekhez és a velük szemben jogosan támasztott elvárásokhoz képest is gyengére sikerült. Erre ráadásul nagyobb lehet a rálátása, mint egy átlagos mindenevő játékosnak, egyszerűen azért, mert több cím fordulhatott meg a kezei között. Sok esetben még az 1-2 évtizeddel ezelőtti eredetével is tisztában van egy műfajnak, méghozzá vagy azért, mert már akkor is ezzel foglalkozott (akár hobbi szinten), vagy fiatalabbak esetében mondjuk, azért, mert kíváncsiságból, netán az alaposság kedvéért utánanézett, utólag kipróbálta.
Hogyan védekezzünk?
A többségnek talán nyilvánvaló, de egyeseknek fontos és új információ lehet, hogy a felháborítóan „nemobjektív” kritikára nem megfelelő válasz az anyázás, halálos fenyegetés, doxxing, esetleg (pláne) a szerző egészen konkrét és persze törvénybe ütköző megtámadása (például a Cyberpunk epileptikus rohamot okozó jelenetére figyelmet felhívó újságíró esetében). Helyettük az egyik kézenfekvő lehetőség, hogy a nekünk nem tetsző kritika szerzőjének elolvassuk/megnézzük néhány további művét. Ha a többivel nincs gondunk, nagy az esélye, hogy egyszerűen csak személyes támadásnak vettük a kedvencünket ért kritikát. Ha minddel gondunk van, akkor ideje elkönyvelni, hogy nem értünk egyet az illetővel. Szerencsére legtöbb esetben nem is vagyunk kötelesek további figyelmet szentelni neki. Amennyiben a véleménye mégis megkerülhetetlen (pl. anyanyelvünkön nem érhető el hasonlóan friss kritika, nagyon jó a stílusa, rávilágít fontos tényekre és kevésbé ismert játékokra stb.), akkor pedig az eddig tapasztalatunk alapján kell azt figyelembe venni, és nem túlságosan fellelkesedni vagy lelombozódni a látottakon, netán pont azt megvenni, amit lehúz és elkerülni, amit az egekbe dicsér. Bár ez elsőre kissé nehéz feladatnak tűnik, de szinte minden játékos képes arra, hogy ne vegyen meg egy általa kimondottan utált műfajba tartozó játékot, csak azért, mert az másoknak bejött.
A „civil” szubjektivitás
A fórumokon, csoportokban, és nagyjából bármilyen közösségi helyen rengeteg idegesség és billentyűzetharc forrása a szubjektív és objektív határok elmosódása, ami a Schrödinger seggfejének egy alesete. Remek példája, amikor valamelyik keménycsávó beírja egy általában éppen emlegetett játékra, komoly, megfontolt és kellően indokolt módon, hogy „ez szar”: amennyiben elegen mellé állnak, akkor ez objektív, sőt isteni kinyilatkoztatás volt részéről (és végre valaki megmondta a sok shill média helyett), ha meg túl sokan kérik ki maguknak, akkor „ez csak az én véleményem, nem értem miért kell itt idegelődni mindenkinek”. (Valóban, megesik, hogy egy játék tényleg szar, Steam Greenlight-időkben akadt olyan, aminek még az indítófájlja is hiányzott. De ez még kifogásnak is gyenge olyan esetekben, amikor valaki vadonatúj AAA címekről vagy népszerű indie játékokról ír ilyet. Ezt a csapdát pedig könnyű elkerülni. Ha valaki imádja a játékot, aminek éppen beszóltak, akkor az illető virtuális lehengerlése helyett (ami általában elhúzódó oda-vissza anyázáshoz vezet) egyszerűbb „bosszúból” játszani vele, és élvezni az életet. Aki már megvette a játékot, az mindent megtett, amit a milliárdos kiadóvállalat, netán indie fejlesztő elvárhatott, a keresztes hadjáratra már nincs szükség.
Ha pedig valaki őszinte véleményt fogalmazna meg flame keltés helyett, az egész jelenséget megelőzheti azzal, hogy rászánja a +10 másodpercet és „ez szar” helyett inkább kibontja a miérteket, de legalább annyit ír: „nekem nagyon nem jött be”. Angol tudósok egy viszonylag új tanulmánya szerint ráadásul nemcsak újságírók képesek 10 szónál többet írni egy játékról, bárki kifejtheti, hogy mi volt kedvére és mi dühítette. Aki erre rászánja az időt és energiát, netán még a nyelvtan alapszabályaira is figyel (1-2 elütés nem számít), annak szinte nyert ügye van. Legtöbben, akik elolvassák a véleményét, tisztelni fogják azt, és ha vitába is szállnak vele, kulturáltan teszik. Még valamiféle építő párbeszéd is kialakulhat. A primitívebb megnyilvánulásokkal pedig ilyenkor sem érdemes foglalkozni. Egyszer talán eljutok oda, hogy én sem fogok.
Ez van.