Őszinte leszek: meglehetősen visszafogott várakozásokkal mentem neki az idei esztendőnek, néhány bivalyerős év után ugyanis meglehetősen kevés olyan címet láttam 2019 elején a megjelenési naptárban, amire nyugodt lelkiismerettel rá tudtam volna dobni a „Day One” plecsnit. Ez persze inkább csak az én személyes ízlésemnek tudható be, meg aztán idővel 2019 is kimutatta azért a foga fehérjét, úgyhogy nem voltunk híján az emlékezetes címeknek. Nálam azonban sokszor inkább a backlog irtásával telt az év, mintsem az új címek zabálásával.
Tripla-A? Inkább Tripla-0!
Félreértés ne essék: nem mondanám, hogy a nagyköltségvetésű játékok tekintetében csalódást keltő lett volna az idei év, kicsit azonban úgy éreztem, hogy túlságosan is biztonsági játékot játszanak a nagy kiadók. Ez persze tipikus generáció végi jelenség: az új franchise-okat és a nagy exkluzívokat sokan már inkább az új érára tartogatják, a most már gigantikusnak mondható felhasználóbázis mellett pedig sokszor jobban megéri a tömegekre lőni, mint az innovációt hajszolni. Ebből lettek aztán az olyan dolgok, mint az „év legunalmasabb open-world játéka” címre jó eséllyel pályázó Rage 2, de említhetném a komplett Ubisoft-felhozatalt is, ahol most már úgy tűnik, totálisan zsákutcába terelték magukat a „Ubisoft: The Game”-nek csúfolt koncepció örökös erőltetésével.
Egy jelenség azonban mégis volt, ami nagyon tetszett, sőt mondhatom, hogy megmelengette a szívemet. Ez pedig nem más, mint a sokadvirágzása annak a japán játékfejlesztésnek, amely néhány évvel ezelőtt még irtózatosan elveszettnek tűnt a nyugati trendek majmolásával, most azonban mondhatjuk, hogy szép lassan visszatalálnak a helyes útra. Az év első felét a Resident Evil 2, Kingdom Hearts 3, Devil May Cry 5, Sekiro: Shadows Die Twice kvartettel Japán kérdés nélkül behúzta, a késő nyári és őszi hónapokra pedig a Nintendo is belehúzott, de volt itt nekünk megosztó, de egyes elemeiben vitathatatlanul kiemelkedő Death Stranding is. Szóval igen, valami ilyesmit várnék tőlük a jövőben is, mert az idei játékkínálatra egyértelműen a japánok szórták rá a fűszert.
Kicsiben nagyot
Aki szokatlan ízekre vágyott, az persze idén is jó mélyre túrhatott az indie kínálatban, amely 2019-ben is kitermelte a maga gyöngyszemeit. Számomra idén egy olyan cím maradt leginkább emlékezetes ezen a fronton, amely egészen a megjelenést megelőző hetekig teljesen radar alatt volt nálam, hogy aztán a Gamescomon szerelembe essek vele, méghozzá első látásra. Ez nem más, mint a Blasphemous, amely felépítését tekintve metroidvania, stílusában és egyes játékelemeiben pedig a soulslike címeket idézi, ez pedig két olyan dolog, amivel engem meg lehet venni kilóra. Önmagában ez persze még nem volna elég, a nem mindennapi vallásos körítés és a zseniális pixelart látvány azonban telitalálatnak bizonyultak, így nem nagyon tudtam kiszakadni a méretes és szerteágazó világból, mindig vitt előre a kíváncsiság, meg persze a kihívás. Meg sem álltam 100 százalékig, annak ellenére, hogy a Blasphemousnek van néhány egészen nyilvánvaló hibája is, különösen az irányítás terén. De még ezekkel együtt is imádtam.
- Az év indie játéka – Blasphemous
Jóban is lehet csalódni
Általában nem szokott gondom lenni az elvárások belövésével, mivel még a leginkább várt címeknél is igyekszem tartani a két lépés távolságot, de még így is volt egy játék, mely az általánosan kiemelkedő színvonala ellenére is inkább csalódásként maradt meg bennem, ez pedig nem más, mint a Devil May Cry 5. Az a Devil May Cry 5, amely lecsupaszítva, a nyers játékmenet szintjén már-már egy varázslat, a harcokat tekintve a sorozat legjobb darabja, mely a fantasztikus RE Engine-ből is olyan dolgokat hozott ki, amiket korábban még nem láthattunk. Na de kérem, hol van az egész mögül a kreatív muníció? A sorozat első része az ellenfél- és pályadizájn tekintetében videojáték-történelmi alapvetés, a character action műfaj egyik megkerülhetetlen csúcsa – ezzel szemben a Devil May Cry 5 időnként olyannyira ötlettelen és semmilyen, hogy már én éreztem kellemetlenül magam miatta a fejlesztők helyett. Ami azért is bosszantó, mert a negyedik rész után megint „csak” egy olyan folytatást sikerült összehozni, amely mechanikájában és látványában új etalon a szérián belül… csak hát egy játék ennél azért többől áll, pláne az összélményt tekintve. Ne értsétek félre: a Devil May Cry 5 még így is egy kiemelkedően jó játék, de bennem soha nem lesz késztetés, hogy újból elővegyem. És ez a sorozattal való „közös múltunkat” tekintve elég nagy szó.
- Az év csalódása – Devil May Cry 5
Az év játéka pedig…
Mekkora szerencse, hogy a Capcom nemcsak elvett, hanem adott is számomra… De még mekkora élményt! Konkrétan az év játékát – merthogy idén nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy mit tegyek az első helyre. Néhány évvel ezelőtt, a Resident Evil 6 megjelenésekor nem hittem, hogy fogok még tudni úgy lelkesedni a franchise iránt, mint egykoron, az elmúlt évek pálfordulását követően azonban szinte varázsütésre megjavult minden. Előbb a hetedik résszel, amely tökéletes egyvelegének bizonyult a réginek és az újnak, most pedig a Resident Evil 2 remake-jével, amely sikeresen bizonyította, hogy a klasszikus túlélő-horror esszencia igenis létezik és működik még. Egy ilyen projekt ötből négyszer nagy valószínűséggel elhasalt volna, a Resident Evil 2 azonban épp az az egy kivétel lett, amelyik nem, és ezt annak köszönheti, hogy tökéletesen helyén kezelt mindent, legyen szó az örökségről, az elavult játékelemekről, meg persze mindazokról a dolgokról, amit a Resident Evil, a klasszikus Resident Evil képvisel. Trendhajhászástól mentes, makulátlan, húsbavágó játékélmény, amely ugyanakkor képes elszakadni a nosztalgiától, meghajolva a modern kor kívánalmainak is – de csak éppen annyira, amennyire kell.
- Az év játéka – Resident Evil 2
Szándékosan nem emeltem ki több játékot, ugyanis biztos vagyok benne, hogy számomra 2019 valójában valamikor 2020 elején fog csak véget érni, amikor végre sikerül felgöngyölíteni az olyan címeket, mint a Control, a Sekiro vagy éppen a Luigi’s Mansion 3, melyekben simán ott lehet a GOTY-faktor. Ja, igen: a végére még szeretnék beszúrni egy nagy köszönetet a Blizzardnak, amiért új életet pumpált régi, ámde egyre kiábrándítóbb függőségembe, a Hearthstone-ba, az auto battler-lázat meglovagló Battlegrounds ugyanis a legjobb dolog, ami az elmúlt három évben történt a játékkal.
