Az 1996-ban bemutatott Twister az évtized egyik legnagyobb slágerfilmje volt. A néhai regényíró, Michael Crichton ötletéből forgatott, Jan de Bont által rendezett alkotás annak idején hatalmasat ment: világszerte majdnem 500 millió dolláros bevételt termelt (csak A függetlenség napja tudta megelőzni), a sikerének köszönhetően pedig a stúdiók a nyári moziszezon kezdetét júniusról májusra helyezték át. Ez volt az első film, ami megjelent DVD-n, hatására a meteorológus-hallgatók száma 10%-kal megnövekedett az USA-ban, és az már csak hab a tortán, hogy a Van Halen együttes rögtön két dalt is írt a mozihoz, ami ma is hatalmas szó, akkoriban viszont egyenesen elképzelhetetlen volt. Valószínűleg sokan emlékeznek rá, hogy akkoriban még mennyire más idők jártak: a Terminátor 2 és a Jurassic Park forradalmasította a CGI-technológiát, amelynek hála már semmi sem állította meg a filmeseket abban, hogy minden addiginál realisztikusabb és látványosabb módon mutassanak be nagyjából bármit, amit csak akarnak.
A makettezés és a stop-motion háttérbe szorult, helyüket átvette a számítógépes technikával megvalósított mértéktelen pusztítás (a pusztításpornó, mint kifejezés megszületése is kb. a ’90-es évek második felére datálható), komplett világvárosok dőltek romba, meteorok csapódtak be, szökőárak tomboltak, földönkívüliek bombáztak szét minket – mindennek csupán a pénz jelentett akadályt, de persze az álomgyár ezt is csont nélkül megoldotta. Dollár százmilliókat szórtak el a katasztrófafilmekre, viszont azok kivétel nélkül, kamatostul termelték a zöldhasút: mindenki látni akarta őket, kígyóztak a sorok a mozik előtt, aztán az emberek a videótékáknál is ölre mentek értük – nem kellettek ide népszerű sztárok, jól csengő nevek, elég volt egy idegen űrhajó vagy egy bazi nagy tornádó a plakáton, és az emberek valósággal megőrültek.
Igen, tényleg szép idők voltak – de azóta már más szelek fújnak. Hollywood ezt a zsánert is rendesen kifacsarta, ma a blockbuster-piacot a franchise-ok és a bejáratott márkanevek hajtják előre, több-kevesebb sikerrel. A vásznon kéthavonta pusztul el egy metropolisz, nyaranta gyalulnak le egy komplett bolygót, ezzel együtt kicsit el is veszett az újdonság varázsa, ami most, egy olyan év után, mint 2023, kezd egyre inkább megmutatkozni a közönség érdeklődésén és a bevételeken is. Közben azért a nagy stúdiók sem restek, folyamatosan keresik a lehetséges alternatívákat, amikből pénzt csinálhatnak. Eme opciók egyike a jó öreg nosztalgia: régi frencsájzok felmelegítése, régi klasszikusok leporolása, görcsös ragaszkodás valami olyanhoz, amit már ismerünk, szeretünk, szívesen látnánk újra (legalábbis szerintük).
Most épp a katasztrófafilmeken van a sor: megérkezett a Twisters – Végzetes vihar, ami lényegében az 1996-os film „szellemi folytatása”. Új karaktereket mutat be, totálisan független az elődtől, nagyjából csak abban a rokonítható össze vele, hogy ebben is többszáz méter magas tornádók vannak, amelyeket a főszereplők elkeseredetten próbálnak megzabolázni. Önmagában is tökéletesen érthető és élvezhető, semmiféle előismeret nem szükséges hozzá – csupán egy old school panelekből felépülő eseményfilm, amivel mostanság nem mindennap találkozhatunk a moziteremben. Az mondjuk már egy másik dolog, hogy jórészt pont azért nem találkozhatunk ma ilyen filmekkel, mert Hollywood 20-25 évvel ezelőtt alaposan kimaxolta a témát – és valljuk be, mind az eredeti rész, mind pedig a folytatás világa annyira limitált, hogy nemigen tud többel szolgálni az életveszély felé autózó viharvadászoknál, akik áltudományos marhaságokat puffogtatnak, miközben nagyokat néznek az eléjük táruló természeti csapás irányába.
A film szerencséjére rohadt régen voltak már azok a ’90-es évek, épp annyi idő telt el az első rész óta, hogy meglegyen a potenciál egy folytatásban, ami nagyrészt ugyanazokat a dolgokat vonultatja fel, mégis, a műfaj mostani, tetszhalott állapotának fényében mégis tud valamennyi újdonsággal, vagy inkább frissességgel szolgálni. A második epizód nem árul zsákbamacskát, elvégre mi mást várna az emberfia egy olyan filmtől, aminek poszterén ló betűkkel virít a Twisters-felirat, az égbe magasodó tornádó pedig baljós árnyként vetül a tanácstalanul és rémülten bámuló főszereplőkre? Ahogy 28 esztendeje, úgy most is tudjuk, mit kapunk a pénzünkért – illetve nem, ez így mégsem fedi teljesen a valóságot. Mert még ha a Twisters nem is teljesen más film, mint amit az előzetesek ígértek, azt el kell ismerni, hogy a trailerek kissé félrevezetőek voltak, és nem pont azt a mozit kapod, amire alapesetben számítanál.
Persze ez nem az akciójelenetekre vonatkozik, azon a téren a Twisters maximálisan kielégíti a kegyetlenül durva csörtékre éhező közönséget. Szinte közjáték nélkül követik egymást a viharosabbnál viharosabb szegmensek, az adrenalin szinte lefolyik a vászonról, ahogy épületeket, kocsikat és erőműveket szaggatnak szét a tornádók, miközben a karakterek apró homokszemekként menekülnek az őket kíméletlenül elsöpörni akaró rideg természeti erő elől. A CGI-re nem lehet panasz, az effektesek semmit sem gagyiztak el, minden pontosan úgy és olyan minőségben néz ki, ahogy annak mindig ki kellene néznie egy hollywoodi blockbusterben. Komolyan, már az is nagy szó, hogy a stáb ténylegesen Oklahoma államban forgatta le a filmet, nem kizárólag kék-zöld hátterek előtt, és főleg nem egy amerikai kisvárosnak álcázott, szétrothadt bolgár reaktortelepen. A szélviharokat sikerült a lehető leghitelesebben és legaprólékosabban a vászonra álmodni, a moziszék karfájának gyakori szorongatása is garantált.
Hogy mégis mi zavar be a képbe, azt ki nem találnád, ha nem láttad a filmet. Ugyanis a Twisters a profi számítógépes trükkök és a féktelen pusztításpornó mellett nem a klímaváltozás problémáját, az ember és a természet hátborzongató viszonyát, a lelketlen pénzemberek nyerészkedését, vagy az egyéb mélyfilozófiai társadalmi moralizálást húzza elő a kalapból (jól lehet, ezekre is kitérnek egy-két mondat erejéig, de nem bonyolódnak bele túlságosan), hanem egy romkomra hazajó szerelmi szálat, amely a meteorológus lány, Kate és az adrenalinfüggő youtuber, Tyler között szövődik. Főleg pont ennek hála, a cselekmény a játékidő háromnegyedénél alaposan leül és csak a fináléra sikerül visszatalálnia a megfelelő irányba – de akkor úgy ráhajt arra az útra, hogy a stáblistáig meg sem áll. És az a legnagyobb trúváj, hogy még az ilyen kisebb-nagyobb kilengések nem tudják tönkretenni a végeredményt. A karakterek szerethetőek, lazák, viccesek, a történt pont akkor komoly, amikor kell, és pont akkor humoros, amikor kell.
Az összkép gyakorlatilag egyszerre három évtized filmes felfogásából tevődik össze, a vidéki Amerika és a régi iskola stílusa rögtön a ’90-es éveket juttatja eszünkbe, az akciójelenetek felépítésénél az ezredforduló csúcsmozijainak hangulata köszön vissza, mindez pedig tökéletesen rezonál a modern kor szellemiségével, anélkül, hogy túl erőltetett vagy túl arcba mászó lenne. Valószínűleg nem sokan fogadtak volna rá, hogy ez lesz a vége: a nosztalgia és a retro-mánia hiába tombol, egy-két esetet leszámítva valahogy nem sikerül megtalálni az arany középutat, az elismert, függetlenfilmes rendezők egymás után váltják aprópénzre a tehetségüket, egy poén pedig ritkán szól nagyot másodszorra, hát még ha egy Twister-kaliberű műről van beszélünk
Ilyen vészjósló előzmények fényében kisebbfajta csoda, hogy a Twistersben ennyire szépen simul össze az igazi nyári moziélmény a kellemes múltidézéssel. A blockbuster-műfajba fejest ugró Lee Isaac Chung (Minari – A családom története) kompetensen vezényelte le ezt a 200 milliós filmmonstrumot, a színészek értik a dolgukat, a popcorn is jól fogy – másra nincs szükség. Nyilván az idei évet nem húzza be, de mindenképp 2024 egyik legnagyobb meglepetése lett.
Képek forrása: IMDB
