Tim Burton nagyfilmes karrierjét még a ’80-as évek közepén kezdte: az először animátorként, majd később karakter-designerként dolgozó későbbi rendezőt a Pee-wee nagy kalandjával ismerte meg a világ. Az egyedi kézjegyekkel dolgozó alkotó sajátos, bizarr stílusa már itt megtette a magáét, ami bőven elég volt ahhoz, hogy a Warner Brothers a különc művészt ültesse az akkor már nagyban készülő élőszereplős Batman-mozifilm rendezői székébe. A legenda úgy tartja, hogy miközben forgatókönyvírók egész hada próbálta mozgókép-kompatibilissé tenni a képregényadaptáció történetét, ami nem mellesleg úgy nagyjából három évet vett igénybe, Burton elkezdett más szkripteket olvasgatni, és ekkor talált rá arra a sztorira, amelyből aztán pályafutása egyik, ha nem a legfontosabb mérföldköve lett, ami nem csak, hogy segített bebetonozni a nevét az álomgyárban, de nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy Burton az a kívülálló, jórészt kompromisszummentes filmes legyen, akire ma emlékszünk.
Ez a produkció pedig nem más volt, mint a Beetlejuice. A groteszk fekete humorral operáló horrorkomédia, a pont akkor aranykorát élő gót-esztétikával egy csapásra elnyerte a szakma és a közönség tetszését, az évek során pedig méltán emelkedett kultstátuszba. Nem csoda, hogy egészen hamar felmerült a folytatás lehetősége, azonban több elvetett forgatókönyv és ötlet után sem akart testet ölteni a projekt – egészen mostanáig. És ha jobban belegondolunk, tökéletesen érthető, hogy a Beetlejuice Beetlejuice (a továbbiakban Beetlejuice 2) pont most, a 2020-as években született meg.
Nem is jöhetett volna máskor. A nyolcvanas-kilencvenes évek nosztalgiája annyira elburjánzott, hogy a filmipar is folyamatosan a múltba nyúl vissza, régi klasszikusokat vesz elő, melegíti fel őket a fan service bódító fűszerével megszórva. Egy-két nagyon-nagyon ritka kivételtől eltekintve bukik is mindegyik, attól függetlenül, hogy a retro párás, részrehajló szemüvegén keresztül sokszor hajlamosak vagyunk bizonyos dolgokat másnak vagy jobbnak látni, mint amilyenek valójában voltak. És őszintén szólva, ha ezt a tényezőt még valahogy sikerül is figyelmen kívül hagyni, a Beetlejuice 2 akkor is eleve rozoga szörfdeszkával akart beugrani a nosztalgia hullámai közé. Burton ugyanis ma már egyáltalán nem az a merész, kreatív rendező, aki egykoron olyan klasszikusokat készített, mint az Ollókezű Edward, a Batman visszatér, az Ed Wood vagy Az Álmosvölgy legendája.
A rendszer, amely ellen egykoron lázadozott, és amelytől hosszú időn keresztül próbált független maradni, végül magába szippantotta és kishíján be is darálta az olyan fércműveknek köszönhetően, mint az Alice csodaországban, az Éjsötét árnyék, az a vándorsolymos izé, aminek már a teljes címét sem érdemes kimondani, majd végül a 2019-es Dumbo élőszereplős változata. Ilyen előzmények fényében nem igazán látszott, hogy Burton számára van még visszaút. És mégis: a Beetlejuice 2 hosszú idő óta a direktor legjobb filmje, ezen kívül A majmok bolygója: A birodalom, illetve a Twisters – Végzetes vihar mellett egyben 2024 legnagyobb meglepetése is. Ki hitte volna?
Azt azért hozzá kell tenni, hogy Burton esetében, nagyrészt a régi, kultikus művei miatt az átlagnál kicsit mintha szigorúbbak lennének a nézők. Merthogy a netflixes Wednesday-sorozattal a mester már elkezdett visszatérni a korábbi önmagához, és a Beetlejuice 2-vel is ezen a nyomvonalon halad tovább. Az első részben sem túl számottevő drámai súlyt szándékosan figyelmen kívül hagyja, nincsenek megható pillanatok, se felesleges lózungok, a reflektorfényt teljes mértékben a bohókás és ötletes praktikus effektekkel funkcionáló gyermeteg tréfákra és a gótikus körítésre irányítja. Ebben a filmben semmi sem valószerű, semmit sem vesznek komolyan, a rajzfilmeket idéző trükkök megmaradtak, a vizuális poénok, a bábok, a bizarr, sokszor egyenesen groteszk látványvilág ugyanolyan, mint az eredetiben, maximum csak a megvalósítás minőségén látszódik az eltelt idő.
Az eltelt idő, ami a filmet nézve nagyon-nagyon könnyű lesz elfelejteni, mivel a Beetlejuice 2, miközben egy pillanatra sem érződik elavultnak vagy épp meghaladottnak, konkrétan tényleg visszarepít minket a ’80-as évekbe. Vegyíti a letűnt filmnyelvi eszközöket a modern elemekkel, bőven utal az eredeti alkotásra, mégis egy önmaga lábán megálló egységes élményt nyújt – még ha nem is annyira egyszerűt, mint az eredeti klasszikus. És azzal a 36 évvel kapcsolatban is van egy pár gond, de arra mindjárt visszatérünk.
Voltaképp előbbi miatt tapasztalható az, hogy a folytatás forgatókönyvírói nem mindig álltak a helyzet magaslatán. A Beetlejuice 2 valamivel bonyolultabb sztorival áll elő, nem is mindig a karakterek, mint inkább a szétterített cselekmény szempontjából, amelyek közül némelyik nem nagyon vezet sehova. A történet egyszerre három szálon fut, egyfelől szemtanúi lehetünk a jól ismert Deetz-família családi konfliktusainak – Winona Ryder, valószínűleg a sminknek köszönhetően egy tízest simán letagadhatna, a lányát játszó Jenna Ortega pedig már kisujjból kirázza az ilyesfajta horror-szerepeket. Másfelől Beetlejuice halott ex-felesége képében új problémákkal néz szembe – Michael Keaton szokás szerint nagyszerű, az alakítása annyira energikus és intenzív, mintha az 1988-as klasszikus után ki sem bújt volna a karakter bőréből, ami nem meglepő, tekintve, hogy pont az a kedvence a saját filmjei közül, Monica Belluccit viszont szégyenletesen elpazarolja a sztori.
És igen, ehhez csatlakozik még a halott sorozatszínészből túlvilági rendőrnyomozóvá avanzsált Willem Dafoe figurája is, aki szintén a címszereplő nyomába szegődik. Ennyi minden már két folytatáshoz is bőven elegendő lenne, az alkotók ezzel szemben mindent egy filmbe akarnak belesűríteni, ami többé-kevésbé mondjuk sikerül, de azért akadnak gyenge pontok. A Beetlejuice 2 gyakran fókuszálatlan, többször is ide-oda csapong, sokszor olyan sok idő telik el egy karakter két felbukkanása között, hogy mire újra megjelenik, már meg is feledkeztünk róla. Aztán a film az utolsó harminc percben megpróbálja egy közös végpontra kifuttatni ezeket az egymástól független szálakat, ami nyilván nem jött össze maradéktalanul, de addigra már úgyis mindegy, mivel noha a folytatás kezdetben lassacskán, komótosan épül fel, a második felére magára talál, és onnantól kezdve a stáblistáig elkap minket Burton mesélési módszere.
Az időnként eseménytelen első 1 óra mondjuk leginkább az eredeti film óta eltelt 36 esztendő számlájára írható. Ahogy a filmiparban, úgy a filmen belül is sok víz lefolyt a Dunán 1988 óta, így a Beetlejuice 2-nek túl sokat kell eltöltenie annak a bizonyos 36 évnek a magyarázásával, hogy ki mit csinált, ki hol volt, mi történt és hogy történt az eltelt idő alatt, emiatt rengeteget vájkál a múltban, de még pont észbe kap, mielőtt az emlékalbum-szerű forma maga alá temetné a végeredményt. A látvány remek, a poénok működnek, a túlvilág bemutatása nosztalgikus, miközben néhány, eddig nem ismert újdonságot is kínál. A hatás ugyanolyan, mint annak idején, a főhős kigúvadó szemei, kiömlő belei, a csúnya halált halt hullák, és minden ezzel kapcsolatos dolog egyszerűen nevetésre késztet, és noha összességében nem lett volna világvége, ha nem kapjuk meg ezt a folytatást, teljesen jó érzés, hogy itt van.
Nem csak az elődje örökségén élősködik, nem hagyja, hogy megfertőzzék Hollywood aktuális trendjei, és nem rombolja le az eredeti jelentőségét, mint teszi azt sok más legacy sequel manapság. Nem bánt senkit, szimplán csak ugyanabban a szellemben folytatja ott, ahol 36 éve abbahagyta. Egyáltalán nem tökéletes, értelemszerűen az eredetivel sem veheti fel a versenyt, mégis sok más mai folytatás megirigyelhetné ezt a színvonalat, és ha Tim Burton mostantól csak ilyen minőségű filmeket forgatna, szó nem érhetné a ház elejét. Ugyanis a legjobb műveit már réges-rég megcsinálta, ha beleszakadna sem lesz már olyan, mint anno – ellenben most újra a régi fényében tündököl. Ironikus, hogy ehhez pont egy olyan folytatás kellett, amit sokáig ő maga sem akart leforgatni.
